Éjszaka egy halott asszony ágyában 17: Újra otthon (1948-50)

Még mindig azt a berlini bonbonosdobozt fogtam a kezembe és arra gondoltam, hogy milyen finom volt az a csoki. Összefutott a nyál a számban. Olyan volt, amire az ember azt mondja: túl finom, ahhoz, hogy megegye az ember. Egyszer, még a nyolcvanas években olvastam, hogy a magyar csokikat harmadannyi idő alatt készítették el, mint a svájcit vagy a nyugatnémetet. Az ízük olyan is volt. Nem az alpesi legelők sokat reklámozott íze, a legelésző lila tehén hiányzott belőle, hanem a szív. A gondosság.
Én már a Kádár-korszakban nőttem fel, nekem a kommunizmus nem a Rákosi idejének harsogó tapsviharát, levert veséit és heréit, égővörös drapériáit jelentette, hanem a létező szocializmus unalmát és fáradt piros színeit. Aminek jelképei a tanácsháza előtti üres műkő virágágyások voltak. Emlékszem, hogy vetettem rá magamat a nagymamám régi, két háború közti színházi újságjaira. A megsárgult lapok valami olyan életről árulkodtak, amiben sohasem volt részem. Aztán a felnőttkor küszöbén, a rendszerváltozáskor lassan kiszínesedett a világ, igaz a színek többsége a reklámok talmi csillogása volt csak…
Engem sokként ért, amikor a kommunizmus összedőlt és a kapitalistává vált a világ. Az internacionalizmus helyébe a globalizmus lépett. Ezt is nehéz volt átélni, de vajon milyen lehetett az elszürkülés, ahogy a királyságból, egy alapjában szabad világból előbb köztársaság lesz, majd népköztársaság…

Kata végre újra Istenadtán élhetett. Nem a régi házban, azt már egy régi volksbundista lakta, aki aláírt minden papírt, így megbízható kommunistának, demokratának számított, de mégis, volt otthonuk, ha kisebb is, mint a régi. Ferike végre iskolába járhatott, dolgoztak azon a kis földön, amit még meghagytak nekik, vart és várt. Mert hiába mondták, hogy minden hadifogoly hazatért már, aki nem, az már halott, kétségbeesett konoksággal várta haza a férjét. Közben új szavakat kellett megtanulniuk: beszolgáltatást, 3 éves terv, szabotázs, kulák, reakciós… A régi időkből szinte csak a filmhíradók és a Szentmisék maradtak meg. A filmhíradók, amiknek a képsorai egyre távolabb kerültek a valóságtól…


„A perzselő nyár meghozta a jó cséplés idejét. Dolgos parasztok munkája nyomán, hajnaltól estig szállnak a kévék, zizeg a szalma, pereg a szem és híznak a zsákok. Jó a termés, jut bőven a városi dolgozónak is. Viharsarok újgazdái Mindszent és Szegvár községben gabonabeszolgáltatási versenyt rendeztek. A harcos agrárszocialisták utódai ezzel válaszoltak a zsírosparasztok szabotálásaira. A dolgos régi gazdák sem maradtak le a versenyről, mert tudják, hogy minden szem búza növeli a 3 éves terv sikerét és az ország jólétét”
Kata látta a valóságot: hogy a gazdák minden egyes szem búzát megátkoznak, amit be kell szolgáltatniuk, nem hogy boldogan és lelkesen vinnék a termést… Hogy a „zsírosparasztok” valójában még a koldusnál is szegényebbek, hiszen mindenüket, amivel termelhettek volna, már régen elvették.
Időnként elgondolkozott azon, hogy mi az, ami a régi életéből még megmaradt. Az a kis sváb világ, ahogyan az ősei éltek már háromszáz éve ezen a földön, semmivé foszlott. A falu színes élete elszürkült, az olvasókörök, a zenekarok feloszlottak, a kávéház bezárt, épp csak filmhíradókat vetítettek a politikai nevelés érdekében. A kulturális élet netovábbja a Szabad Nép tízperc volt reggelente, annak, akinek munkahelye volt. A szövetkezesítésnek ellenállt a falu, de a termelési kultúra már így is romokban hevert. Akik értették a földnek a lelkét, azt elüldözték, vagy kisemmizték, az újonnan jöttek meg hiába művelték, a föld, mintha visszavárta volna régi gazdáit, nem termett úgy, mint régen.
Talán még a templomban érezte otthon magát. A szobrok, a giccses aranyozású barokkos képek semmit sem változtak. A latin szavak, a pap hajlott háta, a bűnt ostorozó haragos szavai teljesen olyanok voltak, mint gyermekkorában. Lehunyta a szemét és újra kislány volt. A sima kövek, a kemény lépcső, amire letérdelt áldozáskor, az Oltáriszentség íze, a kényelmetlen padok, amiben se ülni, se térdelni nem lehetett, a sekrestye dohos szaga… Amíg ki nem lépett a kapun, úgy érezte, a falak védik a régi világ utolsó morzsáját. De amint kilépett, szembesült azzal, hogy a régi világ már semmivé foszlott: a templommal szembeni iskolán már egy vörös csillag ormótlankodott.
Karácsony múlt, az első Karácsony, amióta visszajöttek, s valami megváltozott. Már nem tudta felidézni a régi hangulatot. Minden olyan volt, mint máskor, a gyönyörűen faragott betlehem előtt még gyertyák égtek, a pap az ünnepi misét intonálta, mégis… Nem érezte azt a nyugalmat, amit máskor. A plébános úr Szent István napja után, pedig csak a nagy ünnepeken volt szokása, a misét követően a templomkapuban várta a híveket, s szinte suttogva mondta: tegnap éjjel letartóztatták a Hercegprímás urat. Kata megdöbbent. Valami titkos és ésszerűtlen remény élt bennük, hogy az a bohóckodás, amit köztársaságnak neveznek, egy nap elmúlik és visszatér a régi rend, amit a Bíboros, mint az ország első zászlósura képviselt. Horthy száműzetésben, Mindszenty letartóztatásban… Nincs remény. Pedig ők is, apja, anyja, a kis Feri is csatlakoztak az egymillió imádkozó magyarhoz, de úgy látszik, Isten már nem hallgatja meg őket. Elfelejtkezett erről a kis tépett országról, amit pedig Anyjának, Szűz Máriának ajánlottak. Nincs remény, ez az ország soha nem lesz se haza, se szabad, Feri sem fog visszatérni.
Apja aznap este a láda mélyéről elővette a magyar, szentkoronás zászlót, amit még a nyilasok elől dugott el. Egy darabig csendben nézetette, majd visszatette. Kata mintha könnycseppet látott volna csillogni a szemében.
És a néma Szilveszter után megkezdődött a sorsdöntő 1949-es év.
Arról az évről a történelemkönyvek úgy emlékeznek meg, mint amikor a kommunizmus teljesen kiépült, amikor a demokratikus díszletek végleg semmivé foszlottak a vörös drapériák alatt. Kata már nem törődött ezzel. Tudta, hogy nincs remény, nem csodálkozott azon, hogy napról napra minden szürke-vörössé válik. Egykedvűségéből csak két esemény zökkentette ki.

