Kihűlt akták 2 – A piercinges nő esete

Rövid magyarázatként azoknak, akik nem tudják, Richard Owens nyomozó vagyok, a Knoxville-i (Tennessee) rendőrségtől. Járőrként, majd gyilkossági nyomozóként végeztem a munkámat a Nashville-i rendőrségen, és miután megismerkedtem Rochelle Roberts-szel, átköltöztem a knoxville-i munkahelyemre.
Rochelle írónő, aki valós esetek alapján ír bűnügyi regényeket. Megkérdezte Nashville polgármesterét, dolgozhat-e egy nyomozóval egy kihűlt eseten, hogy kutatást végezzen a következő regényéhez. Hozzám rendelték, és együtt megoldottunk egy harminc éves gyilkossági ügyet. Rochelle másképp nézi azokat a dolgokat, amelyek segítettek megoldani az ügyet. Elvittem vacsorázni ünnepelni, majd visszavittem a szállodai szobájába.
Azon az éjszakán a szállodai szobájában rájöttünk, hogy más szempontból is összeillünk, mint a gyilkossági ügyek megoldása. Hat hónap oda-vissza autózás után jelentkeztem és kaptam egy gyilkossági nyomozói állást a knoxville-i rendőrségnél. Rochelle és én együtt élünk, de nem vagyunk házasok. Gondolkodunk rajta, de egyelőre elégedettek vagyunk azzal, hogy együtt élünk, és minden alkalommal örülünk egymásnak. Úgy tűnik, Rochelle-nek sok lehetőségre van szüksége, hogy élvezzük egymást, és nem panaszkodom.

Ha egy gyilkossági ügyet nem oldanak meg gyorsan, az nem merül feledésbe. A gyilkosság bűntettének nincs elévülése, így ezek a megoldatlan gyilkossági ügyek egy nyomozó kihűlt aktái közé kerülnek. Az eredeti nyomozó folytatja a nyomozást, ha van ideje, új ötletei vannak, vagy ha új információ esetleg bizonyíték kerül napvilágra.
Ha a nyomozó nem oldotta meg az ügyet mielőtt elhagyja a rendőrséget, átadják egy másiknak. Amikor az eredeti nyomozó, Harry Maxwell 2011-ben nyugdíjba vonult, átvettem tőle a piercinges nő ügyének aktáját.

1981-ben egy szarvasvadász talált rá egy holttestre, amelyet részben elástak az erdőben. A testet egy zuhanyfüggönynek látszó anyagba burkolták, egy csontvázra bomlott, és két arany mellbimbó-gyűrű látszott a mellüregben, és két kis aranygyűrűnek látszó karika a combcsontok között. A halottkém a gyűrűk testhez viszonyított elhelyezkedése és mérete alapján azt feltételezte, hogy a nő mellbimbóit és külső szeméremajkait átszúrták.
A halottkém akkoriban a csontváz vizsgálata alapján megállapította, hogy a test egy körülbelül öt láb kilenc hüvelyk magas, valószínűleg húsz és harminc közötti kaukázusi nő teste, akinek soha nem volt gyermeke. A halottkém nem tudta megállapítani a halál okát, mivel nem volt bizonyíték a csontok sérülésére. A halál okát úgy tüntette fel, mint – meghatározatlan, de valószínűleg gyilkosság.
A halál idejét két és három év közé becsülte. Ezt arra alapozta, hogy nem volt szőr a koponyán, mert az már lebomlott. Nem is tudott pontosabbat mondani, mert a temetkezési helyet minden tavasszal árvíz érte, és a nedves talaj késleltethette a test bomlását, vagy felgyorsíthatta a hajszálak bomlását.
A zuhanyfüggöny gondos vizsgálata során a bűnügyi labortechnikusok néhány szőke szőrszálat találtak két redőben a zuhanyfüggönyben. A redők láthatóan megóvták a szőrszálakat attól, hogy nedvesek legyenek, és ez megőrizte őket. A halottkém egy lezárt kémcsőbe tette a szőrszálakat, és bekerültek az ügy aktájába a boncolási jelentésével együtt.
Harry, az üggyel megbízott nyomozó átkutatta Tennessee és a környező államok eltűnt személyi aktáit, és talált három eltűnt szőke nőt, akik megfeleltek az áldozat leírásának. Sajnos a jelentések szerint a három közül egyiknél sem szúrták át a mellbimbót vagy a szeméremajkakat.
Harry úgy gondolta, hogy azért nem talál eltűnt nőt test piercinggel, mert akkoriban az nem volt gyakori a nőknél. A második világháború után a fül- és mellbimbópiercingek népszerűvé váltak a meleg férfiközösségben, de ha egy nőt a fülcimpája kivételével bárhol átszúrtak, az valószínűleg a BDSM-kultúra része volt, és a BDSM életmódot a legtöbb ember erkölcstelennek tartotta.
Azok a nők, akik ezt az életmódot élték, soha senkinek nem mondtak el semmit arról, amit csináltak. Valószínűleg csak a piercinget készítő személy, az orvosa, a férje vagy más életstílusbeli partnere tudta, hogy átszúrták.
Mivel a tetoválások ugyanabba a testmódosítási körbe tartoznak, Harry beszélt a tulajdonosokkal és a művészekkel a környék összes tetováló szalonjában, de nem jutott más információhoz, mint hogy nem csináltak piercinget. Tudták, hogyan készül a piercing. Akkoriban technikailag nem volt illegális. A test szúrásához használt felszerelés volt az oka annak, hogy a tetoválók nem csináltak ilyesmit.
A piercingek nagy furatú, rendkívül éles, üreges tűvel történtek, fecskendő nélkül. Nagy átmérőjű lyukat vágott a bőrbe és a szövetekbe, nem csak kinyitotta, és elég nagy volt ahhoz is, hogy befogadja a lyukon áthelyezendő ékszer szárát. A tűt átnyomták a testrészen, az ékszer szárát a tű végébe szúrták, majd a tűt és az ékszer szárát is kihúzták a testrészből, és az ékszert a helyükre rögzítették.
Mivel ezeket a tűket arra tervezték, hogy az orvosok a mély lágyszöveti tályogok kiürítésére használják, Tennessee-ben és a legtöbb más államban akkoriban jogilag szabályozott orvosi felszerelések voltak, és csak orvosi, állatorvosi vagy gyógyszerészi engedéllyel rendelkezők vásárolhatták meg őket.
A tetováló szalonoknak engedélyt kellett szerezniük a működéshez, és évente négy előre be nem jelentett ellenőrzésnek vetették alá őket. Egy tetoválóüzlet tulajdonosa sem kockáztatta meg, hogy az ellenőr tűt találjon a boltjában, vagy bármilyen más utalást arra, hogy ott piercinget készítettek. A tetováló bolt elveszítette az engedélyét, és valószínűleg legalább a tulajdonost letartóztatjták orvosi felszerelés illegális birtoklása miatt.
Egy pár üzlettulajdonos azt mondta Harrynek, hogy hallottak pletykákat néhány olyan emberről a BDSM-ben és a meleg közösségekben, akik hozzáfértek ilyen tűkhöz és piercinget csináltak. Harry nem igazán hitte el, hogy nem ismerik azt a helyet, ahol ilyet készítettek, vagy ki csinálta őket, de nem volt semmilyen bizonyítéka az ellenkezőjére, és nem volt jogi módja sem arra, hogy rákényszerítse őket, mondják el az igazat.
Mivel Harrynek nem volt neve az áldozathoz, ő és a halottkém minden tőle telhetőt megtettek. A halottkém fog- és csontmintákat vett a holttestről, majd mintákat küldött a TBI laborba DNS-elemzésre és lehetőség szerint szekvenálásra. Több szögből is megröntgenezte a koponyát, abban a reményben, hogy valamikor a jövőben fogtérképet szerezhet, noha tudta, hogy név nélkül egy fogászati lelet elég reménytelen vállalkozás.
Miután a halottkém azt mondta, hogy minden tőle telhetőt megtett, még egy hónapig tartotta a csontvázmaradványokat, azután elküldte őket hamvasztásra, majd eltemették.
Az FBI DNS-laborja meg tudta szekvenálni a DNS-t a mintákból, és megerősítette, hogy az áldozat nő, de az aktákban nem volt vele egyező DNS. Ez nem volt meglepő Harry számára, mert a DNS még gyerekcipőben járt, és nagyon kevés női profilt rögzítettek.
Harry utolsó erőfeszítése az üggyel kapcsolatban az volt, hogy felkérje az FBI-t, küldjön országos riasztást a bűnüldöző szerveknek minden olyan eltűnt, harminc év alatti szőke nőről, aki mellbimbót és szeméremajkakat szúratott át. Amikor a hat hónapos várakozás nem hozott semmit, Harry mindent bedobozolt, és a dobozt a bizonyítékszekrény „hideg” rekeszébe tette. 
Ez volt a helyzet egészen addig, amíg Harry át nem adta a kihűlt ügyiratait nekem, Richard Owens nyomozónak, a tennessee-i Knoxville-i rendőrségtől.

Emberöléssel foglalkozom, és megoldottam a kihűlt esetek egy részét. Nem arról van szó, hogy olyan nagy nyomozó lennék. Tarthatnám magam annak, de az igazi ok Rochelle, a valós eseteken alapuló krimik írója. 
Akkor találkoztunk, amikor megkérdezte Nashville polgármesterét- ahol akkoriban dolgoztam-, hogy tud-e segíteni egy kihűlt ügyemben. Az történt, hogy megoldottuk az ügyet, közben egymásba szerettünk, és hozzá költöztem Knoxville-be. Azóta közösen dolgozunk a „hideg” eseteken, és két különböző megközelítésünkkel sikerült megoldanunk néhányat, amelyet megoldhatatlannak ítéltek.

Péntek este hazavittem magammal az ügy aktáját, és megmutattam Rochelle-nek. Miután elolvasta azt a keveset, amit olvasnivaló volt, rám nézett, és összeráncolta a homlokát.
– Ha lenne nevünk, tudnám, hol kezdjem, de név nélkül ez szinte lehetetlen.
Bólintottam.
– Nem hiszem, hogy meg tudjuk oldani. Csak arra gondoltam, hogy ötletet adhat neked egy új regényhez.
Rochelle visszanézett az aktára, majd vissza rám.
– Igen, és ha belegondolok, mit csinálna egy gyilkos egy fiatal, piercinges nővel, akkor eszembe jut valami.
Rochelle becsukta az aktát, majd elmosolyodott.
– Vacsorázzunk, aztán ha nem vagy túl elfoglalt, tudnál segíteni valamiben?
Biztos voltam benne, hogy tudom, mi ez a valami. Hat nap telt el azóta, hogy szeretkeztünk, és amikor ez megtörténik, úgy tűnik, Rochelle valóban figyelmet igényel. Nem volt szükségem bátorításra, hogy odafigyeljek rá, de mégis próbálkozott.
Miután befejeztük az evést, lezuhanyoztam, és amikor kimentem a fürdőszobából a hálószobánkba, Rochelle hanyatt feküdt az ágyon, és a mellbimbóit húzta. Amikor megkérdeztem, mit csinál, felnézett és rám nevetett.
– Azt olvastam, hogy a mellbimbók átszúrása érzékenyebbé teszi őket, és a szeméremajkak átszúrása arra készteti őket, hogy szex közben masszírozzák a csiklót. Szerinted ez igaz?
– Nos, mivel egyikem sincs, honnan tudnám?
– Vannak mellbimbóid. Csak nem olyan nagyok, mint az enyém. Nem érzékenyek?
– Nem, nem igazán, nem úgy, mint a tiéd. Gondolod, hogy mindkét helyen érzékenyebb szeretnél lenni?
Rochelle ismét felnevetett.
– Ezt próbálom kideríteni, de nem megy. Talán ha megtennéd...
Nos, úgy tűnt, Rochelle elég érzékeny rám. Amikor megsimogattam a mellbimbója udvarát, majd a mellbimbóját is, elakadt a lélegzete, majd azt suttogta:
– Ez sokkal jobban működik. Folytasd.
Nos, megtettem, és nem sokára Rochelle szélesre tárta a combját, majd lehúzta a kezemet közéjük. Már nedves volt, amikor belecsúsztam az ujjam, és amikor kettővel próbálkoztam felnyögött, és a teste felfelé ringatózott. Finoman simogattam, és élveztem, ahogy Rochelle válaszol, amikor rám dobta a bal lábát, majd felemelkedett. Vigyorgott, ahogy köztünk rámarkolt a farkamra, majd felsóhajtott, amikor megtalálta a bejáratát, és elkezdte a merev farkamra nyársalni magát.
Az utána történtekről nem sokat lehet mesélni, mert általában ugyanarról van szó. Rochelle sóhaja kis nyögdécseléssé változott valahányszor eléggé leereszkedett, és a combomon ült. Egy idő után ezek a kis nyögések mély lélegzetvételekké váltak, és éreztem, hogy a hüvelye minden második ütemnél kezd összehúzódni.
A mély lélegzetvételek ismét megváltoztak, amikor Rochelle az arcomba nyomta a jobb mellbimbóját. Amikor összezártam ajkaimat a duzzadt dudor körül, zihált, és visszatartotta a lélegzetét, miközben gyorsan leereszkedett a farkamra. Ott maradt néhány másodpercig, amíg a puncija megmarkolta a farkamat, majd felemelkedett. Ettől mindig sietve érek oda, úgyhogy segítettem Rochelle-nek azzal, hogy egy kicsit megdörzsöltem a csiklóját.
Csak néhány ütemmel később Rochelle ismét zihált, és megpróbálta visszatartani a lélegzetét, de a testének ehhez már semmi köze nem volt. Épp azelőtt kapott levegőt, hogy a csípője ringatózni kezdett volna a farkamon. Amint ez elkezdődött, nagyon erősen lihegni kezdett. Egy másodperccel később elkezdett oldalra dőlni, így megtartottam, miközben az orgazmus hullámaitól egész testében remegett.
Amikor abbahagyta a remegést, rám ereszkedett, amíg a nagy mellei a mellkasomhoz nem simultak. Akkor felnevetett.
– Nem hiszem, hogy bárhová is feljebb tudnám vinni az érzékenységet. Ha azt tenném, ez csak pár percig tartana.
– Nos, ez tovább tartott.
– Igen, tudom, és ahogy érzem, azt hiszem, ez csak egy bemelegítés volt.
Nos, a második alkalom nagyjából ugyanaz volt, kivéve, hogy Rochelle-nek nem volt szüksége sok bemelegítésre. Ugyanúgy végződött, és miután megtörtént, Rochelle jó éjszakát csókolt, és elment aludni.

