Éjszaka egy halott asszony ágyában 14: Szaloncukorpapír (1944. d

A levél és a kép mellett egy kisimított szaloncukorpapír. Giccses kép: régi Karácsonyok emléke, gyertyafény, család, béke, szeretet, csend…
A kiugrási kísérlet szinte észrevétlenül zajlott le a faluban. A német tisztek ebédre hívták a magyarokat, mintha kicsiben megpróbálták volna Mihály király ebédjét lemásolni, elzárták őket az embereiktől, hogy ne tudjanak nekik parancsokat adni, amikor elhangzik a proklamáció. A saját katonáikat viszont készültségbe helyezték, nehogy bárkinek eszébe is jusson bármi… Rövid volt a remény ideje, pár óra csak, akkor is csak csendben, az otthon biztos falai között. Aztán a rádióban megszólalt a nyilas bemondó, a németek barátságosan elengedték a magyarokat és másnap megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Csak új esküket kellett letenni, új emberekre, új zászlót kifüggeszteni, a régi megszólítások helyett újakat használni. A háború maradt, sőt egyre jobban közeledett.
Eljött Szent Miklós napja, az első Kata életében, amikor hivatalosan nem a Kormányzó Úr neve napjáról emlékeztek meg. Már nem volt hivatalos ünnepség, már az új nemzetvezető járta az országot, mégis, otthon, zárt ajtók mögött titokban búsultak össze a poharak, s még azok is, akik korábban csak lázadoztak a király nélküli királyság ellen, akik panaszkodtak az öreg tengerészre és szidták, most az egészségére és a visszatértére koccintottak, miközben lelkük mélyén érezték, hogy az a világ már haláltáncát járja.
Kata lefektette a kis Ferit és varrni kezdett. A kisfiú nehezen aludt el, izgatottan várta, mit hoz neki a Mikulás. Háborús idők voltak, Kata sem tudott mást adni, mint egy kis házi szaloncukrot, kis előzetest a karácsony estiből. Sokat nevetett kislánykorában az édesanyján, miért simítja ki mindig a csoki papírt és rakja el végtelen számú dobozainak egyikébe; most mégis jól jöttek ezek. Este, az ima után kirakták az ablakba a cipőcskéket, s most hogy elaludt a kis legény, már éppen készült belecsempészni a cukorkákat, amikor megszólalt a hang. A hang, amit eddig számtalanszor hallott a gyakorlatokon.
Megkezdték Istenadta bombázását. Később csak szaggatott emlékérzéseket tudott felidézni. Ahogy a takaróval együtt felkapja a kisfiút. Ahogy magukra terítette a kabátot. Félig belebújt a cipőjébe, idegességében a másik sehogy sem jött a lábára, így félig papucsban, félig cipőben rohant végig az utcán, fel a hegyoldalba, az óvóhelyeknek kinevezett borospincébe. A LÉGÓ*-gyakorlatokon már számtalanszor bejárták az utat, mindenkinek tudnia kellett, hova megy, mit kell magával vinnie. Még soha nem volt ennyire messze. Nem hallott semmi hangot, csak a saját zihálását. Furcsa fények festették be az elsötétített utcákat.
Végre célhoz ért és beesett az ajtón. A többiek látták, hogy gyerekkel van, kényelmes helyet szorítottak neki, a lehetőségekhez mérten.
- Anyu, mit csinálunk itt?
- Csitt, el kellett szöknünk otthonról, mert különben nem jön a Mikulás és nem kapsz ajándékot. Azoknak a kisfiúknak, akiket otthon talál, nem hoz semmit sem.
Ebben a pillanatban robbanás hallatszott, a pince megremegett és mindenki elhallgatott. Buta az ember: nem először rengett a föld a faluban, a bányában rendszeresen robbantottak, mégis, most mintha az apokalipszis lovasai vágtáztak volna felettük. Mindenki dermedt csöndben ült, csak a kis Feri nevetett fel:
- Jön már, hallom is a Mikulás bácsi lépteit! – Kata elfelejtett mindent, a bombázást, az eltűnt, talán halott férjét és ő is tiszta szívből nevetett. Mikor végre kiszabadultak, örömmel látták, a falu szinte érintetlen volt: a bombák többsége a bányára hullt, úgy látszik, jól működött a felderítés, jól mérték be az ottani ütegeket. Még az ablakok sem törtek be. És ott volt a cipőcskében a szaloncukor.
Még soha nem volt olyan fekete az Advent, mint 44-ben. Egyre több időt töltöttek az óvóhelyen, egyre többen jártak rorátéra**, még a férfiak is, egyre több házat találtak el véletlenül a túlparti tüzérek. Mert a túlparton egyre jobban felfejlődtek a támadó erők, hiába harsogta a nyilas propaganda, hogy soha nem törnek át, hogy soha nem foglalják el… Mert ha már az állam lassan szét is esett, a propaganda tökéletesen működött, a kávéházban rendíthetetlenül vetítették a Hungarista Híradókat.
Az új filmhíradó elején már nem a visszatérő részeket mutatták, hanem határok nélkül a Kárpát-medencét, amire a nyilaskereszt fenyegető árnyéka vetült.

