Éjszaka egy halott asszony ágyában 33: Péntek délutáni telefon

Leültem a ronccsal szemben. Tudtam és éreztem, hogy az a valaki, aki vezetett, azt akarja, hogy érintsem meg és éljem át újra az emlékeket, de képtelen voltam rá. Csak ültem törökülésben és megpróbáltam felidézni, hogy mi is történt azon a napon…



Csendben odaléptem Andihoz és kávét töltöttem a csészéjébe. Csendes kis szertartás volt; öt percre félreraktuk a munkát és beszélgettünk, elmondtuk a napi apró-cseprő ügyeket, aztán kipihenten visszafordulunk a robothoz.
Befejezte a számítógépen a mondatot, megköszönte, de feszült volt, éreztem a hangján, két édesítőszert rakott a feketéjébe, kis tejet öntött hozzá és felém fordult:
- Mikor indulsz Istenadtára?
- Igyekszem korán letenni a munkát.
- Gondolom, nagyon várod már…
- Igen. Vasárnap adtuk le a dédiéknek Katicát, már nagyon hiányzik. Mi persze annyira nem hiányzunk neki. Tegnap este, amikor felhívtuk telefonon, a dédapjával biciklizett kint az utcán, nem is jött be… Persze, egész nap csak vele játszanak.
- És hogy megy neki a biciklizés?
- Nagyon… Csak a sikítását hallottuk a telefonban. Kis híján a hangrobbanást is, úgy száguldozott. Luca azt is mondta, ma előbb otthagyja a munkát és kibuszozik, már meg sem tud várni engem, úgy siet ki. Azt tervezi, ha a Katicának tényleg annyira jól megy a bicajozás, kettesben, anya-lánya estét tartanak és kibicikliznek a határfához. Szóval, ne siessek annyira. És, mint tudjuk, egy jó férj, ha a felesége mással akar kettesben lenni, sohasem érkezik meg korábban.
- Őrült… Ha nem tudnám, hogy jó a házasságotok…
- De az. Ha nem baj… - és ebben a pillanatban csengett a mobilom. Az apósom volt.

Lucának aznap sikerült korábban otthagynia a munkát. A metróval elment a buszvégállomásig, a trafikban vett egy játékot és kis édességet Katicának (persze, tudta, hogy a nagyanyja majd pazarlásnak tartja, de hát majd egy hete nem látták egymást). A buszon ülve a tájat nézte. Gyerek és fiatalkorának nagy részét ezen a vidéken töltötte el, minden házhoz, szinte minden megállóhoz valamilyen emlék kötötte. Közben arra gondolt, milyen jó lesz ez a hétvége, hogy ha el is költözött Istenadtáról, Katicának mégis át tudja adni… Talán majd a férjével öregkorukban visszaköltöznek, talán Katicának az lesz a kalandvágy, az elvágyódás, hogy visszatérjen anyja falujába.
A határfa mintha neki integetett volna. Magában valami olyasmit suttogott, hogy már nem kell sokáig várnod, vén fa, mindjárt jövünk, néhány óra csak… Pár éve még a nagyiékkal sétáltak arra, akkor még csak álmodozott arról, hogy neki is lesz gyermeke, most meg a kislányával fog arra biciklizni.
Hálás volt a nagyapjának, hogy megtanította biciklizni a kicsit. Furcsa, máskor alig tud menni, de mintha megfiatalodott volna. Kár, hogy a dédi már nem mer biciklire ülni, akkor most hármasban mehetnének, de így is szép lesz.
A busz átgördült a falutábla előtt. Otthon volt. A szemével keresgette a dédiék utcáját. A busz azelőtt is elhalad és pár méterre van a megálló, valaki már megnyomta a leszállásjelzőt, így a helyén maradt, hogy beleshessen, hogy egy pillanattal előbb láthassa a kislányt.
Nem csalódott: Katica a dédipapával ott biciklizett, intett neki, a kislány ránevetett, látta, hogy nekilódul, nyomába az öreg… A busz nem engedett többet látnia.
Már az ajtóhoz lépett, amikor meghallotta a fékcsikorgást és a csattanást. Állt a buszmegállóban, hátrafele nézett és se gondolkozni, se megmozdulni nem tudott pár másodpercig…
Ami utána történt, az már kiesett, soha nem is tudta, nem is akarta felidézni.

