Éjszaka egy halott asszony ágyában 16: Egy doboz bonbon (1947-48

Már meséltem, hogy a kilencvenes években kint jártam Berlinben. Bár itthon szegények voltunk, Európa bőséggel gondoskodott rólunk; olyan szállodákban laktunk, amilyenben otthon még soha, olyan napidíjat kaptunk, ami arra a pár napra több volt, mint az otthoni rendes havi fizetésünk. És ellentétben a Horn-korszak Magyarországával, embernek, partnernek tekintettek minket.
Ebédidőben és este sokat sétálgattam a Kurfürstendammon, ajándékokat vadásztam. Hiába történt meg a rendszerváltás, hiába utáltuk az elmúlt negyven évet, valahol tetteinkben, gondolkodásmódunkban homo kadaricus-ok maradtunk, génjeinkbe mélyen beleívódtak a régi viselkedésminták. Ha „nyugatra” megyünk ajándékot kell vinni, nem is akármilyet, olyat, amit otthon nem lehet kapni, nem számít, ha drága, ha a napidíjból csak egy doboz kekszre futja, csak hadd érezzük egy kicsit, annak a gazdag, mesés világnak a részei legyünk. Őrizzük a látszatot, az otthoniak hadd higyjenek sikeresnek és gazdagnak minket, annak a bizonyos másik világ sorsosának.
A Nagyiéknak valami különösen szépet, még ha nem is túl hasznos ajándékot választottam: tudtam, hogy szereti a díszes dobozokat, gombokat, cérnákat, szalagokat tart bennük. Egy bonbont vettem, fémdobozban, rajta dombornyomással a város nevezetességei. Nagyon boldog volt, kibontotta, mindenki vehetett belőle szigorúan egy-egy darabot. Aztán kézbe vette a dobozt, nézegette az épületek rajzát és megjegyezte:
- Bezzeg, amikor mi jártunk arrafelé, még kenyér is alig volt…
És mesélni kezdett a kitelepítésről.
Most én fogtam ugyanúgy a dobozt, már megkopott a festése, a sarkain már rozsdásodni kezdett…

Egy nyári reggelen, néhány nappal Szent István ünnepe után (hol volt, már az a nyári éj, amikor megismerte Ferit!) az évek óta vajúdó rettenet valósággá lett: teherautóval géppisztolyos rendőrök érkeztek, lezárták a falut, összegyűjtötték a listán szereplő személyeket, és útnak indították a gyűjtőtáborba. Kata ott ült a platón, ölében a kisfiával és még egyszer nézte a falut. A szülőhazáját. Az otthonát. Amit talán sohasem fog viszontlátni. Megpróbálta magába szívni a folyó illatát, a békét, a boldog pillanatok emlékét, de nehéz volt.
A többiek izgatottan tárgyalták, hogy ugyan hova viszik őket. Szibériába? Németországba? Ha igen, akkor a nyugati vagy a keleti megszállási zónába? Mi vár ott rájuk?
Az út szélén egy sovány, öltönyös férfi nézte a teherautók indulását. Kata felismerte, látta eleget a hírekben: Rajk László volt, a belügyminiszter. Elégedetten vigyorgott. Valaki mellette gyűlölettel azt suttogta felé: „Verjen meg az Isten, ahogy te minket…”. De csak halkan, nehogy valamelyik rendőr is meghallja. Csak Isten fülének szánta. A házak ablakából már az új lakók néztek feléjük.

Jó órányi utazás után érkeztek meg a gyűjtőtáborba. Ott újabb kellemetlen meglepetés várt rájuk: a másnap esti indulás helyett, még három napot várhattak. Voltak, akik morogtak (ezek még egy kitelepítést se tudnak tisztességesen megszervezni), mások meg biztosak voltak benne, hogy vagy lelövik őket, vagy a szibériai táborokba szervezik a transzportot. Végül egy este mégiscsak bevagonírozták őket, s a vonat északnak indult, a folyó túlpartján. Voltak, akik megpróbáltak kilesni a marhavagon résein, de Kata csak ült és az izzadtságszagban, az olajbűzben megpróbálta megérezni, még egyszer a folyó illatát. Arra gondolt, hogy talán sohasem fogja újra szagolni. Behunyta a szemét és megpróbálta azt elképzelni, hogy újra a folyóparton sétál egy nyári estén Ferivel…
Neki ez az illat jelentette a hazát. Az otthont.