Az egyik Rajk László, a korábbi belügyminiszter letartóztatása volt. Amikor a hírt hallotta egy pillanatra, mintha mégiscsak tudott volna hinni egy igazságos Istenben. Mintha visszahullt volna a fejére, az átok, amit a kitelepítéskor suttogott rá valaki. Aztán csak vállat vont: ha él is a büntető igazság, ugyan, mit ér? Jobb lesz bárkinek is, ha a bűnösöket utoléri a sorsuk? Vissza fog ettől még térni a férje? Azok, akik nyomorba és szolgaságba döntötték az országot, a helyükön maradtak.
Lassan már ezt az utolsó reményt is kezdte feladni. Hiszen a hivatalos propaganda azt harsogta, hogy a baráti Szovjetunió már mindenkit hazaengedett…
A másik esemény a kőbányák államosítása volt. Istenadtának régen három kincse volt: a gyümölcsösök és a szőlő, a Duna, a hozzá tartozó kikötővel valamint a bánya. A bánya kövei messze földön híresek voltak, ha a városban jártak, mindig büszkén mutogatták egymásnak, hogy ez és ez a palota is istenadtai kőből épült, ezt az utat is a mi bányánkból kövezték ki. A bánya tulajdonosa, bár mint gazdag embert, sokan utálták a faluban, mégis, kedves öregember volt, Ferit különösképpen kedvelte, ha tehette, Katának és a kis Ferinek mindig küldött valami kis ajándékot, segítséget, s megígérte, hogy a férje asztalát fenntartja, amíg haza nem jön. Minden úgy maradt, ahogy otthagyta, amikor elindult a frontra: az írószerei, a családjáról készült fotó… De eljött az államosítás. Egy szép reggel a bányairodában megjelent néhány bőrkabátos, aktatáskás elvtárs és közölték, hogy mától kezdve itt minden a népé, mindenki hagyjon mindent bent és menjen haza. De, tették hozzá engedékenyen a kabátját mindenki felveheti.
Másnap megérkeztek a munkásigazgatók, a dolgozóknak gyűlést tartottak, szóba került a szabotázs, hogy a kapitalisták a termelés visszafogásával próbálták az újjáépítést és az éves tervet hátráltatni, de most mindenki legalább kettőzött erővel dolgozzon, mert most már maguknak dolgoznak, nem a pénzeszsákoknak. Aztán megkezdődött a rendteremtés. Először mindent kidobáltak az ablakon, köztük Feri holmiját is. Kata ott állt a kerítésnél és könyörgő szemmel kérte a munkásokat, hogy legalább a fényképet hazavihesse, látszik rajta, hogy a férjéé, hiszen őt ábrázolja, ez úgyis csak neki érték. Azok csak gúnyosan nevettek, hogy ez már a népé, nem a burzsoák szekértolóié. Szerencsére újak voltak a faluban, így nem nevezték Katát a nácik cafkájának.
S valóban, attól a naptól kezdve a termelést fokozták. Megduplázták a dinamitot, a falu házai megremegtek, a falak megrepedtek, s amikor néhány év múlva egy építészbizottság szállt ki a faluba, felmérték, hogy mely épületek váltak veszélyessé, miket kell lebontani. Többek közt a templomot is.