„A szálló röpcédula, az elhangzott szó mind-mind egyet mond: halálig teljesítsd kötelességedet magyar!”
„A bolsevisták által elpusztított egyik községet visszafoglaltuk. Harcunkat a végső győzelemig folytatjuk.”
„Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk vezetés nélkül, mert ott halad előttünk az ország első munkása, Szálasi Ferenc.”
„Honvédeink változatlan küzdőszellemmel hárítják el az ellenség támadásait.”

Az utolsó filmhíradó utolsó képein mosolygó gyerekek tanulták a páncélrém kezelését.

„A magyar ifjúság lelkesen követte a honvédelmi miniszter felhívását és nagy számban jelentkezett a harci bevetésre. Ezért fogunk győzni!”


Kata ordítani szeretett volna: nem elég, hogy a férfiak megnyomorodtak, meghaltak, eltűntek, most még a gyerekeket is a húsdarálóba küldik? Látta a képeket, hogy milyen volt az az oroszoktól visszafoglalt falu: halál, pusztulás, romok – mégis azt kívánta, hogy bárcsak ők is lennének túl, hadd legyen vége! Hadd legyenek túl ezen és azon a borzalmon és hadd kezdjék el újra az életet. Ha nem is a normálist, de legalább valamilyet, ahogyan lehet.
Mindenki szótlanul nézte a pergő képet és tudták: vesztettek.
Mindennel együtt és minden ellenére Kata elhatározta, hogy a Karácsonyuk „békebeli” lesz. Szerencsére a magyar és a német csapatok keveset rekviráltak a faluban, ha nem is voltak bőviben mindennek a jegyrendszer miatt, de igazán szűkölködniük sem kellett. Azt a néhány katonát, akiket a faluban szállásoltak el, szeretettel vendégül látták, de közben gödröket ástak, az állatoknak rejtett istállókat csináltak. Mert hiába hittek hivatalból a „végső győzelemben”, már túl közel voltak az oroszok, s annyit már tudtak, ahová egyszer beteszik a lábukat, ott még fű sem marad.
Kata napokkal előbb hozzákezdett a sütés-főzéshez, a nagyapó a fészerben már hetek óta játékokat farigcsált. 24-én délelőtt elcsendesült az ágyúzás, mintha a világ egy pillanatra békét kötött volna önmagával. A faluban mégsem tudtak ennek örülni; a rossz előérzet, mint ólmos köd ülte meg Istenadtát. Senki sem mert hinni abban, hogy a harcolók karácsonyi békét kötöttek volna.
Kata a kisfiúval felment délután a templomba, mintha egy normális Szentestét várnának. Egy kis betlehemes játék, áldás, pár jó szó… Iszonyatosan éhezte ezeket a szertartásokat. És közben arra gondolt, hogy mikor volt az utolsó olyan Karácsonyuk, talán még 41-ben, amikor mindannyian együtt voltak és háromfele vághatták az almát. Egy a férjének, egy neki és egy a kisfiúnak, aki inkább csak játszott vele, majszolta, meg nem ette. Hogy egész évben emlékezzenek arra, hogy összetartoznak és következő Karácsonykor újra együtt legyenek. Három éve nem volt közös Szentestéjük. De Kata tudta, hogy az almát most is háromfelé fogja vágni és jövőre is, de jövőre már Ő is otthon lesz. Nem lehet másképp. Most már nem tarthat soká, jönnek a bolsevikok, de ezen túl kell esni, mint egy kellemetlen betegségen és akkor minden olyan lesz… Néha már maga is unta, annyiszor mondta el, mint egy szent imát. „Jövőre hármasban...”: ahogy a zsidók mondogatják az ő Húsvétjukon: „Jövőre Jeruzsálemben”. De Kata nem akarta, hogy az ő várakozása is olyan hiábavaló legyen, mint az övék.
Amikor kilépett a templomkapun, az öregasszonyok izgatottan tárgyaltak. Ebéd után elindultak a bányához, hogy a honvédeknek egy kis finomságot vigyenek Szentestére. Épp elkezdtek falatozni, amikor megjött a hír: Szentandrásnál áttörték a védelmi vonalakat, az ettől északra eső állásokat azonnal ki kell üríteni. Mindent eldobtak, ott maradt a finom estebéd, az ágyú, amit alig tudtak felvontatni az ökrökkel, rohantak a kocsikhoz és elmenekültek, hogy még el tudják érni a saját főerőket. Még arra sem volt idő, hogy felrobbantsák az állásaikat, úgy menekültek. Jönnek az oroszok!
Mindenki tudta, hogy el fog érkezni ez a pillanat, most mégis megnehezedett a lélek. Lázas készülődés kezdődött a faluban; amit még nem rejtettek el, elrejtették, a fiatal lányokat biztos helyre menekítették. Az egyetlen örömük az volt, hogy a nyilaskeresztes zászlókat végre levehették és elégették, igaz a helyükre a régi magyar zászlót sem merték kitenni. Jó helyen várták már október óta a régi idők visszatértét.
Egy óra sem telt el, és Istenadta felkészült az új urak fogadására. Azoknak azonban nem akaródzott megérkezniük.
Az Advent csendje fenyegetően feketéllett a falu felett.
Leszállt az este, Kata a nagyszülők tisztaszobájában meggyújtotta a gyertyákat, énekelni kezdtek:

Stille Nacht, heilige Nacht!
Alles schläft, einsam wacht
Nur das traute hochheilige Paar
Holder Knabe im lockigen Haar
Schlaf in himmlischer Ruh
Schlaf in himmlischer Ruh***

S valahol a távolból csörömpölés, dübörgés hallatszott. Széttört a „csendes éj”. Sztalin vasszekerei áthajtottak a falun. Megkezdődött az új, a „békés” élet.
Istenadtának nagy szerencséje volt: mivel nem harcban foglalták el, nem jöttek elő a filmhíradóban látott képek. Néhány férfit elvittek, a fiatal nők az erdőben bujkáltak, az a néhány, akit mégis megtaláltak a vörösök, soha nem beszélt arról, mit éltek át, ami ehető és értékes volt, azt mind elzabrálták, de összességében „békésen” zajlott le a megszállás.
A hirtelen visszavonulás miatt néhány német és magyar katona a faluban rekedt: az egyenruhákat elégették, civil ruhába öltöztek és megpróbálták meghúzni magukat. Volt, aki később, az ostrom végeztével haza tudott menni, volt, akit elhajtottak málenkij robotra, még ez is jobb volt, mint a hadifogság… Egy német járőr volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ő bizony nem tett semmit, csak a parancsot teljesítette, nincs miért bujkálnia, hát jelentkezett a szovjeteknél, hogy ugyan csinálják vele azt, amit ilyenkor szokás. A tiszt kicsit meglepődött, cigarettával kínálta, majd egy teherautóra rakta, vigyék el a szentandrási parancsnokságra.
A teherautó valahol a falu alatt, a lapályon megállt, elengedték a foglyot, azt mondták neki, menjen, amerre akar, nem akarnak a papírmunkával bíbelődni, s amikor pár lépésre eltávolodott, lelőtték. Este, amikor részegen visszatértek, jelentették, hogy a fogoly szökni próbált. A parancsnok nem kérdezett semmit, olcsó volt az emberélet, a saját is, hát még az ellenségé, s napirendre tért az ügy felett.
Amikor pár nap múlva a falusiak megtalálták a holttestet, ők sem kérdeztek semmit, csendben és titokban elföldelték.
Úgy tűnt, béke van, bár még sokáig folytak a harcok a hegyekben és a város közelében.

* légoltalmi
** hajnali mise Adventben
*** Csendes éj, drága szent éj,
mindenek álma mély.
Nincs fönn más, csak a drága szent pár.
Várja, gyermeke alszik-e már.
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!