Másnap reggel Rochelle boldog volt és magában dúdolva sütötte a szalonnás tojást. Én is boldog voltam, mind az előző esti szex miatt, mind pedig azért, mert Rochelle csak bugyit és egy kötényt vett fel. Meglehetősen izgató volt nézni, ahogy nagy keblei imbolyognak a köténye alatt főzés közben.
Amikor somolyogva megkérdeztem, nem akar-e visszafeküdni egy időre, elmosolyodott, de megrázta a fejét.
– Nem, ma estig jól leszek, és amikor felébredtem, eszembe jutott valami, valami, ami segíthet kideríteni, ki az a nő. Nos, tulajdonképpen két dologra gondoltam, de a második olyan messze van, hogy nem vagyok benne biztos, lehetséges-e.
– Harry beszélt a tulajdonosokkal és a művészekkel a környék összes tetováló stúdiójában, de nem tudtak neki semmit mondani. Szerintem akkor tudták, hogy ki csinált piercinget, de nem akarták bajba sodorni az illetőt.
– Most már legális a tűvásárlás, és minden elévülési idő lejárt. Megyek és beszélek néhányukkal, hátha mondanak valamit. Ma reggel felkeresem az összes helyi boltot, majd beszélek velük, amikor kinyitnak. Ma délután kell, megtennem, mert amiket már találtam, az nem nyit ki délig, egy pedig kettőig.
Nem voltam benne biztos, hogy tetszik az ötlet. Ismertem néhány tetováló szalont, és nem a város legbiztonságosabb részein voltak.
– Azt hiszem, jobb, ha veled megyek. Ismerek néhány ilyen helyet, és elég durva tud lenni szombat este.
Rochelle a homlokát ráncolta.
– Rendben, de a kocsiban kell maradnod. Elmondom nekik, hogy regényt írok egy tetováló és piercing művészről, és szeretném megtudni, mit csinálnak, és beszélni akarok néhány idősebb művésszel, akik elkezdték az egészet. A frizuráddal és az öltözködéseddel egy pillanat alatt kiszúrnak mint zsarut, és soha nem tudok meg semmit.

Tíz különböző üzletbe ment be, mielőtt Rochelle kapott egy nevet.
Az utolsó boltban megkérdezte a tulajdonost, hogy van-e valaki, aki piercinget csinál. Azt mondta neki, hogy beszéljen a paraván mögött a sráccal, amint végzett a lánnyal, akivel dolgozik. Rochelle elmondta nekem a beszélgetésüket.
– Megkérdezte, hogy érdekel-e a piercing és milyen. Elmondtam neki, hogy mit próbálok csinálni, és azt mondtam, hogy fizetek neki, ha csak beszél velem. 
– Azt mondta, hogy egy olyan férfitól tanulta meg a piercingezést, aki még a hetvenes években csinálta. A férfi már nyugdíjas volt, de időnként még mindig ugyanabban a tetováló boltban csinált tetoválást és piercinget. Megkérdeztem tőle, hogy meg tudja-e mondani a férfi nevét és lakhelyét, mire azt mondta, előbb fel kell hívnia.
– Felhívta, és elmagyarázta, mit csinálok. Aztán megadta a férfi nevét és címét. Archie Jamesnek hívják, és egy nyolcvankettedik utcai lakásban él. Vár rám, úgyhogy most oda kell mennünk.
Rochelle másfél órát volt abban a lakásban, és ha nem hív fel az első fél óra után, akkor utána mentem volna. De felhívott, és elmagyarázta, hogy ez tovább tart, mint várta, és Mr. James kedves srácnak tűnt, így nem aggódott.
Rochelle arcán vicces mosoly ült ki, amikor végre kilépett az épületből. Jókedvű volt amikor beszállt a kocsimba.
– Sokat megtudtam. Menjünk haza, hogy mindent elmondhassak.
Amikor otthon beléptünk az ajtón, Rochelle kivett egy jegyzetfüzetet a táskájából, majd leült a kanapéra. Megveregette maga mellett a kanapét.
– Ez eltart egy darabig, szóval ülj le.

– Oké, ezt tudtam meg:

Archie közvetlenül a második világháború után Kaliforniában tanulta meg a tetoválások és piercingek készítését. Pénzt keresett, de nem eleget, ezért 1970-ben Johnson Citybe költözött, mert hallotta, hogy ott egyre nő a meleg közösség. A mellbimbó piercing népszerű volt a kaliforniai meleg közösségekben, és úgy gondolta, hogy Johnson Cityben is az lesz.
– Johnson Cityben szembesült azzal, hogy nem vásárolhat piercinghez használható tűt, mert Tennessee-ben csak orvosok, kórházak és gyógyszertárak vásárolhatják meg azokat legálisan. Elkezdett tetoválásokat készíteni egy Johnson City-i üzletben, miközben forrást keresett.
– Kiderült, hogy a forrás egy nő, aki egy állatorvoshoz ment férjhez. Archie rózsát tetováltatott a bal mellére, és amikor levette a melltartóját, látta, hogy a jobb mellbimbóját átszúrták. Miután elkészítette a tetoválását, Archie megkérdezte tőle, hol szúrták át a mellbimbóját azt felelte, hogy akkor csináltatta, amikor ő és a férje Kaliforniában voltak az előző évben. Azt is elmondta neki, hogy szeretné átszúrni a bal mellbimbóját is, de úgy tűnt, hogy vissza kell menniük Kaliforniába, hogy ezt megtegyék.
– Archie elmondta neki, hogy tudja, hogyan kell, és mindene megvan, ami szükséges hozzá, kivéve a tűket. A nő mosolygott, és felajánlotta: ha hajlandó átszúrni, szerez neki néhány tűt. Írja fel a kívánt méretet. Tájékoztatta, hogy különböző méretűek lehetnek, attól függően, milyen ékszert szeretne.
Egy héttel később, amikor bejött, hogy ellenőriztesse az új tetoválást, hozott neki egy dobozban száz tűt öt különböző méretben a kis súlyzóval együtt, amelyet be akart tenni. Archie azt mondta neki, hogy ott nem teheti meg de a házában igen. Odamegy másnap este, miután a tetováló bolt bezár.
– Másnap este Archie a házhoz hajtott, és bekopogott az ajtón. A nő beengedte, majd bemutatta a férjének. Ekkor jött rá, miért akarja, hogy átszúrják. Amikor levette a felsőjét és a melltartóját, a férje meghúzta a mellbimbógyűrűt a nő jobb mellbimbóján, majd vigyorogva azt mondta, amint mindkét mellbimbóját átlyukasztottam, jobban tudja majd irányítani őt.
– Archie azt mondta, hogy nem kérdezett semmit a nőtől a férje szavairól, de úgy gondolta, hogy a BDSM-ért rajonganak, mert ő látta már ugyanezt Kaliforniában. Csak annyit mondott neki, ha tud olyan nőkről vagy férfiakról, akiket át kellene szúrni, mondják meg nekik, hogy a házukban megteszi. Elmondása szerint ezt követően körülbelül havonta kétszer hívták. Az asszony és a férje ellátta őt tűkkel. A törvénymódosítás után úgy döntött, hogy Knoxville-be költözik, mert a legtöbb hívás Knoxville-ből érkezett.
– Megkérdeztem, csinált-e más piercinget is, és azt mondta, hogy igen, de egészen a 90-es évekig csak olyan helyekre tette a piercingeket, ahol nem látszott utcai ruhában. Sok mellbimbót, sok szeméremajkat szúrt át, és csak kevés csiklópiercinget csinált. Megkérdeztem, hogy nem fáj-e nagyon a szeméremajak- és a csikló piercing, mire ő csak nevetett. Azt mondta, hogy a szeméremajkak piercingjei nem nagyon fájtak, de több nőnek volt már orgazmusa, amikor csiklópiercinget csinált.
– Megkérdeztem tőle, emlékszik-e, hány nőt szúrt át, és megrázta a fejét, és azt mondta, bár piercing-üzlete nagy része a Johnson City-i meleg közösségtől származott, az évek során túl sok hívás érkezett nőktől ahhoz, hogy emlékezzen. Azt mondta, amint híre ment, Nashville-ből, Chattanoogából és még Memphisből is hívták. Annyian keresték, hogy kiképzett néhány másik tetoválóművészt a piercingre, egyet Nashville-ben és egyet Memphisben. Azt mondta, valószínűleg már mindketten nyugdíjasok.
Bólintottam.
– Nos, akkoriban sok mindent megtudtál az illegális piercingről, de nem értem, hogyan visz ez közelebb az áldozat nevéhez.
– Talán igen. Megkérdeztem Archie-t, hogy tett-e valaha arany súlyzót és gyűrűt egy nőbe, és azt mondta, hogy volt egy alkalom. Ugyanannak a nőnek.
A nő Nashville-ből származott, és először átszúratta a mellbimbóit, másodszor pedig mindkét külső szeméremajkát. Mindkét alkalommal berakta neki a hozott arany ékszereket. Azt mondta, a nő, hogy Kaliforniából rendelte. Sherrynek hívják, és vissza akart még térni, de soha többé nem hallott róla. Ha Archie csinálta a piercingjét, talán ugyanaz a nő az áldozatunk.
– Lehet, hogy ez egy nagyon jó kiindulópont. Az egyik férfi, akit tanított, átszúrhatta az áldozatunkat. Adott valamilyen nevet?
– Igen, de megnéztem őket, és mindketten meghaltak. Holnap megnézem a NamUs-t, hátha találok egy Sherry nevű nőt, aki 1978 és 1981 között tűnt el Tennessee-ben.
Tudtam a NamUs-ról, bár soha nem kellett használnom. Ez egy kereshető adatbázis az eltűnt személyekről, az azonosítatlan holttestekről és az azonosított, de senki által nem követelt holttestekről szóló részekkel, és 1900 előtti időktől napjainkig visszamenőleg tartalmaz feljegyzéseket. 2007-ben kezdődött a Nemzeti Igazságügyi Intézet (NIJ), az Országos Törvényszéki Tudományos Technológiai Központ (NFSTC) és a Foglalkozáskutatás és Értékelés (ORA) együttműködésének eredményeként a NamUs Unidentified Persons (UP) adatbázis elindításával. A NamUs Missing Persons (MP) adatbázis egy évvel később követte, és 2009-ben mindkét adatbázist összekapcsolták, hogy a bűnüldöző szervek rendelkezésére álljanak azok az eszközök, amelyekkel mindkét adatbázisban megtalálhatnak embereket.
Soha nem használtam, mert általában van neve az áldozatomnak, de megnéztem. Nagyon hasznos eszköznek tűnt, mert számos más adatbázisból összeszedte az eltűnt személyekről és azonosítatlan holttestekről szóló összes információt. Ez azt jelentette, hogy az adatok száma miatt elég ijesztő is volt. Ennek az az oka, hogy az Egyesült Államokban évente átlagosan körülbelül hatszázezer embert jelentenek eltűntként, és körülbelül négyezer azonosíthatatlan maradványt találnak.
Az eltűnt emberek többségét megtalálják, és a kriminalisztikai technológia fejlődése miatt az azonosítatlan maradványok nagy részét azonosítják, de még mindig több tízezer eltűnt ember található az adatbázisban, és csaknem húszezer azonosítatlan maradvány. Rochelle-nek sok adatot kellett átnéznie, és ezeknek a rekordoknak a többsége hiányos. Mindig lenyűgözött, hogy olyan sokan csak úgy kilépnek az ajtón, és soha többé nem látják. Senki sem tudja, hova mentek, mit viseltek, és még csak egy kép sem volt róluk.
– Ez eltart egy ideig.
– Tudom, de nem ott kezdem. Először a DOE hálózatot fogom megnézni. Korábban is használtam ezt az oldalt, és vannak képek az eltűnt emberekről, ha vannak. Ha találok néhány valószínű nőt, a NamUs-on található ügyszámokat felhasználom, hogy megkapjam az ott található összes információt.

Amikor elindultam az őrsre, Rochelle éppen a laptopján gépelt, és mosolyognom kellett. Addig nem adta fel, amíg nem talál legalább egy nőt, aki az áldozatunk lehet, és valószínűleg talál majd néhányat, aki az áldozat lehet.
A napom elég eseménytelenül telt, kivéve azt a fickót, akit két egyenruhás holtan talált a hasán a konyhájában, késsel a mellkasában. A lánya azt mondta, hogy néhány napja nem hallott felőle, ezért felkérte a rendőrséget, hogy végezzenek állapotfelmérést.
Elmentem a helyszínre, és beszéltem a lányával, miközben a helyszínelők bizonyítékokat kerestek, de ez nem tűnt gyilkosságnak. Semmi jel nem utalt arra, hogy a fickó bárkivel is küzdött volna, és az őt megtaláló rendőrök azt mondták, hogy az összes ajtó zárva volt, amikor odaértek. Felhívták a lányt, ő pedig odahajtott, és odaadott nekik egy kulcsot, amit egy szikla alatt talált a sétány mellett.
A lány elmondta, hogy apja évek óta nyugdíjas volt, és nem tud senkiről, aki bántani akarta volna. Megadta a munkáltatója nevét, én pedig fel akartam hívni a HR osztályát, amikor már biztosan tudom, mit talált a halottkém. Nem volt rá szükség.
Az első dolog, amit Ron, a halottkém észrevett, az volt, hogy a kés csak egy vágókés, és nem volt túl mélyen. Lefényképezte, kivette a kést, majd felnyitotta a férfi mellkasát. Felhívott, miután ezt megtette.
– Rich, ez nem gyilkosság. A kés nem nagyon ment el a bordái mellett, és nem talált el semmi lényegeset, de tudom, mi ölte meg. A szívének fele elszíneződött. Súlyos szívrohamot kapott, és abból ítélve, ahogy a szíve többi része kinéz, nem ez volt az első. Azt hiszem, megpróbált valamit vágni a késsel, és amikor leállt a szíve, ráesett a késre. Soha nem láttam még ilyet, de tudom, hogy nem az a kés volt a gyilkos fegyver. Inkább az összes zsír, amit az évek során megevett. Eltömítették az artériáit, és amikor az egyik dugulás kiszabadult, az megállt a szívében. Valószínűleg meghalt, mielőtt a padlóra került.
Nos, ez jó hír volt, de még így is eltartott a nap hátralévő részében, mire összeraktam a mappát, és a kapitány aláírta.