Két és fél napig zötykölődtek a vonaton. Végül fertőtlenítés és egy újabb láger, de már a szovjet megszállási övezetben, ahol elosztották őket. Egy, talán valamikor bájos kis falut jelöltek ki kényszerlakhelyükül. Magyarországon nem ismert ínség fogadta őket. Mert igaz ugyan, hogy rengeteg ügyes szerszámuk volt a helyieknek, de az egész vidéken látszódott, hogy anno a nácik komolyan vették a „vaj helyett ágyú” programot. Már az Istenadtán elszállásolt német tisztek is mondogatták ’44-ben, hogy még sohasem ettek olyan jókat, mint Magyarországon, s háború vége és a megszállások még csak növelték a szakadékot a két ország között.
Utólag már szégyellte, de akkor természetesnek tűnt, hogy éjszakánként lopni jártak a kis Ferivel a földekre. Nem sokat, csak pár krumplit. Mintha azon a földön, ott a távolban már nem lettek volna érvényesek azok a parancsolatok, amiket otthon, az öreg illatú plébánián, a katekézisen tanult… Idegenek voltak egy idegen földön, idegen törvények, a helyeik szemében idegenek, cigány-magyarok. Ingyenélők, kényszercselédek. Nem volt törvény, csak egy: enni kell adnia a gyerekének és neki is ennie kell, hogy gondoskodni tudjon róla.
Néha összejöttek a többi kitelepítettel, mind magyarországi svábok voltak és a jövőről beszéltek. Nem volt köztük, aki maradni akart volna. A legtöbben a nyugati megszállási zónába akartak átjutni, a határokat lezárták, de a csempészek, embert, aranyat, csempészárut jó pénzért mindig át tudtak vinni. Ha Katát kérdezték, ő mindig csak azt mondta, haza akar menni. A többiek csak nevettek rajta, minek visszamenni oda, ahol utálnak minket, ott már úgyis a kommunisták az urak, ha még sikerülne is visszajutnia, újra kitelepítenék, hiszen már nem magyar állampolgárok. Fasiszták. Ráadásul, ha nyugatra menne, ezzel segítene igazán a családján is, az otthonmaradottakon, mert előbb-utóbb Németország törvényszerűen felemelkedik, ahogy az első nagy háború után is, és akkor talán őket is ki tudná hozatni oda, a jólétbe.
Hosszú idő volt, amíg össze tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy csatlakozni tudjon a többi „őrülthez”, akik visszavágytak a régi hazájukba. Ekkoriban, bár a hivatalos deportálások, át- és kitelepítések már véget értek, titokban, a föld alatt még mindig titkos népvándorlás folyt. Fasiszták, vagy fasisztának minősítettek menekültek, mindegy hová, csak el Európából. Zsidók titokban alijáztak a születő Izrael államba, a most születő saját földjükre, az Erecre*. Aki már megtapasztalta, mint jelent a népi demokrácia, nyugatra vándorolt. És voltak olyanok, mint Kata is, akit nem érdekeltek a rendszerek és az államhatárok, csak egyszerűen szerettek volna hazajutni.
Az embercsempészek jól bejáratott útvonalakat alakítottak ki. Napi járóföldre pihenők, éjszaka vonultak, nappal aludtak, elhagyatott csűrökben, kukoricaföldeken. Keserves vonulás volt a kisfiúval, a legrosszabb az állandó szomjúság volt. Mindig mardosta a lelkiismeret: vajon jól döntött? Vajon nem teszi egy életre szerencsétlenné, hogy haza és nem nyugatra indultak? Mi vár rá az új Magyarországon?
Végül hiába érkeztek haza Magyarországra, Istenadta még mindig tiltott volt nekik. Busszal, egy óra alatt otthon lehettek volna, de akkor azonnal le is tartóztatták volna őket és kitoloncolják Ausztriába, vagy talán még börtönbe is csukják. Szerencsére, voltak rokonaik Keserűn, ott meghúzhatták magukat. A falusiak nem ismerték őket, legfeljebb sejtették, kik is, ha jött a razzia, nem adták fel őket. A rendőrök már nem a rend őrei, hanem az új hatalom öklei voltak. Apja néha meglátogatta őket, igaz, fél napos út volt neki, mert csak a városon keresztül mert jönni, nehogy valaki kitalálja, hova és miért utazgat.
