Éjszaka egy halott asszony ágyában 12: Képeslap Aradról (a dél-e

Egy képeslap, olyan, mint amilyet feltalálása óta számolatlanul küldenek. Rajta a város nevezetességei, pár üresnek tűnő szó és a dátum: 1944. szeptember 15. Kata büszke és boldog volt – nem tudta, hogy majd egy évtizedig ez lesz az egyetlen hír a férjétől.

Ahogy mesélték, Mihály román király augusztus 23-án díszebédet adott Antonescu marsall és a német tisztikar részére. A „taknyos király”, ahogy Hitler nevezte bizalmas beszélgetéseiben meglehetősen udvariatlan módon csak egy letartóztatási parancsot szolgált fel… Egy héten belül kiadta őket a szovjetnek és megnyitotta a határokat a szövetségesek előtt.
Eddig a napig a magyarok furcsa és irreális biztonságérzetben ringatták magukat. Mindenki úgy érezte, hogy Magyarország ezt a háborút könnyen „megúszta”. Hiszen a Kárpátok áttörhetetlen védőfalat képeznek, amin a vörösök nem tudnak áttörni, vagy ki kell egyezniük Hitlerrel, vagy a nyugati szövetségesek érik el előbb a magyar határt. A férfiak majd visszatérnek a háborúból és a szövetségesek csak nem fogják elkövetni ugyanazt az őrültséget, mint 1920-ban és megközelítőleg a természetes etnikai határokat veszik alapul a békekötésnél. És egy nap alatt mindezek a remények semmivé foszlottak.
Mégis, mintha ettől a csapástól a magyar politikai elit magához tért volna, mintha még egyszer utoljára megpróbálta volna saját kezébe venni a sorsát. Augusztus 29-én hivatalba lépett Lakatos Géza vezérezredes, az I. Magyar Hadsereg parancsnokának kormánya. A Kormányzó abban reménykedett, hogy képes lesz végrehajtani a háborúból való kiugrást, de emberismerete ez egyszer cserbenhagyta. Lakatos katonaember volt, becsületével nem fért össze, amit a nácik a zsidókkal terveztek, de az sem, hogy háborús szövetségesit elárulja, hátba támadja.


A várban, egy páncélszekrényből elővették a régi haditerveket, amiket a második Bécsi Döntés után a vezérkarban Dél-Erdély visszaszerzésére készítettek. A német katonatisztek és diplomaták barátilag elismerték, hogy valóban nagy hiba volt, amikor román igényeket ilyen túlzó mértékben vették figyelembe… De majd a háború után természetesen, az utolsó fegyvertárs, Magyarország érvényesítheti jogos igényeit.
Közben teltek a napok, amíg a II. és III. hadsereget mozgósították, a szovjet erők akadálytalanul haladtak előre.
És szeptember első napjaiban, még egyszer utoljára kiadták a parancsot: előre az elcsatolt részek visszatértéért!
Szeptember 12-én a honvédek megindultak Arad, Torda, Világos irányába. És megtörtént a csoda: a magyar haderő, mely már három éve vérzett a keleti fronton, képes volt a háromszoros román túlerő ellenére visszafoglalni a vértanúk városát.