Nagyon jól éreztem magam, amikor beléptem a házunk ajtaján. Rochelle nem volt ilyen elégedett.
– Minden eltűnt nőt megnéztem Tennessee-ben, Kentuckyban, Alabamában, Mississippiben, Georgiában, valamint Észak- és Dél-Karolinában. Amit találtam, az 1978 és 1981 között negyvenhat ember, aki eltűnt, és nem számítjuk a gyereket szült nőket. Felírtam azoknak a nőknek a nevét is, akik nem szőkék, mert az könnyen megváltoztatható. Egyiküknél sem volt piercing, vagy legalábbis nem mondták el az eltűnését bejelentők.
– Aztán eszembe jutott, milyen lehet egy nő, aki ilyen piercinget szeretne. Szerintem egészen másnak kellett lennie. Tudom, hogy nem szeretném, ha egy ismeretlen srác tűt szúrna át a mellbimbómon, és határozottan nem engedném, hogy tűt szúrjon a szeméremajkaimba.
– Kutattam egy kicsit az emberek átszúrásának okainak pszichológiájáról. Néha azért, mert azt hiszik, hogy a piercing jobbá teszi a szexet, de ez általában mentális dolog. Ez a módja annak, hogy kifejezzék: ők egyének, és nem csak a tömeg részei. Feltételezem, hogy ezért vált népszerűvé a piercing a meleg férfiak és a BDSM közösség körében. Nem lehet sokkal távolabb kerülni attól, amit a legtöbb ember a tömeg részének tekint, mint egy ilyen csoportban.
– A másik dolog, amit megtanultam, hogy nem szokatlan, ha egy nő, akit élete egy pontján szexuálisan bántalmaztak, tetoválást vagy piercinget kap, ami azt jelenti, hogy a testrésze ismét az övé ahelyett, hogy az őt bántalmazó személyhez tartozna.
– Van még egy dolog. Ha olyan piercingjei vannak, amelyeket az emberek látnak, amikor felöltözik, vagy ha olyan ruhát visel, amelyen láthatóvá válik, az általában arról szól, hogy beilleszkedjen egy olyan csoportba, amelyet a társadalom nem ért vagy nem szeret. Ha olyan piercingjei vannak, amelyek el vannak rejtve, kivéve, ha levetkőzött, ez általában azt jelenti, hogy a szexuális élvezet fokozása érdekében szerezte be őket, de csak ellenkező nemű személlyel. Úgy tűnik, a BDSM tömeg meglehetősen heteroszexuális.
– Tehát azt akarod mondani, hogy ez a nő a BDSM-ben volt egy hosszú távú partnerével, és jobban akart szexelni vele?
Rochelle vállat vont.
– Nem tudunk róla eleget ahhoz, hogy biztosan mondjunk, de a pszichológusok ezt mondják az általuk végzett tanulmányok alapján. Nem lenne furcsa, ha az a partner nem jelenti be eltűntként?
Bólintottam.
– Általában igen, de talán nem, ha megölte. Láttam, hogy a házastársak és a szerelmesek mindkét irányban reagálnak partnerük megölésére. Vannak, akik felhívnak, és bejelentik, hogy a házastárs vagy a barátnő eltűnt, mert úgy gondolják, hogy ezzel eltávolítják őket a gyanúsítottak listájáról. Vannak, akik addig nem mondanak semmit, amíg el nem mondom nekik, hogy a házastársukat vagy barátnőjüket meggyilkolták. Aztán kitalálnak valami történetet, mintha meglátogatta volna az anyját, és nem tudta, mikor jön vissza, így nem egy konkrét időpontra várta.
– Aztán vannak, akik egyszerűen eltűnnek. Gyanítom, hogy ez történt legalább néhány nővel, akiket a NamUS-on találtál. Férjük vagy élettársuk megölte őket, majd elmentek valahová, messzire, nevet változtattak, és új életet kezdtek.
– Különben is, valójában nem tudjuk, hogy megölték-e, mert a halottkém akkoriban nem talált rá bizonyítékot. Ha emlékszel a jelentésére, a legjobb tippje a halál okára valamilyen kábítószer túladagolása volt, de azt tudta mondani, hogy a nő nem használt huzamos ideig semmilyen kábítószert. A csontváza ezt mutatta volna, de nem így történt. Ezért nem nevezte megerősített gyilkosságnak a halálát.
Láttam, hogy Rochelle kezd frusztrált lenni.
– Nos, nem ment ki a fák közé, és nem temette el magát. Valaki ezt tette, és nem tudok rájönni, hogy miért tenné, hacsak nem ölték meg először, és el akarták rejteni a holttestet.
– Harry is erre gondolt, különben lezárta volna az ügyet. Azt hiszem, őt is megölték, de több információ nélkül nem tudom, hogyan bizonyítsam be.
Rochelle ekkor elmosolyodott.
– Talán igen. Ez a második dolog, amit mondtam, amin gondolkodom. Valószínűleg nem túl praktikus, de lehetséges, ha megtaláljuk a megfelelő személyt, és úgy gondolom, hogy a NamUs vagy a DOE Network meg tudja találni azt a személyt, akire szükségünk van, vagy tudja, hol találhatnánk. Ma délután küldtem mindkettőnek e-mailt, de még nem kaptam választ.
Nos, Rochelle korábban is előállt néhány ötlettel, amelyek elsőre nem tűntek lehetségesnek, de valójában beváltak.
– Rendben, mire gondolsz?
Rochelle felkapta az aktában lévő röntgenfelvételeket.
– Ezt az ötletet abból kaptam, hogy egyszer megnéztem egy videót a 3D nyomtatásról.
– Ha valami szoborhoz hasonló 3D-s nyomatot szeretnél készíteni, azt úgy teheted meg, hogy megrajzolod a témát egy 3D-s számítógépes programban, vagy lézerrel háromdimenziós méréseket végzel, és elküldöd az adatokat egy szoftverre, amely apró kis rétegekre vágja. Ezután elküldi a fájlt egy 3D nyomtatóra. A nyomtató minden szeletre egy nagyon vékony réteg olvasztott műanyagot vagy UV-fényre érzékeny gyantát helyez. Így elkészül, a lerajzolt anyag fizikai másolata.
– A videóban megmutatták, hogy néznek ki az egyes rétegek, és számomra a rétegek úgy néztek ki, mint ahogy az orvosok MRI-vizsgálatot végeznek. A törvényszéki művészek MRI-vizsgálatokkal 3D-s koponyát nyomtattak, majd agyagot adnak hozzá, hogy regenerálják azt, ahogyan az illető valószínűleg kinézett. A rekonstrukciók általában nem tökéletesek, de elég közel állnak valakihez, akit már valaki felismerhet.
– A halottkém csaknem ötven röntgenfelvételt készített áldozatunk koponyájáról, abban a reményben, hogy ezek segítségével egy napon azonosítani tudja őt a fogászati feljegyzések alapján. Az az elképzelésem, hogy megnézzem, valaki képes-e 3D-s modell készítésére használni ezeket a röntgenfelvételeket. Nincs elég belőlük, hogy olyanok legyenek, mint egy MRI-vizsgálat, és egy csomó különböző szögből készítették őket, de ha valaki nyomon tudja követni a körvonalakat, összerakhatja a körvonalakat a megfelelő helyekre, majd kitöltheti az üres a helyeket, és talán láthatjuk, hogy is nézett ki valójában az áldozatunk.
– A múzeumok folyamatosan ezt teszik a talált korai emberek és állatok koponyáival. Fogják a náluk lévő fosszilis csontokat, összerakják őket, majd kitöltik a hiányzó részeket, ahogy azt gondolják, hogy az eredeti csontok kinéztek volna. Könnyebb dolgunk lenne, mert már tudjuk, hogyan néz ki egy emberi koponya.
– Ha lenne modellünk az arcáról, legalább lenne mit mutatnunk másoknak, és ha szerencsénk lesz, talán valaki felismeri. Tényleg csak erre van szükségünk – valakire, aki felismeri őt, és el tudja mondani, mit tud róla. Ez a személy elvezet minket egy másik emberhez, aki elvezet minket egy harmadikhoz, amíg nem találunk valakit, aki meg tudja mondani, ki ő és mi történt vele.
Nem igazán tudtam, mit mondjak. Rochelle ötlete nagyon úgy tűnt, mint valami tudományos-fantasztikus regény, de akkor, tíz évvel azelőtt, az az elképzelés, hogy az asztalomon lévő laptopról minden eltűnt személy és azonosítatlan holttest feljegyzését láthassam az Egyesült Államokban, ugyanolyan lehetetlennek tűnt volna nekem. Tíz év alatt sok minden történhet.
– Nem tudom, sikerül-e meggyőzni a kapitányt, hogy állja a számlát. Valószínűleg drága lesz.
Rochelle ismét elmosolyodott.
– Nem, nem lesz. A DOE hálózat mind önkéntesekből áll, a NamUS pedig költségmentesen végez igazságügyi szakértői munkát, legalábbis a rendőri osztályok számára. Már csak egy önkéntest kell találnunk, aki igazán ért a számítógépekhez.

Egy héttel később Rochelle megkapta a választ. Azt a napot azzal töltötte, hogy beszkennelte az összes röntgenfelvételt, majd kinyomtatta őket papírra. Másnap reggel becsomagolt egy táskát, és a Tennessee állambeli Livingstonba vezetett, ahol a DOE Network irodái voltak. Amikor elköszönt, azt mondta, nem tudja, mennyi ideig tart, de minden este felhív.
Azt hiszem, ugyanolyan ideges voltam, mint Rochelle. El akartam mondani a kapitánynak, hogy mit csinálunk, de attól féltem, úgy ítéli meg, hogy nem fog sikerülni, és azt mondja nekem, térjek vissza egy olyan ügyhöz, amelyet nagyobb esélyem van megoldani. Rochelle sem igazán segített ezen az érzésen. Amikor este felhívott, mindig jókedvű volt.
Hétfő este azt mondta nekem, hogy szerinte ez menni fog.
– Shiela Forbes – így hívják – Shiela számítástechnikai mérnöki diplomát szerzett, és úgy gondolja, hogy meg tudja csinálni amit akarunk. Az egész napot azzal töltötte, hogy megrajzolta a röntgensugarak felének profilját a számítógépében, majd átméretezte őket, hogy az eredeti koponyával megegyező méretű legyen. Azt mondta, valószínűleg holnap be tudja fejezni őket. Ezután ki kell találnia az egyes röntgenfelvételek tájolását, és el kell kezdenie a modell felépítését.
Kedd este Rochelle elmondta, hogy Shiela elkezdte építeni a 3D-s modellt a számítógépén, és felhívott egy művészt, hogy segítsen pótolni a hiányzó részeket.
– Egyelőre nem tűnik soknak, de azért rájössz, hogy egy ember koponyája. Nagyon izgalmas tudni, hogy olyan embert alkotunk, akit közel negyven éve nem látott senki.
Szerda este Rochelle elmondta, hogy Thad Wilson csatlakozott hozzájuk, és segített Shielának kitölteni a koponya röntgenprofilok között lévő részeit.
– Jóképű srác, és művészi végzettsége van. Úgy tűnik, sokat tud a koponyák kinézetéről, modellünk pedig kezd úgy kinézni, mint egy igazi koponya.
Azt mondtam, remélem, csak ezen dolgozik, és Rochelle felkuncogott.
– Úgy tűnik, egy kicsit aggódsz. Ne tedd. Túl jól öltözködik ahhoz, hogy egyenes legyen, így biztos vagyok benne, hogy meleg. Csak győződj meg róla, hogy készen állsz, amikor hazaérek. Elmesélek mindent, ami történt, de miután ezt megteszem...hát, három nap telt el, és valószínűleg még kell egy pár. Tudod, milyen vagyok öt nap után...
A csütörtök este azzal kezdődött, hogy Rochelle elmondta, a számítógépes modell nagyjából olyan jó, amennyire csak lehet, és pénteken kinyomtatják egy 3D nyomtatón. Elmondta, valószínűleg péntek este lesz, mielőtt hazaér. Ezt követően a telefonhívásunk személyesebbé vált. Soha nem szerettem a telefonos szexet, de amikor Rochelle azt mondta, hogy forgatja a mellbimbóit, és azt kívánta, bárcsak én tenném együtt kellett vele játszanom. Elég az hozzá, hogy mire Rochelle felnyögött, hogy a csúcsra ért, én is ott voltam. 

Rochelle péntek este hat óra körül ért haza, és szélesen vigyorgott.
– Sikerült és most van egy koponyám. – Kinyitotta a dobozt amit hozott. 
– Látod? Nem tudom mennyire pontos, de úgy néz ki, mint egy igazi koponya. Van két másolatom és a számítógépes fájljaim, hogy készítsek még többet ha szükségünk van rájuk. Most már csak találnunk kell egy törvényszéki szakértőt, aki arcot húz a koponyára. Thad azt mondta, hogy megteheti, de jobb lenne, ha egy valódi törvényszéki művész csinálná meg. Gondolod, meg tudnád győzni a kapitányt, hogy küldje el a koponyát a TBI-nak?
Nos, most, hogy legalább egy kis bizonyítékom volt, hogy a módszer működni fog, arra gondoltam talán a kapitány is bevállalja.
– Nem tudom. Hétfőn meg kell kérdeznem tőle.
Rochelle elvigyorodott, és a fejére húzta a felsőjét.
– Ez azt jelenti, hogy szombaton és vasárnap egész napunk van arra, hogy azt tegyük, amiről tegnap este beszéltünk. Nagyon jó volt róla beszélni, de az igazi sokkal jobb. Öt napot kell pótolni, úgyhogy kezdjük most.
Nem megyek bele, hogy mi történt aznap este, mert nem igazán emlékszem sok mindenre, csak arra, hogy követtem azt, amit Rochelle akart. Emlékszem, hogy ő kétszer élvezett el, és én is. Igazán arra emlékszem, amikor mellém gömbölyödött, megsimogatta a mellkasomat, és azt suttogta:
– Hiányoztál.

Hétfőn reggel bevittem egy dobozt az egyik 3D-nyomtatott koponyával a kapitányi irodába, és elmagyaráztam, mi az, és hogyan szerezte Rochelle. Néhány percig nézegette, majd megkérdezte:
– Mit csináljak vele? – Ekkor megkérdeztem tőle:
– Nos, nem tudom, hogy ez vezet-e valahova a hideg ügyemmel, de ez az egyetlen, ami megvan. Szeretném elküldeni a TBI-nak, hogy egyik törvényszéki művészük arcot helyezzen a koponyára. Ha ez megvan, felhasználhatom a képeket néhány weboldalon, hogy megnézzem, az eltűnt nők közül valamelyik megfelel-e neki. Rochelle talált egy tetoválót is, aki a piercingeket készíthette a nőn. Ha emlékszik rá, vagy össze tudjuk párosítani az arcot egy eltűnt nő képével, sokkal több eszköz áll majd a rendelkezésemre.
A kapitány néhány másodpercig dobolt az ujjaival az asztalán, majd összeráncolta a homlokát.
– Amikor legutóbb csináltunk egy ilyen arcrekonstrukciót, az ár túl magas volt ahhoz képest, amit kaptunk. Úgy gondolom, hogy van egy másik módszer is, amely olcsóbb lesz, és azt az eredményt adja, amit keresel. Körülbelül hat hónappal ezelőtt jelent meg a TBI frissítésében.
– Amit most megtehetnek, az az, hogy számítógépen hozzáadják a szövetet és a bőrt egy koponyához, és létrehozzák az arc 3D-s modelljét. A frissítés szerint ez gyakran jobb, mint egy valódi törvényszéki rekonstrukció, mert néhány gombnyomással megváltoztathatja, például a haj hosszát és színét. Hadd keressem meg a frissítést, és megadom az elérhetőségeket.
Aznap délután felhívtam a kapitány által megadott számot, és elmagyaráztam, mit szeretnék. Engem három különböző emberhez helyeztek át a TBI-nál, mielőtt egy nő belépett a vonalba.
– Christy vagyok. Miben segíthetek?
Negyedszer mentem át a magyarázaton, és amikor befejeztem, azt mondta:
– El tudsz vezetni Nashville-be, hogy megnézzem, mivel dolgozhatok?
Azt mondtam, hogy másnap délelőtt tíz körül ott leszek, és Christy azt mondta, hogy felvesz a belépők listájára kilenc és tizenegy óra között.
Christy elég fiatalnak hangzott a telefonban, és amikor eljött értem a recepciós pulthoz, annál is fiatalabbnak tűnt, mint gondoltam. Nem tudom, hogy azért, mert egyre öregszem, vagy valami más, de Christy úgy nézett ki, mintha a laborköpeny helyett pompom-lány egyenruhát kellett volna viselnie egy középiskolai focimeccsen. Amikor visszaértünk a fülkéjébe, felnevetett.
– Úgy nézel ki, mint aki nem hiszi, hogy meg tudom csinálni, de már láttam ezt a pillantást. Számítástechnikából alapképzésem van, a művészeti mellékszakom mellett, és az egyetemen felső tagozatos koromban segítettem megírni a szoftvert, amelyet használni fogunk. Most pedig lássuk, mit hoztál magaddal.
Christy felkapta a koponyát, és elvigyorodott.
– Ez az első, amit 3D-s nyomtatással láttam. Általában valóságosak, és elég gusztustalanok. Ezzel nem kell kesztyűt hordanom.
Leültette a koponyát egy gép emelvényére, majd megnyomott néhány gombot.
– Amit csinálok, az az, hogy számítógépes modellt készítek a koponyáról. Valószínűleg nagyon hasonlít ahhoz, amit a koponya nyomtatásához használtál, de az enyémben több részlet lesz. Ha megvan ez a fájl, importálom a számítógépemre, és elkezdjük.
Fél órával később Christy azt mondta:
– Kész…, majd visszasétált a fülkéjébe. Körülbelül öt percig gépelt a billentyűzetén.
 – Betöltés alatt áll, és az körülbelül tizenöt percig tart. Kérsz egy csésze kávét vagy egy üdítőt?

