Éjszaka egy halott asszony ágyában 35: Haláltánc

Ezekben az években, ha volt is néha kedvem dúdolni, mindig ez a dal járt körbe az agyamban: Járd, ó járd, az ördögi táncot… Úgy éreztem, mintha a sátán kottájából kellene játszanunk az életünket. De a helyzet Istenadtán sem volt jobb.
Az öreg Feri Katica halála óta nem kelt fel többé. Alig evett, keveset beszélt, de legalább volt valami kis kapcsolata a külvilággal. Néha beszélgetett a feleségével, Katával, de szinte mindig ugyanarról, hogy ő ölte meg a dédunokáját. Gyilkos, akinek nincs bocsánat. Bár Feri a maga idejében lázadó volt, tiltakozott a falu által megszabott szokások és szabályok ellen, mégis génjeiben hordozta a szigorú törvényt: aki ölt, annak halnia kell. És nem kaphat feloldozást.
Katának talán ez volt a legnehezebb időszak az életében, ha volt bűne, ezerszeresen levezekelte. Próbálta volna vigasztalni a férjét, de csak üres és hazug szavak jöttek ki a száján. Ugyan, mit mondhatott volna? Hogy nem baj, lesz majd másik gyerek? De az istenadta föld hiába áldott és dúsan termő, a falubéli asszonyok méhe nem az, nehezen fogannak meg… És ha születne is másik gyerek, másik dédunoka is, állandó rettegés lenne az életük, hogy mikor történik vele valami. Különben is, elég hosszú ideig éltek, tanúi voltak a legszörnyűbb évszázadnak, mire várjanak még?
Magában szépen elrendezte a dolgokat: gondozza Ferit, amennyire csak lehet, megpróbálja, ha nem is széppé, de legalább elviselhetővé tenni az utolsó hónapjait, aztán ha meghal, elrendezi az ügyeit és utána megy. De addig erősnek kell lennie.
Egy dolog bántotta csak: egész életében a Rend volt az első. Hogy az érzéseit, a házát, a családját, az életét rendben tartsa, hogy szabályok szerint éljen és ezeket a szabályokat másokkal is betartassa, de Ferit nem tudta rávenni, hogy Istennel rendezze a dolgait. Hosszú idő után a kötelező vasárnapi misehallgatáson túl, újra imádkozni kezdett és csak egyet kért állandóan: mielőtt meghalna, a férje béküljön meg vele. És akkor talán, abban a másik világban együtt lehet az ő kis angyalukkal…
Karácsony körül eljött az utolsó stádium. Feri állapota egyre rosszabb lett, egyre többször homályosult el az elméje, nem volt más, kórházba kellett vinni. Este felhívta Lucát.
- Szia. A nagyapád kórházba került. Nincs sok hátra neki. Holnap látogasd meg.
- Szia. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá…
- Be fogsz jönni és kész. Beszélned kell vele, mielőtt meghal.
- Azóta egyszer sem találkoztunk.
- Elég a hisztiből. Megértem, hogy nem bírtál kijönni Istenadtára, hogy nem bírtál végigjönni azon az utcán…
- Nem.
- De most haldoklik a nagyapád. Gondolj arra, hogy mennyire szeretett egész életében. Nem mehet úgy el, hogy ne tudná azt, hogy szereted.
- Megpróbálom.
- Ne próbáld. Tedd meg.
- És mit mondjak neki?
- Legyél ott mellette, fogd meg a kezét, nézz a szemébe és mondd meg neki, hogy nem haragszol rá.
Percekig csak Luca lélegzetvételét lehetett hallani a telefonban, mire ki tudta mondani.
- Holnap ötre bemegyek. De kérlek, legyél te is ott.
- Ott leszek.
- Nagyi…
- Mondd.
- Szeretlek. És köszönöm.
- Én is, kis bogaram. Vigyázz magadra. – Nevezte Kata azon a néven, amit vagy harminc év óta nem mondott ki.
- Rendben, nagyi.

Másnap korábban elkérezkedtem a hivatalból és elkísértem Lucát. Szegény Feri már nem volt magánál. Amikor felismerte az unokáját, mintha elmosolyodott volna, de lehet, hogy csak képzelegtem. Luca odaült mellé. Láttam, hogy idegenként nézi azt a beesett arcú, borostás, üres tekintetű valakit, aki azelőtt a nagyapja volt. Kereste benne azt a régi embert, a nagyapját, aki annyit játszott, foglalkozott vele, aki formálta őt, de nagyon nehezen találta… Végtelennek tűnő idő után tudta megfogni a kezét, úgy kapaszkodott belé, úgy szorította, ahogy kisgyermekkorában és megszólalt:
- Nem haragszom rád. Szeretlek. Nem te tehetsz róla. Légy boldog.
Két könnyű puszit adott az arcára és kirohant a kórteremből.
Ott maradtam a két öreggel. Feri arca mintha egy pillanatra görcsbe rándult volna. Talán csak én vettem észre, Kata akkor éppen Luca után nézett, majd felém fordult:
- Mondd meg Lucának, hogy nagyon köszönöm. Menj, ne hagyd magára. Most nagyon nagy szüksége van rád.

