Éjszaka egy halott asszony ágyában 36: Határfa

Gyönyörű békés álom fogadott magába. Olyan, amiről nem lehet felidézni, hogy miről szólt, mégis, ami után az ember egész nap mosolyog, ha nem is tudja, miért. Nem tudom, hogy pillanatokig, percekig, vagy órákig tartott, még sötét volt, amikor valaki újra felébresztett.
Éreztem, hogy valaki átölel, meztelen bőrünk egymáshoz simul. Jobb karjával a hajamat cirógatta, baljával a mellkasomat ölelte át, bal combjával a lábaim közé furakodott. Éreztem a bőrének forróságát, a mellét, ahogy a húsomnak nyomta. Megcsókolta a fülemet és belesúgta:
- Szeretlek. Kívánlak.
A nő, aki mellettem feküdt talán a Kedvesem volt. Ha megvizsgálták volna a DNS-ét, biztos azonosnak találják, tudtam, hogy ez az az ember, akivel annyi évet együtt éltem át. Mégis más volt: a szenvedély, amivel átölelt, soha, eddig nem ismert csoda volt.
Furcsán működik az emberi test. Évek óta nem volt testi öröm az életemben, de még csak nem is vágyódtam rá. Tudtam, Luca képtelen lenne ezt átélni, legfeljebb áldozatul adná magát nekem. Más nőktől talán megkaphattam volna a hús örömét, de ettől rettegtem: féltem, ha mással élem át azt a csodát, amire a feleségem képtelen, az túl messzire vezetne, akkor lélekben már ahhoz a nőhöz kötődnék és ez óhatatlanul is ahhoz vezetne, hogy tönkretegyem még azt a keveset is, ami még megmaradt a házasságomból. Mert ha csak úgy is éltünk egymás mellett, mint két szobanövény, valami konok hit és remény élt bennem, hogy nekem ez a nő a sorsom, nem véletlen, hogy valamikor neki mondtam igent. Kell, hogy éljen benne még az a lány, akibe belebolondultam. Tehát kizártam az agyamból, a gondolataimból a szexualitást és a testem ezt a döntést elfogadta. Mindig arra az emberre gondoltam, aki azt mesélte, hogy a Gulágon soha nem voltak testi vágyai, mert tudta, hogy ebbe csak beleőrülne. Nekem jobb volt, mert legalább nem volt hideg és nem vertek.



De ebben a percben fellázadt a testem, a sok hideg éjszaka, visszautasítás után őrülten követelte a jussát. Életre kelt. Megfordultam átöleltem a Kedvesem, megcsókoltam… És egy végtelen ideig tartó pillanatban eggyé váltunk. Eddig nem ismert vad tűzben egyesültünk, másik dimenzióba repültünk, összetörtük, visszazuhantunk, áttörtük a föld kérgét, egészen az izzó alvilágig… Olyan szeretkezés volt, amiben nem csak két test, hanem a két lélek is teljesen egyesül.
Vad kavargás volt, mintha minden nő benne egyesült volna, s bennem minden férfi. S amikor mindketten beteltünk a csodával, hozzám bújt – pedig az elmúlt években, ha az ágyban véletlenül hozzá értem, mintha áramütést kapna. Most úgy ölelt át, mintha azt akarta volna, hogy teljesen összesimuljon a bőrünk.
- Mi történt veled, Kedves? Még sohasem volt ilyen… – kérdeztem.
- Ma éjjel egy szörnyű álmom volt… De a vége nagyon szép volt. És rájöttem, hogy nagyon szeretlek.
- Elmondod?
- Ááá… nem. Kinevetnél. És ahhoz túl szép. Különben is, álmos vagyok. Aludjunk.
Behunyta a szemét és máris elszenderedett. Mosolygott álmában s lélegzete volt a legszebb zene, amit életemben hallottam. A karom volt a kispárnája, meg sem mertem mozdulni, féltettem álmát. Elzsibbadt a húsom, késként hasított belé a fájdalom, de boldog voltam. Lassan mégis elaludtam, nem hosszú időre, talán negyedórára. A nap még nem kelt fel, de a hegyekről már tükröződtek az első sugarak.
Egyedül voltam. Rám tört a félsz: hol van a Kedves? Csak álom volt az egész, az a gyönyörű együttlét, amiben még nem volt részem? De szerencsére nem volt messze, a szoba közepén volt, egy szál melltartóban, éppen öltözködött. Nevetve rám kiáltott:
- Lustaság, ki az ágyból! Megyünk biciklizni!
- Mi?
- Igen. És légy szíves, mint férfi, vedd kezedbe a dolgokat és fújd fel a kerekeket. Gyorsan, mindjárt reggel lesz!
- Máris… - Felhúztam a sortomat és egy viszonylag tiszta pólót. Végig sem gondolva a dolgokat, kimentem a kertbe a fészerhez, a két biciklit kitoltam, közben óhatatlanul és megpillantottam a biciklironcsot. Eszembe jutott Katica, de furcsa módon nem a halálára gondoltam, hanem az álmomra és önkéntelenül is elmosolyodtam. Mintha valaki a lelkemet megsimogatta volna.
Mire a bicikliket felpumpáltam, Luca is elkészült.
- Hova megyünk?
- Majd meglátod! – Nevetett rám és nyeregbe pattant.