Amikor aznap este majdnem ötkor kisétáltam a TBI központjából, nagy tiszteletet éreztem Christy iránt. Az aktatáskámban harminc különböző kép volt arról, hogyan nézhetett ki az áldozatom. Mindegyik képen más-más színű és különböző hosszúságú haja volt, és mivel elmondtam Christy-nek, hogy nem tudom, mennyi az áldozatom súlya, a karcsútól a pocakosig enyhe súlykülönbség is volt. Volt egy pendrive-om is, minden képpel .pdf fájlként, így annyit tudtam nyomtatni, amennyit csak akarok. Christy megkérdezte, hogy megtarthatja-e a koponyát referenciaként. Mivel Rochelle-nek is volt egy példánya, és ha szükségünk van rá, többet is készíthet, azt mondtam, hogy igen.
Amikor hazaértem, elmondtam Rochelle-nek a napomat, és megmutattam neki a képeket. A lány öröme extatikus volt.
– Holnap elsőként kinyomtatom az eltűnt nők képeit, akik megfeleltek áldozatunk magasságának és az eltűnés dátumának. Ezután összehasonlítom ezeket a képeket a TBI által készítettekkel. Talán szerencsém lesz és találok párat.
– Nem tudtam, hogy mikor érsz haza, így nem főztem semmit. Menjünk, vegyünk egy hamburgert.
Másnap reggel mire elindultam dolgozni, Rochelle bedugta a pendrive-ot a számítógépébe és kinyomtatta a képeket amelyeket Christy készített nekem. Elvittem az eredetiket, hogy megmutassam a kapitánynak: van valami értéke a technikának.

A napot azzal töltöttem, hogy befejezzem az utolsó aktuális ügyemet és átadhassam az ügyésznek. Nem volt nehéz megoldani az esetet.
Van Knoxville-nek egy része, ahová soha senki nem megy akinek esze van. Nem ok nélkül. Az emberek akik ott lógnak, vagy prostituáltak, stricik, drogdílerek vagy kábítószer-használók, akik azonnal lelopják a cipőt a lábáról, hogy elegendő pénzt kapjanak a következő adagra. Ezen a területen a legtöbb bűntény a különböző bandák között történik, vagy egy strici megpróbálja ellopni egy másik strici lányait. Csak egyszer-egyszer történik ennél több.
Ebben az esetben egy autó volt, tele egyetemista gyerekekkel, akik annyi füvet akartak szerezni, hogy egy nagyon kellemes hétvégét biztosítson nekik. Az autó odaillett, mert egy fekete terepjáró volt, sötétített ablakokkal – ugyanolyan autó, mint a drogszállítóké és -kereskedőké. Ami nem illett oda: az adott területen a kereskedők a két rivális banda egyikéhez tartoztak, és nem ismerték fel a terepjárót. Számukra ez azt jelentette, hogy a terepjáró egy harmadik bandából származott, és valami üzletet akarnak elcsípni.
Amikor a járőrök reagáltak a 911-es hívásra, a sofőrt agyonlőtték, a többi gyereket pedig halálra rémülten találták. Szerencsére a terepjáróban volt egy kamera, amely rögzítette annak a másik terepjárónak a rendszámát, amelyet a lövöldöző elhajtáskor használt. Másnap reggelre azt a férfit, akinél a terepjárót regisztrálták őrizetbe vették, Azt állította, hogy ő vezetett, és az utasa volt az, aki lövöldözött.
Miután emlékeztettem rá, hogy egy gyilkosságban való részvétel azt jelenti, hogy továbbra is gyilkossággal vádolható, megadta az utas nevét.
„Slick Nick” , ahogy az utcán ismerték, egy elég durva karakter. Egyszerűen nem volt túl okos amikor a letartóztatás elkerüléséről volt szó. Letartóztatási nyilvántartása tizennyolc éves koráig nyúlik vissza, és magában foglalta a rablást, az autólopást és a kábítószer-üzletet is, amelyek a Tennessee-i törvények szerint bűncselekmények. Amikor a rendőrök átkutatták az utánfutóját, két vadászpuskát és négy pisztolyt találtak. Letartóztatták szándékos gyilkosság és hat rendbeli lőfegyver birtoklása miatt.
A golyó, amelyet a halottkém húzott ki az egyetemista gyerek mellkasából, megegyezett az egyik pisztollyal.
 Az ügyészség mindig szereti a zsűrinek is megmutatni az indítékot, ezért megkérdeztem Slicket, hogy mi történt, és miért tette ezt. A védő azt mondta nem hagyja, hogy Slick válaszoljon, hacsak nem ajánlok fel mást a halálbüntetés helyett.
Azt mondtam, ha elmondja, miért, és ha én és az ügyész is elhisszük a történetet, akkor életfogytiglani börtönbüntetést kérhet a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. A védő súgott valamit Slicknek, majd miután Slick visszasúgott valamit, a védő azt mondta, hogy életetfogytot akar a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségével.
A feltételes szabadlábra helyezés a pokolian nem volt igazságos a gyerek anyja és apja számára. Slick huszonhárom éves volt, tehát valószínűleg húsz év múlva lehet esedékes a feltételes szabadlábra helyezése. Ha tisztán tartaná az orrát, valószínűleg feltételesen szabadlábra helyeznék. Az egyetlen jó dolog benne az, hogy legalább a negyvenes éveiben jár, mire feltételesen szabadlábra helyezik, és a legtöbb ilyen idős srác már nem megy vissza a bandájába. Lehet, hogy továbbra is bűncselekményeket követ el. Sok ex-sittes igen, de általában elkapják őket, és a visszaesőként elkövetett bűncselekmények hosszabb büntetést jelentenek.
Azt mondtam, ha Slick bevallja, mindent leír, és aláírja a vallomást, megnézem, mit mond az ügyész. Ha az ügyész nemet mondana, eltépném a vallomást, és hagynám, hogy Slick megkockáztassa a tárgyalást. Emlékeztettem Slicket, hogy az ő vallomása alapján egy bíró nem ítélheti halálra, de valószínűleg a feltételes szabadlábra helyezést sem tenné az ítélet részévé.
Slick leírta a vallomását, és bevitettem Holdingba, hogy megvárja a vádemelést. Ezután gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádoltam meg a sofőrt, és őt is beküldtem a Holdingba.

Amikor hazaértem, Rochelle egy csomó képet kiterített az étkezőasztalra, és lehajolva nézte őket. Nagyon szép volt, ahogy a felsője kinyílt, és a melleit nézhettem a rózsaszín melltartójában, de úgy gondoltam, túl elfoglalt ahhoz, hogy a képeken kívül másra gondoljon.
Megkérdeztem, talált-e már párat, és összevonta a szemöldökét.
– A korábban talált negyvenhat közül egyikben sem, de aztán azon kezdtem töprengeni, hogy talán szökött-e. Ez valahogy passzolna a piercingjeihez, mivel ezek néha inkább az egyéniségről szólnak, semmint egy csoportnak. Azon töprengtem, hogy talán eltűnt-e már korábban is, például tizenhét vagy tizennyolc éves korában, ezért visszamentem a DOE Projecthez, és olyan lányokat kerestem, akik 1975 és 1979 között tűntek el. Lehet, hogy hármat találtam. A három közül egyiknek sincs szőke haja, de lehet, hogy valamikor szőkítette. Gyere és nézd meg, mit gondolsz.
Rochelle három fiatal női képet rakott ki az asztalra három kép mellé, amelyeket Christy készített nekem. Kettőben láttam a hasonlóságot, a harmadikban nem annyira. A kettő közül az egyik nagyon hasonlított Christy képére. A nőnek világosbarna haja volt, körülbelül vállig érő, és mosolygott. Rámutattam arra, és azt mondtam, hogy abban látok legtöbb hasonlóságot.
Rochelle bólintott.
– Én is ezt választom. Nyilvánvalóan középiskolás képről van szó, így valószínűleg csak tizenhét-tizennyolc éves volt, amikor készült, de az orra eléggé hasonlít, és az álla is. Az eltűnésének leírása is beletartozik az elméletembe.
– Theresa Cheryl Madisonnak hívják, és tizenkilenc éves volt, amikor elhagyta a szüleit. Utoljára akkor látták, amikor letartóztatták prostitúció miatt Johnson Cityben. Tárgyalási időponttal szabadon engedték, de soha nem jelent meg a tárgyaláson.
– Felhívtam a nyomozót Johnson Cityben, akinél az ügy aktája van, és elmagyaráztam, mit csináltunk eddig, és miért hívtam fel. Azt mondta, nem tud többet elmondani, mert nem vagyok tagja a rendfenntartóknak. Amikor elmondtam neki, hogy nyomozó vagy Knoxville-ben, azt mondta, csak annyi információt adhat, amennyit ő tud. Az nem sok, de talán segít. Arra is megkért, hogy küldjem el neki a TBI által készített képeket. Körülbelül négykor elküldtem őket Fedexen keresztül, tehát holnap délig meg kell kapnia. Azt mondta, megmutatja Theresa húgának, hátha felismeri.
Nem kellett sokat várnom, hogy információkat kapjak Theresáról. Kinyitottam a laptopomat, és amikor az NCIC adatbázis betöltődött, beírtam Theresa teljes nevét a keresőmezőbe. Amit visszakaptam, az egy prostitúció miatti letartóztatásáról szóló jelentés volt.

Theresát letartóztatták, mert 1979-ben, tizenkilenc éves korában egy civil ruhás tisztet keresett fel Johnson Cityben. Nem ellenkezett, ezért elengedték, mivel ez volt az első vétsége. Amikor eljött a tárgyalás időpontja, és nem jelent meg, a bíró letartóztatási parancsot adott ki, de soha nem találták meg.
A fizikai leírásán kívül ennyi volt az NCIC-ben, de össze tudtam állítani egy elméletet arról, hogy mi történt vele. Arra gondoltam, hogy akkor hagyta el Johnson Cityt és Knoxville-be jött, Theresáról Cherylre változtatta a nevét, és továbbra is prostituált volt. Eközben találkozott valakivel, aki megölte.
Sok prostituált kábítószer-használó is, így lehet, hogy a heroint vagy a kokaint egy kicsit kevésbé higították, mint gondolta. Már korábban is vizsgáltam az ilyen eseteket. Úgy nézett ki, mint egy gyilkosság, de valójában az önmaga túladagolása volt, akár véletlenül, akár öngyilkossági szándékkal.
De miért temette volna el valaki ahelyett, hogy kihívja a rendőrséget? Inkább a gyilkosság, mint a baleset vagy az öngyilkosság felé hajoltam. Természetesen még mindig nem volt bizonyítékom arra, hogy Theresa és az áldozatom egy és ugyanaz.
Beszéltem a Johnson City-i nyomozóval, aki az ügy aktájában sok részletet kitöltött Theresáról, de nem sokat segített.
Úgy tűnik, Theresa és szülei nem jöttek ki túl jól. Meglehetősen vallásosak voltak, és tizenhét éves koráig nem engedték, hogy úgy öltözködjön, ahogy akart, vagy fiúkkal járjon. Még ezután is találkozniuk kellett a sráccal, mielőtt megengedték volna, hogy elmenjen vele.
Theresa emiatt rögtön az érettségi után elment otthonról, legalábbis a szülők azt mondták. A nyomozó úgy gondolta, hogy ennél többről van szó, de mire megkapta az esetet, mindkét szülő meghalt, így nem tudott beszélni velük. Theresa nővérétől megtudta, hogy apjuk eléggé uralkodó személyiség. Theresa azt mondta neki, hogy amikor tizennyolc éves lett, az apja elkezdte megérinteni a melleit és a csípőjét. Az anya tudta, hogy ez történik, de túl félénk volt ahhoz, hogy bármit is mondjon bárkinek.
Ez illett ahhoz, amit korábban járőrként láttam. Otthon bántalmazta egy uralkodó apa, és elmenekült előle. Kevés végzettséggel nem nagyon tudott volna munkát találni, ezért a prostitúció felé fordult. Ez egy olyan történet, amit korábban túl gyakran láttam.
A Johnson City-i nyomozó megkapta a képeket amelyeket Rochelle küldött neki és megmutatta Theresa nővérének. A nővér szerint a képek nagyon hasonlítottak Theresára, különösen a hosszú, világosbarna hajú képen.
Ez érdekelte a nyomozót, ezért megkérdezte a nővért, van-e még valami Theresától. Konkrétan hajmintákat keresett, mert azt olvasta, hogy most már nem csak a szőrtüszőből, hanem a hajszálból is lehet DNS-t nyerni. Amikor a hajról kérdezett, a nővér azt mondta, hogy emlékezett Theresa hajfürtjére egy babakönyvben, amelyet az anyja vezetett, és most is ott van.
A nővér egy óra keresgélés után megtalálta a babakönyvet, és adott a nyomozónak néhány szálat, amelyeket az becsomagolt, majd elküldte a TBI-nak elemzésre. Azt mondta, valószínűleg legalább néhány hétbe telhet, mire bármit is megtud.
Olvastam az új DNS-technikáról is, de nem volt okom használni. Aznap délután kivettem a bizonyítékokból a szőke hajmintákat, és elküldtem a TBI-nak ugyanerre az elemzésre. Ha a babahaj DNS-e megegyezik Theresa DNS-ével, van nevem, és ez lehet a kezdet.
Arra is kértem a TBI-t, hogy hasonlítsa össze a Theresa hajából és más mintákból származó DNS-t, valamint a temetkezési helyen talált szőke haj DNS-ét.