Apja mintha újra életre kelt volna, volt értelme az életének. Most újra az az ember volt, aki a lányáért és az unokájáért a világgal is szembeszáll. Bár parasztemberként életelve volt, hogy hivatalnokhoz, ügyvédhez nem szabad fordulni, a baj úgyis megtalálja az embert, minek elébe menni, most mégis utánakérdezett, ki a legjobb. Felvette a templomi ruháját, a zsebkendőjébe csomagolta a jegygyűrűjüket és bement a városba. Először egy zálogházat keresett, a becsüs előtt kibontotta a zsebkendőjéből az aranyat. Az üldözött gyermekén és az unokáján kívül a legdrágább dolog volt a szemében a házassága, most ennek jelképét adta fel. A kapott pénzt elrakta, majd elment az ügyvédhez. Elegáns, belvárosi iroda volt, úgy érezte magát, mintha egy porszem lenne az ügyvéd úr zakóján, amit mindjárt lepöcköl. Hellyel kínálták, még soha nem ült ilyen öblös bőrfotelben. Az ügyvéd meghallgatta, jegyzetelt, visszakérdezett, behívatta a titkárnőjét, diktálni kezdett. Csupa olyan szófordulat, amit nem értett az öregember, csak egyes szavak jutottak el a tudatáig:
„…tekintetbe véve, hogy a jelzett személy nem volt tagja a nyilaskeresztes pártnak… a Volksbundnak… nem fejtett ki nemzetiszocialista agitációt”
„…figyelembe véve 1947. október 28-án az Országgyűlés módosította a kitelepítési végzés jogalapjául szolgáló törvényt, így az utolsó népszámláláson a német nemzetiség vállalása nem esik a hűtlenség büntetőjogi kategóriájába”
„jelezett személy esetében ezek alapján kérjük a kitelepítésről szóló végzés hatályon kívül helyezését”
Az ügyvéd a papírt három példányban az intarziás asztalra helyezte és rámutatott:
- Itt írja alá. Három példány. Kettőt adjon le, majd elmondom, hogy és hová. Aztán bízzunk a legjobbakban.
- És ha megkérném az ügyvéd urat, hogy esetleg… Természetesen megfizetem a fáradozását. Van pénzem. – Kezdte előcsomagolni a pénzt.
- Ne fáradjon a pénzzel. Higgye el, jobban jár, ha személyesen viszi be. Öntől talán még elfogadják, talán még el is olvassák.
- Az ügyvéd úr mégiscsak jobban ért ezekhez a dolgokhoz.
- Már nem. Valamikor igen. Még a nyilasok idejében is volt valami törvényszerűség, még akkor is, ha mutattam egy pecsétes papírt, átengedtek. Ma már csak papíron vannak törvények, semmit sem tartanak be, csak az számít, hogy az ügyintéző, akihez kerül az akta, éppen milyen kedvében van, vagy az, hogy milyen színű a párttagkönyve. És az mindig vörös.
- És úgy gondolja, az ügyvéd úr, hogy talán nekem?
- Maga ránézésre olyan, mint akikre épül az új rendszer. Paraszt, szegény.
- Köszönöm a jó tanácsot. Mivel tartozom az ügyvéd úrnak?
- Hagyja csak. Isten tudja, hogy meddig lehetek még ügyvéd, meddig vagyok még szabadlábon. Akkor meg úgyis mindenemet elveszik. A rendszer már halálra ítélte a fajtámat. Ma még jótékonykodhatok. Nemsokára lehet, hogy én szorulok rá másokra. Tudja mit? Ha a lánya visszaköltözhet, majd eljön hozzám és ha még itt talál, megadhatja, amivel tartozik.
Elköszöntek egymástól és elment a jelzett hivatalba. Három napjába került, míg végre fogadták, de akkor leadott két példányt, megfizetve az illetéket, majd hazament Istenadtára.
Néhány héten belül egy címeres papír, bélyegzővel érkezett a címükre: Katával szemben eltörölték a kitelepítési végzést. Hiába volt már öregember, akinek már kalapot kellett hordania, hogy kopaszságát leplezze, most könnyezett. Annyi év után végre egy jó hír, talán mégiscsak jóra fordulnak végre a dolgok…

Először Katát kereste fel Keserűn, majd rögtön bement a városba, hogy az ügyvédnek megfizesse a tartozását. De az ajtót lepecsételve és lezárva találta, s a szomszédokat hiába kérdezte, hogy hová tűnt az ügyvéd úr, egyik sem hallott róla, hogy valaha is lakott vagy dolgozott volna itt ilyen nevű ember.

* Föld (ivrit)