Az öreg Feri aznap, szokása szerint korán kelt. Még aludt mindenki, amikor elment a pékségbe, hogy friss süteményt vegyen (máskor bezzeg a hetes kenyér is jó volt) felrakta a kávét, hogy Katát a frissen főt fekete illata ébressze.
Amikor Katica is kikecmergett az ágyból, a konyhaasztalon már a kakaó és a még meleg bukta várta. Feri megvárta, hogy befejezze a reggelit, már nem is kellett szigorúan néznie rá, hogy keresztet vessen a végén és így szólt hozzá:
- No, ma leszerelem a botot a bicikliről, mutassuk meg anyunak, hogy már nagylány vagy, akinek nem kell segítség, már egyedül biciklizel. De aztán hallgass rám, ha mondok valamit!
- Már nagylány vagyok. – Húzta el a száját Katica.
- De nagyon kell ám vigyáznod, nehogy eless. És ha azt mondom, állj, akkor meg kell állni! Rendben?
Katica kislányosan duzzogva nézett dédnagyapjára. Még hogy rá kelljen szólni? De látva a pillantását, kiszorította magából: - Igen.
Egész délelőtt kint bicikliztek az utcán, igaz, a kislány párszor elesett, de a végén már egész ügyesen egyensúlyozott. Ha kocsi jött, mindig félrehúzódott, nem is kellett mondania.
Harangszóra bementek a házba, s bár Kata aznap nem adott meleg ebédet („Ha majd itt lesznek a fiatalok, akkor kaptok főttet!”), így is bőséges lakomában volt részük. Feri büszkén nézte a kislányt, talán valami közhelyet is mondott arról, hogy a falusi levegő meghozza az étvágyat.
Fülledt nyári meleg volt, nagyon elálmosodott.
- Mama, egy kicsit lefeküdnék pihenni, nagyon fáradt vagyok…
Kata tudta, hogy a férjének szüksége van a sziesztára, tudat alatt kicsit neheztelt is érte, hogy ő a szobában szundikál, miközben neki a konyhában kell szorgoskodnia.
- Luca most telefonált, hogy elindult. Menjen ki a kicsivel játszani, úgyis ez az utolsó alkalom, aztán már csak az anyjával lesz, hozzánk már szólni sem fog, ismerem a gyerekeket.
Feri még próbálkozott volna, de az asszony szigorú pillantása beléfojtotta a szót. Valóban, az az egy óra már igazán nem oszt nem szoroz…
Az utcán úgy érezte, hogy már csak egyetlen vágya van: kicsit lefeküdni. A melegben alig látott, egyre lassult csak, bármit is csinált, Katica mindig nevetve elszáguldott, hiába dorgálta meg és fenyegette, hogy bemennek és szégyenszemre szobafogságban kell várni az anyjára, a kislány csak nevetett, azzal a nevetéssel, aminek soha egyetlen felnőtt sem tud ellenállni.
Végre az utca végén feltűnt a városi busz. Mintha valaki intett volna, talán Luca, talán más… Feri csak annyit látott, hogy a kislány nekitáltosodik, száguldani kezd az országút felé, s ő hiába kiabál, hogy állj, tessék megállni, Katica nem látott, nem hallott. Futott utána, nem kapott levegőt, fájtak a csontjai, de nem tudta utolérni. A kislány eltűnt a sarkon, talán öt méterre lehetett az utca végétől, amikor meghallotta a fékcsikorgást és a csattanást…

Kata a konyhában mosogatott. Szíve szerint felrakta volna az estebédet, de tudta, Lucát nem lehet majd visszatartani attól, hogy Katicával ne vágjon neki a határnak. Fiatalok… De valahol megértette, szíve szerint, ha nem lennének már öregesek a lábai, ő is velük tartott volna. Időnként a redőny résein behallatszott a kislány sikongatása és nevetése, férje dohogása, hogy megint nem hallgat rá, hiába szól…
Lassan kicsit elhalkultak. Aztán jött a fékcsikorgás és a csattanás. Az első gondolata az volt, hogy valami őrült megint száguldozik az országúton, hogy nem lehet velük semmit sem csinálni.
Nem hallott semmi többet. Csak a csend ért el a szívéig és jégbe dermesztette. Lerakta a konyharuhát, mozdulatlanul állt és némán mozogtak az ajkai. Hogy ez a csend ne az legyen, amitől retteg…

Csak ültem az éjszaka közepén a fészerben és néztem a meggörbült vasat… Aztán nagyon lassan felemeltem a kezem, milliméterről milliméterre közelítettem a vázhoz. Szerettem volna, ha az ujjaim sohasem érnének el addig, ha vége lenne a világnak, mielőtt hozzáérek. De végül lassan megérintettem és a kezem rásimult a meggörbült csőre.
És zokogni kezdtem, mint még soha az életemben. Pedig Katica halála óta egyetlen egy könnyet sem ejtettem. Rázkódott a vállam, úgy borultam arra a roncsra és úgy öleltem, mintha a kislányom lenne.