Rochelle boldog volt, amikor este hazaértem.
Lefotózta Theresát, és odament Archie-hoz, a tetováló- és piercingművészhez, akivel korábban beszélt. Majdnem egy percig nézegette a képet, majd azt mondta, hogy hosszú idő telt el, de akkoriban nem sok nőnek szúrta át a szeméremajkait, és úgy vélte, ő az a nő, akire Sherryként emlékszik. Addig nem vettem észre, amíg Rochelle nem mutatott rá, de azt mondta, hogy a füle nincs átszúrva, és nem tudta kitalálni, miért akarja átszúrni a mellbimbóit és a szeméremajkait, amikor a fülét nem.
Ettől még azt hittem, hogy Theresa a mi azonosítatlan holttestünk. Úgy tűnik, a legtöbb nőnek már van kilyukasztott füle, de a temetkezési helyen nem találtak fülbevalót.
Rochelle ekkor elmosolyodott.
– Úgy tűnik, találtunk nevet az áldozatunknak, bár Archie azt mondta, hogy Sherrynek hívják. Nincs sok különbség a Cheryl és a Sherry között, szóval lehet, hogy nem hallotta jól, vagy nem emlékezett jól. Lehet, hogy letartóztatása után Cheryl névvel kezdett élni.
– Nos, elismerem, hogy ígéretesen hangzik, de ne szaladjunk a tények elé. Várjuk meg, vajon a TBI talál-e egyezést Theresa haja és a temetkezési helyről származó szőke haj között. Ha egyeznek, meglesz a bizonyíték és onnan elindulhatunk.
Ez a várakozás csak egy hétig tartott, és nem az volt, amit vártam. Arra számítottam, hogy a Theresa hajából származó DNS vagy megegyezik a temetkezési hely szőke hajával, vagy egyikkel sem. Egyezést kaptam Theresa hajmintája és a halottkém által a boncoláskor küldött csontminták között, de a temetkezési helyen talált szőke hajszálakkal nem.
A csontvázam Theresa volt, de valaki más is részt vett benne. Valószínűleg az a valaki más volt a gyilkos.
A temetkezési helyen talált szőke hajszálakhoz azonban találtak egyezést.
A TBI a szőke hajszálak szekvenált DNS-ét is elküldte a CODIS-nak, és találtak egyezést. A szőke hajszálak egy nőtől származtak, akit a férjével együtt 2004-ben tartóztattak le erőszakos cselekmény miatt. Rachael Luttrellnek hívták, és letartóztatása idején ötven éves volt.
Elővettem az ügy aktáját, és elolvastam az orvos és a nyomozó jelentését.

A letartóztatási jelentésén olvasottak szerint 2004 júliusában egy fiatal férfi besétált egy knoxville-i kórházba, hátán és fenekén többszörösen súlyos sebekkel. Az őt megvizsgáló orvos úgy gondolta, a sebek úgy néznek ki, mintha a férfit ostorral verték volna meg, ezért hívta a knoxville-i rendőrséget.
Amikor az ügyben kirendelt nyomozó kihallgatta, a férfi elismerte, hogy megkorbácsolták, és azt mondta, hogy ez a Knoxville környéki vidéki parasztház melletti istállóban történt. Két nevet adott nekik, Andrew és Rachael Luttrell.
A nyomozó ezután két tiszttel elment a Luttrell-házba, hogy beszéljen velük. Egyikük sem tagadta, hogy megverték a férfit. Azt mondták, ez konszenzus volt, a fiatalember meg akarta tapasztalni a BDSM peremvidékét, és csak abban állapodtak meg, hogy megteszik. A nyomozó nem hitt nekik, ezért letartóztatta mindkettőt, és visszavitte őket Knoxville-be foglalásra. Ekkor vett DNS-mintát mindkettőtől.
Az ügy akkor állt le, amikor a nyomozó ismét kihallgatta a fiatalembert. A kihallgatás során elmondta, hogy bekötötték a szemét, felhúzták az istállóban, majd megverték egy ostorral, amelynek végére vékony, bőr „pillát” rögzítettek. Amikor a nyomozó megkérdezte tőle, hogy Mr. vagy Mrs. Luttrell kényszerítette-e bele az élménybe egy ideig gondolkodott, majd megrázta a fejét. Azt mondta, hogy a megaláztatást szexuálisan izgatónak találta, és amikor olvasott róla- amit ő „csíkozásnak” nevezett-, úgy döntött, meg akarja tapasztalni.
Úgy írta le a „csíkozást”, hogy sokkal fájdalmasabb és potenciálisan veszélyesebb, mint amit a legtöbb barátja a nashville-i BDSM-közösségben átél. Úgy találta meg Mr. és Mrs. Luttrellt, hogy másokkal beszélgetett róla a közösségben, és felvette velük a kapcsolatot.
Ettől a verés konszenzusossá vált, és bár a Tennessee-i törvénykönyvben is voltak és vannak ilyen dolgok elleni törvények, ugyanez a törvénykönyv mentesített minden olyan cselekményt, amely felnőttek közötti konszenzussal történt. A mentességet azután adták meg, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 2003-ban gyakorlatilag érvénytelenítette az összes szodómiatörvényt.
Ezt a döntést a legtöbb állam törvényhozása úgy értelmezte, hogy bármi is történik a magánéletben beleegyező felnőttek között, azt az Egyesült Államok alkotmányának negyedik kiegészítése védi, és ennek megfelelően módosították a törvényeiket.
A nyomozó elengedte Mr. és Mrs. Luttrell-t azzal a tanáccsal, hogy egy másik személynél nem biztos, hogy megegyezés alapján történik, és ha nem, akkor bűncselekménnyel vádolják meg őket.
Az NCIC-nek nem volt más információja Mr. vagy Mrs. Luttrellről az egyetlen incidens után, de mivel DNS-bizonyítékom volt, hogy vagy a temetkezési helyen járt, vagy legalább a haja egy részét ott hagyta, nyilvánvalóan valamilyen módon érintett volt. Tudni akartam, mi ez az érintettség.
Abban az időben az elméletem az volt, hogy ő és Mr. Luttrell nem csupán egyetlen tapasztalattal rendelkeztek extrém BDSM tevékenységekben. Az aktában található képeken az látható, hogy a férfi háta és feneke gyakorlatilag szalagokká volt hasítva. Nem tudnám elképzelni, hogy egy emberi lény ilyet csináljon egy másikkal anélkül, hogy ne dolgozzon rajta egy ideig más áldozatokkal is.
Valószínűnek tartottam, hogy hasonlót tettek Theresa-val is, kivéve, hogy túl messzire mentek, és ő meghalt. Ez megmagyarázza, hogy a halottkém miért nem tudta megállapítani a halál okát. Ez a bizonyíték lebomlott a nő testének többi részével.
Amikor rájöttek, hogy Theresa meghalt, kivitték oda, ahol a holttestét megtalálták, és ott temették el. Amikor bebugyolálták a zuhanyfüggönybe, vagy amikor eltemették, Mrs. Luttrell néhány hajszálat hagyott maga után.
Beszélnem kellett Mr. és Mrs. Luttrell-lel Theresáról, de mielőtt ezt megtenném, a lehető legtöbbet akartam megtudni róluk. Néha valakinek életének apró részletei vezetnek vagy vallomáshoz, vagy elegendő bizonyítékhoz az elítéléshez.
Már mindkettőn megvolt az NCIC-fájl, így elmentem a Knox megyei felvevőirodába, és elkértem Andrew vagy Rachael Luttrell összes rekordját. Amíg vártam, mindkettőjüket megkerestem Tennessee jogosítvány-adatbázisában. Többek között megmondaná, hogy még mindig ugyanabban a parasztházban laknak-e.
A nyilvántartásokban Mr. és Mrs. Luttrell utolsó címeként a tanya volt feltüntetve, de Luttrell úr engedélye 2005-ben lejárt, és nem újította meg. Ennek sok oka lehet, a legelső az, hogy születési dátuma szerint most lenne hetvenöt éves. Sokan akkor adják le a jogosítványukat, amikor már nem érzik biztonságosnak a vezetést. Vannak, akiknek problémái vannak a látással, vagy olyan körülmények vannak, amelyek legalábbis kényelmetlenné teszik a vezetést. Mrs. Luttrell hatvankilenc éves volt, és 2020-ban megújította a jogosítványát, így valószínűleg ő vezette az autót.
Mindkettőről kaptam néhány érdekes tényt, amelyekről nem voltam biztos, hogy relevánsak.
Mr. Luttrell mindössze 150 magas és 56 kilót nyomott. Haja fekete volt, szeme barna. Mrs. Luttrell 162 magas, és 85 kiló, de a jogosítványán szereplő arckép alapján arra gondoltam, hogy valószínűleg legalább hússzal nehezebb ennél. Haja szőke volt, szeme kék.
Két nappal később megkaptam az információt Knox megyéből, és nagyon hasznosak voltak.
Andrew Luttrell és Rachael Forsythe 1976. június 5-én házasodtak össze, amikor huszonkilenc, illetve huszonegy évesek voltak. Egyikük sem Knox megyében született, így nem volt születési anyakönyvi kivonatom. Két gyermekük, Rosemary és Sharon születési anyakönyvi kivonata megvolt, akik 1985-ben, illetve 1987-ben születtek.
Amikor Rosemary és Sharon Luttrell után kutattam azt találtam, hogy Rosemary Nashville-ben, Sharon pedig Sevierville-ben lakik. Nyilván egyikük sem volt házas, mert a vezetéknevük még mindig Luttrell volt.
Rochelle azonnal elindította a tények tábláját, amint találkoztunk Theresa és Mrs. Luttrell hajával. Azon az éjszakán, amikor megkaptam, hazavittem az információimat, ő pedig feltette az idővonalára, majd hátralépett, és néhány percig tanulmányozta.
– Szóval összeházasodtak, öt évvel később megölték Theresát, aztán nem csináltak semmit, amíg mindkét lányuk el nem jött a háztól? Nekem nem úgy hangzik, mintha nagyon mélyen belemásztak volna a BDSM-be. Az olvasottak alapján az nem csak egy hobbi, hanem idővel életstílussá válik.
Megvontam vállam.
– Sok pár lemond arról, amit szívesen csinál, amikor gyerekeik születnek. Talán ezt tették. Ráadásul nem tudjuk, hogy tényleg feladták-e. Annyit tudunk, hogy nem kapták el őket semmi extrém tevékenységen, amíg gyermekeik felnőttek. Ha minden konszenzusos volt, valószínűleg nem kapták volna el őket, mert nem lett volna panasz. Az is lehetséges, hogy amit ezalatt csináltak, az nem volt olyan szélsőséges, mint amikor megkorbácsolták a fickót, és amit Theresával tettek.
– Talán hétvégenként a nagyszülőkhöz küldték a gyerekeket. Nem tudom, hol lehetnek, mert egyikük sem Tennessee-ben született, de lehetséges.
Rochelle megrázta a fejét.
– Ha gyerekeink lennének, te lemondnál a szexről, kivéve egy hétvégét, amikor elküldjük a gyerekeket a nagymamához? Abból, amit a BDSM-ről olvastam, ez a szex szerves része az ilyen életstílusban élő emberek számára. Nem hiszem, hogy lemondtak volna róla a hétvégéken kívül. Biztosan nem mondanám fel a szexet csak azért, mert itt rohangál pár gyerekünk. Óvatosnak kellene lennünk, de nem hagynám abba.
Nem voltam benne biztos, hogy Rochelle-nek igaza van, de adott nekem egy ötletet. A fickó, akit megkorbácsoltak, azt mondta, hogy az ingatlan istállójában csinálták. Harry nem kutatta át az istállót, mert miután a srác azt mondta, hogy ez konszenzusos volt, már nem volt nyomozandó ügye. Arra gondoltam, hogy valószínű oka van a DNS-egyezésnek Mrs. Luttrell-lel és a hajszálaival, és látni akartam, mi van abban az istállóban.
Azt is terveztem, amint mindkettőt őrizetbe vették, amikor Rochelle újabb kérdést tett fel nekem.
– Mit gondolsz, mi hozta össze őket? Nyolc év volt köztük, amikor összeházasodtak. Ez valószínűleg nem ritka, de szokatlan. Öt év vagy kevesebb a szokásos. Ha olyan túlsúlyos, mint amilyennek az arca a jogosítványon látszik, nem lett volna minden pasi álma egy jó feleségről. A legtöbb nő az életkor előrehaladtával hízik, de az igazán nagy lányok, mint ő, általában tizenéves korukban kezdenek elég nagyok lenni.
– Nos, vannak férfiak, akik szerint a nagy nő szexis, de más oka is lehet. Egy gyárban dolgozott, és már elég idős volt ahhoz, hogy a vele egyidős nők többsége már házas vagy legalábbis élettársával él, és a jogosítványos képén nem úgy tűnik, hogy sok csinos nőt vonzana.
Rochelle a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, ez lehetséges, de még ha nem is volt túlsúlyos akkoriban, mi a franc vonzotta volna hozzá? Alacsony volt és sovány. A nő hozzá viszonyítva magas volt. Talán akkoriban már kövér lehetett, és úgy gondolta, hogy ő a legjobb, akit talál. Ismertem nőket, akik így gondolkodtak. A legtöbben azonban legalább olyan magas férfit választottak volna, mint ők. Még ha lapos cipőben is sokkal magasabb volt, és ha magassarkút viselt volna, úgy néztek volna ki, mint Moha és Páfrány a rajzfilmekben.
Kuncogtam.
– Szóval azért választottál ki, mert magasabb vagyok nálad?
Rochelle kinyújtotta felém a nyelvét.
– Nem, de ha ti, srácok ki tudtok választani egy nőt a melle és a feneke alapján, mi lányok is a férfit az alapján, hogy milyen magas.
Rochelle ekkor elvigyorodott.
– ...és hogy mekkora a lába és a keze.
– Nos, mostanra tudnod kell, hogy ez csak mítosz.
Rochelle ekkor a fejére húzta a felsőjét.
– Azt hiszem, elfelejtettem. Felfrissítenéd az emlékezetem?
És Rochelle felfrissítette az emlékezetét. A szexuális vágya egyáltalán nem szorult felfrissülésre. Miután felnyögött, majd zihált, majd visszatartotta a lélegzetét, miközben átpumpálta magát a kifröccsenő farkamon, rám rogyott, és csak feküdt, amíg a szíve abbahagyta a mellkasom kalapálását. Pár perccel később megcsókolt:
– A reggeli viszontlátásra – majd a hátára borult.
Másnap délre úgy gondoltam, hogy minden információval rendelkezem Mr. és Mrs. Luttrellről, ezért megkértem a kapitányt, hogy küldjön pár járőrt a házhoz, hozzák be őket, és közöljék velük, hogy a vád gyilkosság. 
Jerry és Herb körülbelül két órát voltak távol, és amikor visszatértek az állomásra, csak Mrs. Luttrell volt bilincsben. Megkérdeztem Jerryt, hogy miért, mire ő vállat vont.
– A férje nem volt ott, és úgy tűnik, nem tudja, hol van. Azt mondta, hogy úgy húsz évvel ezelőtt egy nap elment, és nem jött vissza. Megkérdeztem tőle, hogy tett-e feljelentést a rendőrségen, és azt mondta, hogy nem, mert örült, hogy végre eltűnt.