Feri a korábbi visszacsatolásokat csak a filmhíradókban látta, a katonaság eddig neki csak idegen területek megszállását, ellenséges, vagy jobb esetben, semleges civilekkel való érintkezést, partizánvadászatot, vagy többszörös túlerővel szembeni kétségbeesett helytállást jelentett – itt viszont, 13-án este olyan örömöt látott, olyan boldogságot érzett, amit egyenruhában még sohasem. Mint a filmeken, virágeső hullott rájuk, minden ablakban magyar zászló (ugyan, hol találtak ennyi lobogót, kérdezgették magukat). Abban a pillanatban úgy érezte, hogy igen, ez az a haza, amiért érdemes akár meghalnia is. Abban a pillanatban elhitte, hogy az egész országból kiverhetik a románt, feltartóztathatják a muszkát… Még a racionális elmék is a pillanat hatása alá kerültek, akik jól tudták, hogy mindez csak látszat, minden siker csak napokra, hetekre szólhat…
Aznap este kis pihenőt tartottak a városban. A polgárok mindenféle jóval kínálgatták őket, kibukott belőlük a fájdalom. Hogy mit éreztek, amikor bevonultak a románok, amikor aláírták a trianoni békét és ezzel Magyarország lemondott róluk… A Bécsi Döntés előtt hogyan reménykedtek, hogyan imádkoztak, hogy azt a határt úgy húzzák meg, hogy végre ők is hazatérhessenek. Milyen bénító gyász volt, amikor kiderült, hogy maradniuk kell román fennhatóság alatt. Hogy a fiatalok csapatostul hagyták el a várost, hogy a magyar részeken élhessenek. Hogy augusztus 23-án úgy érezték, hogy itt a vég, nem elég, hogy a románok maradnak, de még nyakukba kapják a kommunizmust is… Aztán mégsem ez történt, hanem a magyar honvédek jelentek meg és újra magyar lobogó és a magyar Szent Korona alatt élhetnek. „Magyar” – úgy ejtették ki ezt a szót, mintha egy féltve őrzött titkot jelentene, amiről eddig senki sem tudhatott, csak a szív mélyén őriztek. Az egyik városi, akinek szatócsboltja volt, kérte, hogy segítsenek leverni a román cégért, alatta még ott volt a régi magyar… Hálából pálinkával és régi, monarchiabéli képeslapokkal ajándékozta meg őket. Azt mesélte, hogy amikor bevonultak az oláhok, félrerakta őket, azzal, hogy lesz még magyar világ, amikor újra elő lehet venni. Negyed évszázadot várt, de végre eljött ez a nap! Feri gyorsan megírta a feleségének és megkérte, hogy adja majd fel…
Nem sokáig tartott az ünnepség, szinte azonnal indulniuk kellett… Világos, mintha teljesen más világ lett volna: a lakosok a magyar erők elől elmenekültek. Kísérteties volt az üres város, mintha a sors figyelmeztetni akarta volna őket az elkövetkező napokra…
Otthon, Istenadtán, Katáék folyamatosan a rádió előtt ültek, megpróbálták dekódolni a cenzúrázott jelentéseket. Apja csak annyit mondott; talán itt az ideje, hogy a zászlót kicsit újra feljebb húzzuk. A faluban az összes magyar zászló félárbócon volt, mint Trianon óta mindig, kivéve a visszacsatolás boldogságban úszó heteit… Most újra visszatért a régi haza egy darabja, hát újra fel kellene húzni az árbóc csúcsára a piros-fehér-zöldet. Az apja azt mondta, most ünnepelni kellene, holnap megbeszéli majd a falusiakkal, de nem volt öröm a hangjában. És a zászlók megrekedtek a félúton.
Arad egy hétig sem volt magyar város… 19-én újra és immár végleg elveszett. Közben a román és szovjet erők felvonultak, a Pankota és Világos közötti mezőkön került sor a legnagyobb összecsapásra. A T-34-esek, mintha gyerekjátékokat sodorták el a Toldi és Turán harckocsikat. A terület a román hadsereg korábbi lőtere is volt, minden egyes bokrot, minden egyes fát ezerszer bemértek, úgy lőtték a magyarokat, mintha a vurstliban lettek volna. A magyar gyalogság úgy kísérelte meg a támadást, hogy a páncéltörő fegyverek és a beígért német légi támogatás is hiányzott.
A vérfürdőben a rend felbomlott, eszeveszett menekülésbe kezdtek a katonák. A magyar sereg fele ott veszett a csatamezőn – köztük Feri is.
Mivel nem volt élő szemtanú arra, hogy meghalt volna, az illetékesek megállapították, hogy „ütközet közben eltűnt”, s erről a tényről a családját, jelen esetben Katát, távirati úton értesítették.

A távirat nem sokkal azután érkezett meg, mint az aradi képeslap, amit egy jótét lélek, nem tudni, hogy ki, postára adott. Katát belülről sírás fojtogatta, de egyetlen könnycseppet sem ejtett. Tudta, hogy Isten megbüntette a házasságtöréséért, a pillanatnyi elgyengülésért, amit a festő mellett átélt; bár semmit sem tett, de lélekben mégiscsak megcsalta a férjét. Kihúzta a komódfiókot, amiben az igazán értékes holmikat tartotta, elővette a rajzot, ami őt és a kis Ferit ábrázolta, begyűrte a kályhába és meggyújtotta. Némán nézte az elhamvadó képet… S úgy gondolta, ha meghozta ezt az áldozatot, akkor Istennek is válaszolnia kell, nem lehet néma, vissza kell adnia a férjét. De Isten nem válaszolt.
És nem sokkal később megérkezett a festmény fotókópiája. És akkor döbbent rá, hogy a múltat, ami megtörtént, nem lehet megváltoztatni. Hiába égetne el mindent, hiába dobná ki a szemétbe, az örökké megmarad és marni fogja belülről.