Még csípős volt a nyár reggel, beleborzongtam a hidegbe. A bicikliút keskeny volt, nem néztem a tájat, csak a hátsó kerekét, kialvatlanságomban ez is elég nehéz feladat volt. Az út harmadát tehettük meg a szomszéd falu felé, amikor hirtelen megállt és felkiáltott:
- Nézd!
És megláttam a legszebb hajnalt az életemben. A folyó túlpartján még nem kelt fel a nap, épp csak megvörösítette az ég alját a fénye, az égen csak pár felhőfoszlány kószált. A lapályt, mintha hó lenne, terítette be a köd, a földút eltűnt a semmiben, de a határfa, mint diadalmas életfa emelkedett ki a fehérségből. Kitámasztottam a biciklit, odaléptem hozzá és átkaroltam. Csendben álltunk és vártuk, hogy a napsugár elérjen minket. Amikor a nap elkezdett cirógatni minket, a táj lassan kitisztult és Luca, mint aki álomból ébredt, megrázta magát és rám nevetett:
- Verseny! És a vesztes fizet ma este! – Másnak semmit sem mondott volna ez a mondat, de nekem az első éveink jutottak eszembe, amikor buta fogadásokat kötöttünk, amikor mindegy volt, hogy nyerünk vagy vesztünk, csak az, hogy mindkét esetben közelebb kerülünk egymáshoz. Újfent nyeregbe pattant, csak úgy porzott utána a föld, mire utolértem, már a célnál volt. A bicikli a földön feküdt, ő pedig átölelte a fát. Amikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy könnyezik.
Még sohasem láttam ilyen szépnek, ennyire szeretnivalónak, mint ebben a pillanatban. Néha az ösztönök átveszik az irányítást az ember felett. Vadul ölelni kezdtem, csókoltam a nyakát, a vállát. Egy pillanatra hátravetette a fejét, behunyta a szemét, megborzongott, mint aki a gyönyörtől libabőrös, visszacsókolt… Egy pillanatra újra átéltem a hajnali csodát, de a cirógató ujjak hirtelen az arcomba karmoltak. A másodperc tört része alatt magamhoz tértem, Luca ezt kihasználva ellökött magától.
- Ne haragudj… Most ne. – Nézett szinte dühösen rám.
- Pedig azt hittem…
- Én is. – Nézett a szemembe. Csillogó szemmel folytatta: - De most beszélnünk kell.
- Miről?
- Rólunk. Rólam.
- És mit akarsz mondani? – Kérdeztem meglehetősen értetlenül.
- Hogy köszönöm, hogy mellettem álltál az elmúlt években. Nagyon hülye voltam és ezt senki más nem viselte volna el. Ha nem vagy mellettem, már diliházban vagy a temetőárokban lennék. Tudom, hogy neked is nehéz volt ezt az egészet feldolgoznod, de még engem is el kellett viselned. Szóval, köszönöm.
- Nem kell megköszönnöd, tudod, hogy szeretlek.
- Én is. Éppen ezért mondom azt, amit akarok. Szabad vagy. Elmehetsz. Most már elég erős vagyok ahhoz, hogy egyedül is megálljam a helyem.
- Most hagyjalak el, amikor már…?
- Igen, most. Ez egy csodálatos nap volt, évek óta nem volt ilyen. De ez csak egy pillanat volt. Már sohasem leszek olyan, mint Katica előtt voltam, már sohasem leszek az a nő, akibe beleszerettél.
- És ez baj?
- Igen. Nem akarlak becsapni. Amikor feleségül vettél, egy másik nőnek ígértél hűséget, nem annak, aki lettem. Nem akarlak megkötözni. Érted? Szabad vagy!
- Nem akarlak elveszíteni.
- Éppen így nem fogsz. Ha most elhagysz, legalább a régi szép napjaink emléke megmarad és a ma hajnalé… Így legalább jó szívvel gondolsz rám.
- Képtelen vagyok arra, hogy nélküled éljek.
- Tudom. De most az egyszer ne a szívedet, hanem az eszedet használd. Mi már sohasem lehetünk együtt boldogok. És nem akarom, hogy szánalomból maradj velem.
- Nem… - Próbálkoztam ellentmondani.
- Kedvesem. Válaszolj őszintén: ha nem huszonéve, hanem mondjuk egy éve találkozunk, akkor is feleségül akartál volna venni?
Lefagyott az agyam és nem tudtam válaszolni. Luca rám nézett és folytatta:
- Látod, Kedvesem… A hallgatás a válasz. Hogy nem. Már régóta tudtam, csak azt nem, hogy hogyan ébresszelek rá. Kellett hozzá ez a mai reggel. És szeretném, ha ez lenne az utolsó szó, amit mondok neked: szeretlek.
Megsimogatta az arcomat, szájon puszilt, felszállt a biciklire és lassan tekerni kezdett a falu felé. Évek óta nem láttam ennyire határozottnak, magabiztosnak. És magamat sem éreztem még sohasem ennyire bénultnak. Szerettem volna utána száguldani, ellentmondani neki, meggyőzni, hogy van közös jövőnk, hogy van értelme a közös életünknek, de meg sem bírtam mozdulni.
Lassan csak egy pont volt, lassan el is tűnt és én csak ott álltam a fának dőlve…
És csak akkor jutott eszembe a válasz a kérdésére.