Nos, ez sok minden megkérdőjelezett. Húsz évvel ezelőtt Mr. Luttrell távozott közvetlenül azután, hogy mindkettejüket letartóztatták súlyos testi sértés miatt. Nagyon úgy hangzott számomra, hogy Mr. Luttrell úgy döntött: elmegy, amíg megteheti.
Ennek a résznek volt némi értelme. Annak már nem, hogy körülbelül huszonkét éve házasok voltak, amikor elment. Nehezen hittem el, hogy egy pár ennyi ideig együtt maradhat anélkül, hogy érezne valamit egymás iránt. A legtöbb nő ilyen hosszú házasság után kihívta volna a rendőrséget ha a férfi elment és nem jön vissza. Ezen elgondolkodtam: vajon tudja-e hol van, csak nem mondja el?
Miután Mrs. Luttrell-t gyilkosság gyanújával vádolták, leültettem egy kihallgatószobába. Az első dolgom az volt, hogy elmondtam neki, valószínűleg ügyvédet kellene kérnie, mert bármit, amit mond, felhasználhatják ellene a bíróságon. A nő bólintott, és azt mondta, hogy már van ügyvédje, és fel fogja hívni, kivéve, ha lefoglaljuk a mobiltelefonját. Felajánlottam neki a mobilomat, de megrázta a fejét.
– Hacsak nem látja a hívó-azonosítómat a telefonjában, nem veszi fel.
Lesétáltam a bizonyíték terembe, kiírtam a mobiltelefonját, majd visszamentem a kihallgató szobába. Amikor leültem, azt mondtam, ha megadja a számot, tárcsázom neki.
Ennek az volt az oka, hogy a számítógépesek még nem nézték meg a mobiltelefonját, és nem akartam, hogy törölje a hívási vagy böngészési előzményeit, miközben állítólag az ügyvédet hívja. Vannak, akik nagyon gyorsan használják a mobiltelefont, és ez már korábban is megtörtént velem. Mindig megtaláltuk az információkat, de az sokkal több munkát igényelt.
– Nem emlékszem a számára. Meg kell keresnem a névjegyzékemben.
– Megteszem én. Hogy hívják az ügyvédet?
Eltartott néhány percig, de megtaláltam az ügyvéd nevét és számát a névjegyzékében. Megnyomtam a „Hívás”-t, és amikor meghallottam a másik fél válaszát, megkerültem az asztalt, és Mrs. Luttrell füléhez tartottam a mobiltelefont.
A beszélgetésnek csak az egyik oldalát hallottam, de amúgy sem árult el sokat.
– Max, börtönbe zártak Knoxville-ben gyilkosság gyanújával. Most el kellene jönnie az őrsre.
– ...
– Nem, ez nem számít. Az a fontos, hogy jöjjön ide, és segítsen nekem... és úgy értem, azonnal.
– …
– Rendben, de jobb, ha nem tart tovább húsz percnél.
Ekkor eltolta a telefont a fülétől, és amikor a képernyőre néztem, azt jelezte, hogy a hívás véget ért. Becsuktam a telefont, és mondtam Mrs. Luttrellnek, hogy néhány perc múlva visszajövök. Aztán visszavittem a telefonját a bizonyítékokhoz, majd bementem a kilátóba, hogy megnézzem, mit csinál.
Tizenkilenc percbe telt, amíg az ügyvédje megjelent, és egész időn át néztem Mrs. Luttrell-t, remélve, hogy valami jelét látom, hogy ideges. Úgy tűnt, nem, mert nem láttam, hogy tördelte a kezét, vagy bármi olyat, amitől feszültnek tűnt volna. Nyugodt volt.
Nem értettem, mert gyakorlatilag megparancsolta az ügyvédjének, hogy a lehető leggyorsabban érjen ide. Az egyetlen ok, amiért azt hittem, hogy ezt tette, az az, hogy bűnös. Ha ez a helyzet, azt vártam volna tőle, hogy valamilyen érzelmet vagy ideges viselkedést mutat.
Amikor a pult felhívott, és azt mondta, hogy megjött az ügyvéd, lesétáltam, majd elkísértem a kihallgató szobába. A srác nem nyűgözött le, mint egy nagy ügyvéd. Max Winchesterként mutatkozott be, és kezet nyújtott, de a hangja nem volt magabiztos, és a kézfogása meglehetősen gyengének tűnt. Bevittem a kihallgatóba, magára hagytam Mrs. Luttrell-lel és ismét a nézőszobába mentem.
A törvény szerint nem hallgathattam ki a beszélgetésüket, de meg tudtam nézni, mit csinálnak. Meglepett amit csináltak. Az ügyvédnek tudnia kellett, hogy valaki figyeli őket, de számomra ez inkább két közeli barát találkozásának tűnt, mint egy gyilkossággal vádolt nő és ügyvédje találkozásának.
Csak körülbelül tizenöt percig beszélgettek, amikor az ügyvéd a falon lévő kamerába nézett, és intett a kezével. Lesétáltam a kihallgató szobába, bementem, és leültem velük szemben egy székre. Az ügyvéd a homlokát ráncolta rám.
– Pontosan mi a vád az ügyfelem ellen?
– Theresa Cheryl Madison meggyilkolásával vádolják valamikor 1978 és 1981 között.
–  Milyen bizonyítékai vannak?
– Megerősített DNS-egyezésem van Mrs. Luttrell-lel azokból a hajszálakból, amelyeket azon a temetkezési helyen találtak, ahol Miss Madisont megtalálták. Nem csak a föld felszínén voltak. Beszorultak a zuhanyfüggöny néhány ráncába, amelyet a test beburkolására használtak, így ott kellett lennie, amikor Theresát a zuhanyfüggönybe csavarták, vagy amikor elásták a holttestet. Ez elég hacsak nem tudja elmagyarázni hogyan kerültek oda a hajszálak.
– Nos, talán nem ő ölte meg Miss Madisont, de ha nem, akkor tudja, ki tette, és csak úgy kerülhettek oda azok a szálak, ha segített a gyilkosnak elásni a holttestet. Ez még mindig gyilkosság, bár az ügyész valószínűleg megelégedne a másodfokú gyilkossággal és a börtönbüntetéssel a halálbüntetés helyett.
Az ügyvéd odahajolt, és súgott valamit Mrs. Luttrellnek. Valamit visszasúgott, majd az ügyvéd rám nézett.
– Mrs. Luttrell nem ölte meg az áldozatát de tudja ki tette. A haja a temetkezési helyen volt, mert kénytelen volt segíteni a temetésben.
Ez sokkal gyorsabban ment, mint amire számítottam. Sok gyilkossággal gyanúsítottat kihallgattam, és mindig megpróbálják megbeszélni a kiutat. Legalább egy alibit adnak, hogy azt üldözzem, és néha egynél többet is. Azt állítják, hogy tudnak a gyilkosságról, de csak azt amit másoktól hallottak vagy az újságban olvastak. Aztán elmondják amit hallottak és ha mondtam nekik valamit az esetről, akkor azt mondják, hogy tőlem. Emiatt gyanakodtam: amit az ügyvéd mondott, az nem teljesen igaz.
– Szükségem van Mrs. Luttrellre, hogy mondja el, mikor ölték meg Miss Madisont, hogyan ölték meg, és ki ölte meg. Azt is el kell magyaráznia nekem, hogy miért nem jelentette a halálesetet, és hogyan kényszerítették, hogy segítsen eltemetni a holttestet.
Amikor az ügyvéd beszélni kezdett, félbeszakítottam.
– Nem magától akarom hallani, hanem Mrs. Luttrelltől. Kezdjük azzal, hogy ki ölte meg Miss Madisont.
Az ügyvéd súgott valamit Mrs. Luttrellnek, ő pedig bólintott, majd rám nézett.
–  Senki sem ölte meg azt a lányt. Amit a férjem csinált vele, azt ő akarta, hogy megtegye, szóval konszenzusos volt. Az, hogy meghalt, nem a férjem hibája. Nem állította le amikor kellett volna, tehát alapvetően megölte magát.
–  Mit akart, hogy tegyen vele?
Mrs. Luttrell odahajolt, hogy suttogjon az ügyvéddel. Néhány másodpercig hallgatott, majd így szólt:
– Rendben van, Rachael. Ezt elmondhatod neki. Ez már nem illegális.
Mrs. Luttrell mély levegőt vett.
– Nehéz erről beszélni. A férjem foglalkozott a BDSM-mel, de egy idő után nem elégedett meg azzal, hogy megkötözzön, vagy azzal, amit a legtöbb pár csinál. Mindig is azt akarta érezni, hogy a másik az ő kegyeiben van. Kipróbált néhány ilyet velem, de én nem tettem volna meg neki például ha megver egy igazi ostorral, vagy biztosítótűket szúr belém. Mivel én nem tenném, keresett egy nőt, aki igen.
– Megkérdezte a tennessee-i BDSM csoportokat, és Johnson Cityben talált egy prostituáltat, akinek tetszett az ilyesmi, és azt mondta, bármit megtesz, amit akar, ha fizet neki. Azt mondta, Cherylnek hívják. Többször eljött hozzánk, és hagyta, hogy Andy azt tegyen vele, amit akar. A lánynak már átszúrták a mellbimbóit és ott lent az ajkait, de amikor Andy azt mondta, hogy még több piercingre van szüksége, azt mondta neki, hogy csinálja meg. Andy először injekciós tűkkel csinálta, majd nagy biztosítótűkkel, amikor Cheryl azt mondta, hogy a tűk nem nagyon fájnak. Azt akarta, hogy megkorbácsolja, de nem tette meg, mert félt, hogy hegeket hagy rajta.
– Amikor utoljára eljött, azt mondta, hogy olvasott arról, hogy a szex közbeni fulladás hogyan javította az orgazmust, és ki akarta próbálni. Andy egy műanyag szemeteszacskót tett a fejére, három szódaszívószálat tett a szalag alá, amellyel a zacskót a nyakára ragasztotta, majd szexelni kezdett vele. Azt mondta, hogy az üdítős szívószálak hagynak egy kicsit lélegezni, de mégis úgy érzi, hogy fullad.
– Néztem őket, és úgy tűnt, azt csinálja, amit Cheryl akart. Aztán egyszer csak a karjai az oldalára csaptak, és abbahagyta a mozgást. Andy ekkor lehúzta a szemeteszsákot a fejéről, és teljesen kéknek tűnt. Pulzust keresett a nyakában, de nem talált. Azt tapasztalta, hogy amikor felragasztotta rá a zacskót, elég szorosan tette ahhoz, hogy összezúzta a szívószálakat így a nő egyáltalán nem tudott levegőt venni.
– Halálosan féltem, mert megölt egy embert, de megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem, és ez az ő hibája. Látod, a karjával kellett volna csapkodnia, ha azt akarja, hogy abbahagyja, de nem tette meg.
– Andy azt mondta, senki sem hinné el nekünk, ha elmondanánk nekik, mi történt valójában, ezért el kell temetnünk. Azt mondta, hogy amúgy is csak egy prostituált, senki nem keresi.
– Andy rávett, hogy segítsek neki betakarni egy zuhanyfüggönybe, majd kimenni vele az erdőbe eltemetni. Kiásta a gödröt, majd megkérte, hogy a vállánál fogva vigyem, ő pedig a lábánál fogta. Biztos így került rá a hajam. Miután a gödörbe került, Andy betakarta, és elmentünk.
Túlságosan tökéletes volt ahhoz, hogy higgyek neki. Mindent úgy magyarázott el, hogy alapvetően egy ártatlan szemlélő volt, akit a férje kényszerített, hogy segítsen a temetésben. Még soha nem láttam megfulladni embert, de láttam fuldoklót, amikor megpróbáltam elérni őket. Nem csak feküdtek a vízben. Mindennel harcoltak, amijük volt. Nem hittem el, hogy Mrs. Luttrell nem látta: a nő bajban van, és jóval azelőtt leállíthatta volna a dolgokat, hogy meghalt.
Járőrként sok prostituáltat is letartóztattam, és bár elég pénzért bármit megtesznek, a sok fájdalom elviselése nem tartozik ezek közé. Lehetséges, hogy valaki elviselt ekkora fájdalmat, de kételkedtem benne.
Még soha nem tartóztattam le olyan prostituáltat sem, aki a szex miatt csinálta. A szex az, amit azért csinálnak, hogy jövedelmük legyen, és nem azért, mert basznak egy sráccal akit soha nem láttak és valószínűleg soha többé nem is fognak látni. Ritkán, ha egyáltalán van orgazmusuk, amikor egy fickó megbassza őket. Egyszerűen nagyon jók lesznek az imitálásában.
Úgy döntöttem, megtartom magamnak a gyanúmat, és felteszek még néhány kérdést Mrs. Luttrellnek, hátha rávehetem, hogy változtasson a történetén.
–  Látom. Szóval a férje nagyon foglalkozott a BDSM-el... hát talán az SM részt kellene mondanom. Tudta ezt, amikor hozzáment?
–  Igen. Az egyik knoxville-i csoportban találkoztunk. Csak azt nem tudtam, hogy egyre szadistább lesz.
– És amikor ez megtörtént, miért maradt vele? Nehéz lehetett amikor azt akarta, hogy megtegye ezeket a dolgokat, pedig nem akarta. Egyébként hogyan akadályozta meg abban, hogy megtegye?
Amit kerestem: Mrs. Luttrell érzelmei, például néhány könnycsepp, vagy legalábbis változás a hangjában. De nem kaptam meg.
– Amikor elkezdte, terhes voltam Rosemaryval, és azt mondtam neki, hogy ha ilyen dolgokat csinál, az árt a babának. Utána teherbe estem Sharonnal, és utána mindig ott voltak, így nem tudtunk sok mindent csinálni.
Átkevergettem a magammal hozott aktát, majd elővettem egy papírt.
– Szóval mindketten elmentek otthonról 2003-ban, amikor addig ostorozta azt a fiatalembert, amíg csíkokra nem szabdalták?
Mrs. Luttrell bólintott.
– Igen, de a korbácsolást nem én csináltam. Megtalálta a férjemet a többi tennessee-i csoporton keresztül, és elmondta Andynek, hogy mit akar. Ezúttal figyeltem, hogy megbizonyosodjak arról, Andy nem bántja-e annyira, hogy meghaljon. Miután Andy végzett, bevittük a kórházba, hogy kezeljék.
Elővettem egy másik papírt.
– A kollégák szerint akik letartóztatták, a férje nagyjából ekkor ment el, és nem jött vissza. Bármi ötlet, miért tette volna ezt.
Mrs. Luttrell ismét bólintott.
– Andy attól tartott, ha Knoxville-ben marad, akkor csinál valamit egy másik személlyel, és letartóztatják. Csak azt mondta, hogy felveszi velem a kapcsolatot, amikor megérkezik, de soha nem tette meg.
– És egész idő alatt úgy várt, hogy nem szólt senkinek? Miért?
Akkor láttam először, hogy tördeli a kezét.
– Nos, az igazat megvallva, örültem, hogy elment. Az, hogy akkoriban letartóztattak, engem is nagyon megijesztett. Biztos voltam benne, hogy ha Andy otthon marad, újra megtenné. Nem akartam börtönbe kerülni, de tudtam, a rendőrség azt mondaná, hogy segítettem neki, és nem lesz módom bebizonyítani, hogy nem, így én is börtönbe kerülök. Továbbra is azt csinált velem, amit ő akart, kivéve a nagyon rossz dolgokat, de örültem, amikor ez is megszűnt.
– Tehát húsz évvel ezelőtt egyedül hagyta Knoxville-ben. Miből élt? Nem láttam, hogy lenne munkája.
Ekkor megmozdult a székében. Olyan kérdéseket tettem fel neki, amire nem számított, és ez látszott is.
– Andynek jó állása volt, elég jó volt ahhoz, hogy ötvennyolc évesen nyugdíjba mehetett. Elegendő pénzt megtakarított a közös takarék- és csekkszámlánkon és a 401K-án, hogy életünk hátralévő részét ebből és a társadalombiztosításból élhessük. Ezt mind otthagyta, amikor elment, és én ebből élek.
Ez túl kényelmes volt ahhoz, hogy igaz legyen, és a 401K-ról szóló rész teljesen hazugság volt. Nem nyúlhatna ahhoz a pénzhez, hacsak nem nevezte meg kedvezményezettjeként, és nem tudja bizonyítani, hogy meghalt. Beválthatta volna a társadalombiztosítási csekkjeit, ha a bank ismeri, de még ez is kétséges.
Azt hittem, hogy Mr. Luttrell él valahol, és elég pénzt küldött Mrs. Luttrellnek, hogy megéljen. Meg kell néznem a bankszámlakivonataikat, hogy biztosan tudjak.
– Nos, értem, amit mond, de megérti, hogy mindezt igazolnom kell. Velünk maradj a következő huszonnégy órában. Felhívom Holdingot, és megkérem, hogy jöjjenek magáért.

Miután a Holdingból érkező rendőrnő elvitte Mrs. Luttrell-t, összeszedtem a jegyzeteimet, és visszamentem az asztalomhoz.
Nem hittem el, hogy Mr. Luttrell fogta magát és elment. Túl sok volt a vesztenivalója. Ha az a hatalmaskodó férfi lett volna, mint amilyennek Mrs. Luttrell leírta, ezért és más okból is vele akart volna maradni. Tudta az igazságot arról, hogy mi történt Theresával, és ha akarja, megzsarolhatja, hogy bármit megadjon neki, amit csak akar, ha már nem fér hozzá.
Nem, azt hittem, valahol a közelben van, és a farm jó hely volt, hogy elkezdjen keresni. Tudtam, hogy ennek a farmnak van egy istállója, mert a fickó, akit korbácsoltak, azt mondta, hogy ott történt. A legtöbb gazdaságnak van legalább egy-két fészere is. Andrew még mindig a farmon élhetett, és elbújt, amikor a járőr kijött érte és Mrs. Luttrellért. Ha olyan uralkodó alkat volt mint amilyennek mondta, valószínűleg túlságosan félt tőle ahhoz, hogy feladja.
A tiszteknek, akik behozták Mrs. Luttrell-t, nem volt utasításuk arra, hogy bármit is átvizsgáljanak, így a ház átnézésén kívül mást nem tettek. Minden bizonyítékom birtokában elmentem egy bíróhoz, és házkutatási parancsot kértem az ingatlanra, beleértve a házat és az ingatlan összes többi építményét is. Ezzel egyidejűleg kértem a bankszámlájukra és Mr. Luttrell 401K-ára vonatkozó betekintési engedélyt is.

Másnap reggel megcsókoltam Rochelle-t, és mondtam neki, lehet, hogy későn érek haza, nehogy megvárjon. Csak vigyorgott, és azt mondta, nem fog tudni aludni, amíg meg nem tudja, találtunk-e valamit, és úgyis szüksége lehet egy kis segítségre az elalváshoz. Amikor újra megcsókolt, olyan érzésem volt, hogy nagyon hosszú éjszakám lesz.
Reggel kilenckor a Luttrell farmon voltam két egyenruhással. Újra átkutattuk a házat, de nem találtunk semmit. Voltak ruhák a szekrényekben, de mindegyik nőnek való volt.
Ezután az istállóba mentünk, és ott érdekessé váltak a dolgok.
Kívülről úgy nézett ki, mint bármelyik istálló, és belülről is ugyanúgy nézett ki, csakhogy nyilván évek óta nem voltak benne állatok. Benéztem az egyik bódéba, amikor Mark azt mondta:
– Rich, ide kell jönnöd megnézni ezt…
Amit mutatott, az az istálló földes padlójába állított két oszlop volt, amelyekhez két-két acélgyűrűt erősítettek. Addig nem árult el semmit, amíg Mark fel nem világosított:
– Középiskolás koromban istállóban dolgoztam, és ott volt egy ilyen. Oda viszik lovat ápolni és patkolni. Két kötelet pattint a ló kötőfékéhez, odavezeti a lovat a két oszlop közé, majd mindkét kötelet az azon az oldalon lévő gyűrűhöz köti. Ez megakadályozza, hogy a ló sokat mozogjon.
Az egyik oszlop alsó gyűrűjére mutatott.
– Ezekkel csak az a probléma, hogy a gyűrűk nincsenek a megfelelő helyen. Ezek az alján csak körülbelül három lábnyira vannak a talajtól. Az istállóban lévők inkább ötre voltak. A felső gyűrűk legalább kilenc láb magasan, és ez túl magas. Bárkinek létrát kellene használnia, hogy ilyen magasra kösse a lovat.
Azt hittem, most találtuk meg, hol kötötte ki Mr. Luttrell a fickót, miközben korbácsolta. Felhívtam a Bűnügyi Laboratóriumot, hogy jöjjön egy technikus az istállóba. Régen volt már, de talán maradt még DNS a gyűrűkön, ami elárulhat nekünk valamit.
Amíg a technikára vártunk, átnéztük az istállót. Nem találtunk semmi különöset, amíg meg nem láttam Bill Paisleyt, a másik tisztet, amint egy ajtót néz egy szobába, amely valószínűleg egy másik bódé volt, és vakarja a fejét. Megkérdeztem tőle, hogy mit néz. Azt mondta, valami nem stimmel.
– Bementem oda, és az egyik falon kukák vannak, a másikon pedig állványok.
Márk akkor csatlakozott hozzánk.
– Valószínűleg ez egy tároló szoba volt valamikor. Itt tartották volna a takarmányt az állatoknak, és olyan dolgokat, mint a nyergek, kötőfékek és egyéb, nekik szükséges holmik. A legtöbb istállóban vannak ilyenek.
Bill a fejét rázta.
– Nem, ilyen nincs. Nem elég nagy. Nem tűnt elég mélynek, ezért leléptem a bódé mellett, és tizenkét láb a bejárattól az istálló oldaláig. Ez a szoba csak kilenc láb. Van valami a hátsó fal mögött, de nem látom, hogy hozzáférjek.
Fél óráig tartott a hátsó fal kopogtatása, amíg Bill talált egy üresen hangzó helyet. További fél órába telt, mire rájöttünk, hogy a zsanérok és a retesz két olyan keskeny deszka mögé rejtőztek, akárcsak a többi, amelyeket a két deszka találkozásánál lévő hézagokra szögeztek. Azok a deszkák nem voltak olyan szokatlanok, mert korábban istállókban láttam. Általában ezeket a keskeny deszkákat az istálló külső oldalára szögezték, hogy a szél ne fújjon be a repedéseken, de láttam már belülről is, és ez azért volt, hogy távol tartsák az egereket és a rovarokat egy olyan helyen, ahol a gazda takarmányt vagy bőrhámot tárolt, amit az egerek és a patkányok megrágnának.
Az egyetlen ok, amiért megtaláltuk a zsanérokat és a reteszt, az az volt, hogy az őket fedő két keskeny deszka egyike körülbelül negyed hüvelykkel rövidebb volt alul, mint a többi. Amikor Bill a zsebkésével benyúlt egy kattanás hallatszott, majd a falnak ez a része egy kicsit elmozdult.
Valószínűleg az ajtót belülről is ki lehetett nyitni, ezért Mark és én előhúztuk a pisztolyunkat, míg Bill kinyitotta az ajtót. Nem akartam látni Mr. Luttrell-t, amint ott áll egy fegyvert ránk szegezve.
Az ajtó nem nyílt könnyen. A rozsdás zsanérok nyikorgása és pattogása hallatszott körülbelül az első hüvelykig, de utána kinyílt az ajtó a szobába. Mialatt Mark és én fedeztük őt, Bill levette a zseblámpát az övéről, és bevilágított a térbe, majd azt mondta: – Szent szar!
A szoba csak körülbelül három láb mély volt, és a szélessége körülbelül tizenkét láb. Bill attól fakadt ki, ami az ajtóval szemközti falon lógott. Voltak kötelek és láncok, amelyeknek az egyik végére vastag bőrszíjak voltak erősítve, több különböző ostor, köztük kettő, amely úgy nézett ki, mint a westernfilmekben látható bikakorbács, és egy sor kés.
Mark megkérdezte:
– Mi a fenét csináltak ezzel a sok szarral?
Tudtam, mi az.
– Itt rejtette el Mr. Luttrell az összes cuccot, amit az emberek kínzására használt. Fogadni mernék, hogy ha a Bűnügyi Laboratórium megvizsgálja az ostorokat, vért találunk a szíjakon, és DNS-t a fogantyúkon.
Bill mindkét irányba villantotta a lámpáját, majd belépett a szobába. Egy másodperccel később a hangja erősről igazán halkra változott.
– Rich, Be kell jönnöd, hogy megnézd.
A szoba egyik végében egy test hevert a földön, de jól lehetett látni, hogy nem friss. Úgy nézett ki, mint a tévében látható múmiák képei. A személy alacsony volt, mint a legtöbb női test, akit korábban láttam, de ennek rövid volt a haja, farmert és férfi inget viselt. Ez elárulta, mit találtunk valójában.
– Azt hiszem, most jöttünk rá, miért nem látták Luttrell urat húsz éve.

Majdnem este tízig nem értem haza. Ennyi időbe telt, amíg a helyszínelő technikusok végigmentek az istállón és a rejtett szobában mindenen, és minden bizonyítékot összeszedtek, amit találtak. Bezsákoltak mindent, ami a rejtett szoba falán lógott, és visszavitték magukkal a laborba. Bármiről, amit nem tudtak könnyen leszedni, mint például a gyűrűket a két oszlopon, levették a DNS-t. A rejtett helyiségen kívül minden túl poros volt ahhoz, hogy ellenőrizzék az ujjlenyomatokat, de a rejtett szoba belsejének nagy részét leporplták, és sikerült néhány tisztességes lenyomatot rögzíteni.
A lenyomatok egy részét egy fémdobozról vették le, amely kinyitásakor egy bőr csuklyát találtak, amelybe befért az ember feje, és hátul be lehetett cipzárazni. A maszkon nem voltak lyukak, ahonnan a viselője kiláthatott volna, de volt egy lyuk a személy szájának és két kis lyuk az orrnak. Néhány lenyomatot kaptak egy másik fémdobozról, amely körülbelül egy láb hosszú rozsdamentes acélrudat tartalmazott, különböző átmérőkkel, fél hüvelyktől két hüvelykig. Egy másik dobozban egy bőrszíjra erősített gumilabdát találtak. A dobozban volt egy utasításkészlet, amely egy nő szájában mutatta a labdát, a feje mögött becsatolt hevederekkel.
Amikor a halottkém megjelent, körülbelül három másodpercig nézte a múmiát, majd felém fordult és elmosolyodott.
– Mindig tudni akarod a halál okát, amint ránézek a holttestre. Hát ebben az esetben könnyű. Két golyó-lyuk van a fején, az egyik a jobb halántékán, ahol a golyó bement, a másik pedig a feje másik oldalán, ahol kijött. A méretből ítélve 22-esnek vagy 25-ösnek néz ki.
– Ez tipikus öngyilkossági módszer, de ha nem találsz fegyvert, akkor a gyilkosság felé hajlok. Többet fogok tudni, amikor visszaviszem a hullaházba, de a dekompozíció mennyisége és a szoba körülményei alapján azt hiszem, már több mint tíz éve halott, valószínűleg majdnem húsz éve. Elég meleg és száraz volt ebben a kis szobában és ahelyett, hogy sokat bomlott volna, csak kiszáradt.
Azt hittem, nem csak Mr. Luttrell-t találtuk meg. Megtaláltunk legalább néhány választ azokra a kérdésekre, amelyeket magamnak tettem fel, amikor kihallgattam Mrs. Luttrell-t, és az egyik az volt, hogy miért nem tudta, hová tűnt. Az istálló mindössze száz méterre volt a háztól, és a bomlásszag odáig terjedt volna, ha csak egy kis szellő is fújja. Mrs. Luttrell elmondta, hogy Mr. Luttrell röviddel azután távozott, hogy letartóztatták őket, és ez júliusban volt. A Tennessee-ben júliusban és augusztusban dúló melegben ez a szag elsöprő lett volna. Azt hittem tudta, hogy ott van. Ő tette oda.
Még nem volt rá okom, hogy miért, de amikor mindent összeraktam, volt egy elméletem. Ez az elmélet megfelelt a legtöbb ténynek amit tudtam, és elég ijesztő is volt.
Másnap kettőkor el kell engednem Mrs. Luttrell-t, vagy megvádolnom gyilkossággal, de csak a haja volt a temetkezési helyen. Egy hozzáértő ügyvédnek nem lenne túl nehéz meggyőznie az esküdtszéket arról, hogy azok a szőrszálak azért voltak ott, amit már elmondott nekem. Az ügyészség valószínűleg ezért nem akarná elsőfokú gyilkosságért bíróság elé állítani. Megelégedne a másodfokú váddal, és talán csak a segítségnyújtással elmulasztásával. Ha be tudnám bizonyítani az elméletemet, hosszú-hosszú időre börtönbe kerülne.

Amikor aznap este hazaértem, elmondtam Rochelle-nek, hogy mit találtunk, majd elmondtam neki az elméletemet.
– Amíg átmentünk azon a pajtán, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit mondtál azokról az emberekről, akik szeretik a BDSM-et, és ezt életstílusként alkalmazzák. Azt is mondtad, hogy a legtöbb BDSM-pár monogám, de Mrs. Luttrell azt mondta nekem, hogy a férje szexelt Theresával amikor meghalt. Arra gondoltam, hogy ha ez igaz, akkor lehet, hogy nem BDSM életmódot éltek. Nekem úgy hangzik, az egyik Luttrell csak szadista volt, és a BDSM szélén álló embereket használta fel, hogy kielégítse szadista személyiségét. Nem hiszem, hogy ő volt az, mert eltűnt miután a srácot megkorbácsolták, és nekem úgy tűnik, hogy az istállóban őt találtuk meg.
– Arra is gondolok, hogy valószínűleg mások is voltak az évek során. Csak még nem találtuk meg őket. Amikor visszaértem az állomásra, megnéztem az ingatlan-nyilvántartást, és a fákat, ahol Theresát megtalálták. A Luttrell farm birtokhatára mellett vannak. Kíváncsi vagyok, van-e több holttest odakint, akár a farmon, akár az ingatlanhatár mellett. Főleg a fáknál, mert nem gazdálkodtak, és a farmon csak vadászok tartózkodhattak, akik csak szarvast vagy nyulakat kerestek.
– Megszerveztem, hogy holnap reggel két holttestkereső kutya fésülje át a farmot és a környező területet. Ha találnak még holttesteket, akkor nem csak két gyilkosság lesz.
Van egy sorozatgyilkosunk, és szerintem ez a sorozatgyilkos Mrs. Luttrell. Túlságosan higgadt és összeszedett volt, amikor kihallgattam, és az általam olvasottak alapján a sorozatgyilkosok az idő nagy részében elég jól tudnak ártatlan és normális emberekként viselkedni.

Másnap reggel ötkor az állomáson voltam, és a következő órákat azzal töltöttem, hogy a tisztek hívására vártam a tetem-kereső kutyákkal. Majdnem tíz óra volt, amikor az egyikük felhívott.
– Rich, ki kell jönnöd ide a halottkémekkel és néhány bűnügyi helyszínelővel. Azt hiszem, két holttestet találtunk. Nem végeztünk ásást, de a kutyák riasztottak, és nem tesznek ilyet, hacsak nem találtak valamit.
Mindkét sír meglehetősen sekély volt, és mindkettő viszonylag új. Mindketten nagyon kicsi nők voltak. A halottkém azt mondta, hogy mindketten körülbelül 150 magasak, és valószínűleg kevesebb mint ötven kilót nyomtak. A bomlás mértéke alapján a halál idejét két évnél rövidebbre becsülte. Ez megcáfolt minden olyan védelmi álláspontot, amely szerint a gyilkos Mr. Luttrell volt, mivel legalább tíz éve halott.
Aznap délután fél egykor elmondtam az ügyésznek amit eddig találtunk. Hallgatott, majd azt mondta, megkér egy bírót, hogy tartsa fogva Mrs. Luttrellt, amíg bíróság elé nem állítják. Felhívtam az előzetest, és megkértem őket, hogy vigyék be Mrs. Luttrell-t egy kihallgató szobába.
Amikor ott volt, nem finomkodtam.
– Mrs. Luttrell, fel kell hívnia az ügyvédjét, mielőtt bármit mond. A férjét holtan találtuk az istállójában, és eddig két másik holttestet is találtunk a birtokán. Négyrendbeli elsőfokú gyilkossággal vádolják.
Miután az ügyvédje odaért, nem sok mást mondott, mint hogy megkért, adjak neki másolatot a nálam lévő bizonyítékokról. Aztán megkérdezte, hogy Mrs. Luttrell-t mikor állítják bíróság elé, és azt mondtam, hogy néhány napot tippelek, de addig fogva tartom. Valamit súgott neki, majd felállt és elment. Visszaküldtem Mrs. Luttrellt a fogdába, majd hazamentem. Semmi mást nem tehettem az üggyel kapcsolatban, amíg meg nem kaptam a DNS-t és az ujjlenyomatot, és a tetemkutyák be nem fejezték az ingatlan átvizsgálását.
Két nappal később a Bűnügyi Laboratórium egy ujjlenyomatot, amelyet a fémdobozon találtak a rozsdamentes acélrudakkal, összepárosított Mrs. Luttrell-lel. Megtalálták a lenyomatát a gumilabdás dobozon is, és elküldték a labdát a TBI-hoz DNS-vizsgálatra. Még egy hétbe telt, mire visszajöttek a DNS-eredmények.

A TBI megállapította, hogy az istállóban lévő test DNS-e megegyezett azzal a DNS-sel, amelyet Mr. Luttrelltől vettek a korbácsolási ügy vizsgálata során. Mrs. Luttrell DNS-e két ostornyélen, három kés nyelén és két rozsdamentes acélrúdon volt. Azokon a rudakon DNS és több különböző embertől származó széklet anyaga is volt.
A két holttestet a DNS-ük alapján azonosították. Mindketten a környékről származó prostituáltak voltak, akiket évekkel korábban eltűntnek jelentettek. A TBI DNS-t tudott nyerni a gumilabdából. A labdán lévő DNS nem egyezik a többi mintával, és a CODIS-ban sem találták, de a szíjakon lévő DNS Mrs. Luttrell-é volt.
A tetemkutyák nem találtak több holttestet, de szinte biztos voltam benne, hogy több is van. Ha Mrs. Luttrell úgy bánt a férjével, mint ahogy gondoltam, nem küldte volna el minden hónapban a lányaikat az anyjához, csak azért, hogy ő és Mr. Luttrell kettesben tölthessenek egy kis időt. El kellett távolítania őket, hogy újabb áldozatot ölhessen meg. Valószínűleg nem talált minden hónapban valakit, de valószínűleg többet ölt meg, mint amennyit eddig találtunk.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ő és Mr. Luttrell nem a BDSM életmódot folytatták. Csak egy szadista volt, és a BDSM-et használta fedezékül arra, amit csinált. Felnőtt élete nagy részében férfiakat és nőket is hozott a farmjukra, és tárgyként használta őket saját szadista örömére. Mr. Luttrell technikailag cinkos volt, de úgy gondoltam, annyira alázatos, hogy a nőnek csak egyszer-egyszer kellett megfenyegetnie. Valószínűleg csak a titkos szoba felépítése és a sírok ásása volt az ő szerepe.
Mivel az áldozatai közül legalább három prostituált volt, biztonságban lett volna attól, hogy bárki feljelentést tegyen, mivel szinte senki sem jelenti be egy prostituált eltűnését. Az egyetlen problémája az volt, hogy megszabaduljon a holttestektől.
Arra is gondoltam, hogy ezért ment férjhez Mr. Luttrellhez. A lányai mindketten azt mondták, hogy nagyszerű férfi, de nem állna ki az anyjukkal szemben. Azt hiszem, olyan jellemnek tekintette akivel bármit megtehet amit akar beleértve azt is, hogy segít neki megszabadulni a holttestektől. Valószínűleg azért ölte meg, mert a férfi besokallt miután ostorával csíkokra vágta a fickót és el akarta mondani a rendőrségnek, amit tudott. Legalább az egyik dolog, amit tudott, az volt, hogy Mrs. Luttrell meggyilkolta Theresa Madisont. Meg kellett ölnie, különben börtönbe került volna gyilkosságért.

A per során Mrs. Luttrell ügyvédje nem igazán próbálta megcáfolni a bizonyítékokat, mert azok elég meggyőzőek voltak. Azt próbálta elérni, hogy a bíró elrendelje Mrs. Luttrell pszichiátriai vizsgálatát, annak reményében, hogy az bebizonyítja: nem képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és mentális gondozásba kell helyezni, amíg meg nem gyógyul. Az ügyészség ezt ellenezte emlékeztetve a bírót, hogy a gyilkosságok több éven át történtek, és mindegyiket meg kellett tervezni.
Az utolsó dolog, amit az ügyvédje próbálkozott, az volt, hogy kikérdezett arról, honnan tudom, hogy Mrs. Luttrell megölte a férjét. Lelőtték, és soha nem találtak fegyvert. Láttam néhány fejet az esküdtszékben, akik bólogattak, amikor elmagyaráztam, hogy két járőrnek és nekem több mint egy órába telt megtalálni, majd bejutni a helyiségbe. Miután bent voltunk, megállapítottuk, hogy a rejtett ajtót csak kívülről lehet bereteszelni. Valaki bevitte Mr. Luttrell-t abba a szobába, lelőtte, majd kisétált, és bezárta az ajtót. Az a két ember, aki tudhatta, hogy ott van a szoba, Mr. és Mrs. Luttrell. Mivel a szobában volt és meghalt, így csak Mrs. Luttrell maradt. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha Mr. Luttrellnek sikerült volna valahogy bezárnia az ajtót, majd fejbe lőni magát, akkor ott lett volna a fegyver.
Mrs. Luttrell soha nem vallott be semmit, és az ügyvédje sem állította ki, hogy kikérdezhesse. Csak ült egy széken unott arccal, kivéve, amikor az ügyész a sírhelyekről és a rejtett szoba padlóján heverő Mr. Luttrellről mutatta a képeket a széles képernyős tévén. Ekkor mosolygott.
Az esküdtszéknek mindössze egy órába telt, mire bűnösnek találta. Négy életfogytiglani börtönbüntetését tölti, és ott fog meghalni.

Amikor a tárgyalás utolsó napja után hazaértem, Rochelle készen volt a vacsorával.
– Arra gondoltam, hogy valami különlegesre vágysz, ezért olyan sültet készítettem, amilyet szeretsz. Együnk, és mindent elmondhatsz a tárgyalásról.
A vacsora nagyszerű volt, mint Rochelle főztje mindig. Én is nagyon jól éreztem magam. Megoldottunk egy megoldhatatlannak tűnő esetet, és egy nő, aki folytatta volna az emberek gyilkolását, most börtönben ült, ahol nem bánthatott senki mást.
Miután Rochelle eltakarította az edényeket, odament, és átkarolta a nyakam.
– Az utóbbi időben elhanyagoltnak érzem magam, de megértem, mert el voltál foglalva az üggyel. Most, hogy vége, látod a módját, hogy kárpótolj engem?
Ezzel hátrébb lépet és a fejére húzta a felsőt. Nem vettem észre, de nyilvánvalóan az egyik olyan felső volt, aminek beépített melltartója van, mert amint felhúzta, a mellei, szabadon estek a mellkasára. Ekkor láttam még valamit, amit addig nem vettem észre. Rochelle mellbimbói duzzadtnak és merevnek tűntek, és mindegyik körül egy csipkésnek tűnő arany kör volt.
Rochelle az asztalra dobta a felsőjét, majd kissé megborzongott, amikor megsimogatta az ujjbegyével mindkét mellbimbót.
–  Látom, hogy nézel. Tetszenek?
–  Átszúrattad a mellbimbóid?
Rochelle felnevetett.
– Nem, nem vagyok olyan bátor. Amikor először meglátogattam Archie-t, elvigyorodott, és azt mondta, amilyen nagyok a melleim, a mellbimbó-gyűrűktől igazán szexis leszek. Azt mondtam, szerintem maradok olyan, mint voltam. Amikor elvittem Theresa képét Archie-nak, a melltartóból amit viseltem, kicsit kinyomódott a mellbimbóm a felsőmön. Archie meglátta őket, és azt mondta, amilyen nagyok, könnyű lesz átszúrni őket. Azt mondtam, sokáig kell gondolkodnom, hogy megcsináljam. Felajánlotta: ha úgy döntök, csak szóljak neki, és engedményt ad.
Aztán ezeket adta, hogy próbáljam ki. Bimbó-gyűrűnek nevezte őket. Kicsit rugalmasak, ezért csak felhúzom őket, és annyira kinyílnak, hogy átcsússzanak a mellbimbómon. Amikor elengedem megfeszülnek és kicsit megszorítják a mellbimbóimat.
– Ez egyfajta önfenntartó. Minél jobban megduzzadnak a mellbimbóim, annál szorosabbak lesznek a pajzsok, és ettől még jobban megduzzadnak a mellbimbóim. Akarod látni, mit kaptam még Archie-tól?
Volt egy olyan érzésem, hogy tudom, de azt mondtam, szívesen megnézném. Rochelle lehúzta rövidnadrágját és a bugyiját, majd széttárta a lábát. Ott, Rochelle mindegyik ajkán a trimmelt szőrzetben egy kis aranygyűrű rejtőzött.
– Ott mégis átszúrták?
– Nem, ezek is hamisak. Csak egy kicsit szétnyitom és felcsúsztatom őket, és amikor összecsukódnak, egy picit összecsípnek, és az a helyükön tartja őket. Érzem azt a csípést, egy kicsit. De ami finomabb, ha megmozdulok, az ajkaimra húzódnak, és… egész nap ezt hordtam, szóval csak állsz és nézel engem, vagy elhanyagolsz párszor?
Rochelle a konyhaasztalon ült, míg én vetkőztem. Miközben lehúztam a fehérneműmet, hátradőlt a konyhaasztalon, és széttárta a combját. Amikor odahúztam egy széket, és leültem a nyitott combjai közé, Rochelle a vállamra akasztotta a lábát.
Nos, Rochelle „elhanyagolása” nagyszerű volt, miután annyi ideig nem csináltam vele semmit. Már nedves volt, gondolom a mellbimbóvédő csípésétől és az ajkán lévő gyűrűktől. Tudom, mert amikor először nyaltam meg az ajkait, felnyögött, és szorosabbra nyomta az arcomat.
Nem mondott semmit, de nem is kellett. Az, ahogy megrándult, amikor a lába körül felnyúltam, és finoman megsimogattam a mellbimbóit, azt sugallta nekem, hogy ez nem fog sokáig tartani.
Csak az ajkaimmal ingereltem, a nyelvemmel csiklandoztam, és a duzzadt mellbimbóit forgattam az ujjaim között. Miután mindkettőnket felemelt az asztalról, majd felkiáltott, és teste a nyelvemre rándult, felkuncogott.
– Azt hiszem, soha nem akarok átszúratni semmit, de szeretem ezeket a hamisítványokat. Mit gondolsz?
Felkuncogtam, amikor újra megnyaltam a csiklóját, Rochelle pedig zihált, majd erősen felrándult.
– Azt hiszem, már félúton jártál, mielőtt bármit is elkezdtem volna.
Rochelle leakasztotta a lábait a vállamról, majd felült.
– Folyamatosan gondolkodhatsz a hálószobába menet, mert még nem végeztem veled. Ez most csak egy kicsit elvette az élét.
Nos, Rochelle pokolian felizgult és azt akarta, hogy csillapítsam le. Azt hiszem, sikerült, legalábbis átmenetileg. Talán kétszer is elévezett, de nehéz volt megmondani. Az első alkalom- vagy amiről azt hittem-, néhány perccel azután volt, hogy rám telepedett, és a farkamra vetette magát. Elkezdett lovagolni rajtam, és néhány perc múlva mormolta:
– Archie-nak igaza volt a gyűrűkkel kapcsolatban. Meghúznak, és érzem a... Ó, Istenem!
Eddig jutott, mert zihált, majd a hosszú, lassú ütemről rövid, gyors ritmusra váltott. Néhány másodperccel később néhányszor megrándult, majd a mellkasomra esett. Mégsem hagyta abba, hogy simogassa magát a farkam fölött. Az lökései már nem voltak olyan mélyek.
Egy-két perc múlva Rochelle felemelkedett, és újra elkezdte a hosszú, lassú ringatózást, de ezúttal lehajolt, és duzzadt bal mellbimbóját az arcomba bökte. Erősen szívtam azt a bimbót, amikor éreztem, hogy Rochelle combjai remegni kezdenek. Nos, először remegés volt, de gyorsan olyan erős lett, hogy az egész teste görcsölt, és az ajkaim közé kellett csípnem a mellbimbóját, hogy ott tartsam.
Éreztem, ahogy egyre nedvesebb, majd hallottam, ahogy minden egyes lefelé mozdulattal visszatartja a lélegzetét. Ez mindig azt jelenti, hogy már majdnem készen áll, úgyhogy abbahagytam a fekvést, és elkezdtem minden egyes ütembe belelendülni. Fel kellett emelnem Rochelle-t, miután ezt megtettem néhányszor, mert eléggé lazulni kezdett a nagy melle, ami miatt nehéz volt lélegezni.
Ezek után elég gyorsan történtek a dolgok. Rochelle visszatartotta a lélegzetét, és lenyomta magát a farkamra, majd zihált, amikor felemelkedett. Volt elég ideje, hogy suttogjon:
– Ó, istenem, Rich, most…– mielőtt visszacsapódott volna a farkamra. Sehogy sem tudtam feltartani, mivel én is ejakuláltam, így végül Rochelle fel-le ringatta a testét a fröccsenő farkamon, és halkan a vállamba nyüszített.

Rochelle másnap elkezdte az esetről szóló regényét, és nagyjából a felénél tart. Bár sokat változtatott rajta. Az ő változata szerint az egyik járőr, aki átkutatta az ingatlant, egy fiatal, meztelen nőt talál egy tárolóba zárva. Azt mondja a rendőrnek, hogy ha nem találja meg, biztos benne, hogy megölték volna. Nem rontom el a végét, ha megveszi a könyvet, amikor megjelenik, de mint Rochelle minden krimijének, ennek is boldog vége van.
Nem tudom, milyen kihűlt esettel fogunk legközelebb foglalkozni. Elfoglalt voltam. 
Tennessee-ben nyár van, és úgy tűnik, hogy a hőség és a páratartalom a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Ezen a nyáron eddig négy gyilkosság után nyomoztam, és még nincs is a munka ünnepe...