Másnap reggel Kata felhívott.
- Feri meghalt. – Száraz és érzelemmentes volt a hangja, de éreztem rajta, hogy előtte sokat sírt.
- Hogyan? – Tettem fel önkéntelenül is az egyik legbutább kérdést, amit csak lehetett.
- Már nem tért magához. Érdemes volt, az orvosnak előre odaadni a pénzt, azonnal felhívott. Tudtam intézkedni. Megkapta az utolsó kenetet. Csak megbékélt Istennel.
- Ennek örülök. Jó, hogy tegnap bent voltunk.
- Igen. Lucának elmondod?
- Igen. Köszönöm.
- Köszönöm én is. És mondd el neki, hogy ha nem tud eljönni a temetésre, megértem.
Amikor leraktam a telefont, elgondolkoztam. Azt a rándulást Feri arcán nem tudtam elfelejteni. Mintha rossz szavakat mondtunk volna, mintha nem ezekre várt volna. Mintha amiatt halt volna meg, hogy nem kapta meg azt a feloldozást, amire vágyott.
Azóta is sokat rágódtam ezen. Talán azt kellett volna mondania Lucának, hogy tudja, hogy a nagyapja felelős Katica haláláért, de ugyanúgy felelős ő is. És mint az egyik gyilkos, megbocsát a másiknak. Ahogy Jézus sem az éteri magasságokból bocsátott meg az embereknek, hanem azzal, hogy ő is a bűnösök sorsát vállalta: Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk.*
Feri bűnösnek érezte magát, gyerekgyilkosnak, s azzal, hogy a bűnt, amit viselt, amit magáénak érzett, nem mondta ki senki, pont azt akadályozták meg, hogy itt a földön feloldozást nyerhessen. Néven kell nevezni a bűnt, még ha kegyetlen is, hogy megtisztulhassunk.
Ez a titok mázsás súlyként nehezedett rám, mert tudtam, arról, hogy Feri békétlenül, feloldozás nélkül ment el ebből a világból, soha… És erről soha, senkinek sem szabad beszélnem.

Ott ültem a fészer közepén és rájöttem, hogy talán megőrültem: egy biciklironcsnak mondom el a titkaimat, amiket eddig még végiggondolni is féltem.

Lucával mégis elmentünk a temetésre. Persze, kerülő úton, ismeretlen mélyutakon, nehogy egyetlen olyan helyet is érintsünk, ahol valamikor Katicával jártunk. De tél volt, havas a hegyoldal, s ha nem is mondtunk, mindketten az utolsó Karácsonyunkra gondoltunk. Milyen boldogok voltunk…
A temetésen üresen kopogtak a szavak. Mintha a pap, a kondoleáló rokonság és falubeliek irtóztak volna attól, hogy akárcsak a leghalványabb utalást tegyék arra, amire mindenki gondolt, hogy ez a halál, bár öregembert ért, de következménye egy másik tragédiának, amit józan ésszel sem feldolgozni, sem felfelejteni nem lehet. Néztem az arcokat: mindenki lesütötte a szemét, senki nem nézett az arcunkba, mintha a halál jelét viselnénk magunkon.
Katára néztem és tudtam, hogy ő a következő a sorban. Talán pár hónap, talán pár év, de mindegy, az ő élete is véget ért már. 

Kata világa lassan bezárult: a ház, a kert, néha beszélgetés a menyével vagy a fiával, a templom és a temető. Tett-vett, s közben némán beszélgetett halottjaival. Apjával, férjével, néha-néha rászólt a kis Katicára, hogy ne rosszalkodjék. Máskor kislányosan felkacagott, amikor a tolmács tette neki a szépet, megdicsérte a festőnek a képét, amit a dédunokájáról festett. Ott ültek a szobában, kávéztak, beszélgettek, fiatalok és boldogok voltak mindannyian. Álomvilág volt, de szép álom.
Ha már minden elképzelhető és elképzelhetetlen házimunkával végzett, az emlékeit rendezgette. Most, hogy minden elveszített, döbbent rá ezeknek az apróságoknak az értékére. Egy szentkép, egy szem dió, egy misekönyv... Kézben fogta nap, mint nap, újra és újra elmesélte magának a történeteket, amiket már senki más sem ismer.
Lassan már senkivel sem beszélt, legfeljebb egy-egy szót a fiával, a menyével, nagy néha, ha Luca felhívta, pár mondatot vele is, de aztán lerakta, hogy sok dolga van. Az élők már nem az ő világához tartoztak.

Aztán egy áprilisi reggelen kinézett az ablakon, s mert jó idő volt, úgy döntött, felmegy dolgozni, a hegyoldalba, a gyümölcsösbe. Várja a munka apja földjén.
A falu még csak éppen hogy ébredezett. Katának ez az öröm útja volt, minden sarokról eszébe jutott egy-egy boldog pillanat. Itt a patakparton játszott kiskorában a többi lánnyal, itt ijesztette halálra az öreg boltos, itt fogta meg először Feri a kezét, erre ment a nászmenet. Erre mentek kirándulni a kis Ferivel… Ezer boldog emlék, ahogy lépkedett, újraélte az egész életét.
Néha meg-meg kellett állnia, nemhiába, a nyolcvanas éveit taposta már. Félúton járhatott a kaptatón, amikor meg kellett állnia: a mélyutat egy drótkerítés vágta ketté.
Kata csodálkozva nézte: a tudatából kiestek a nyolcvanas évek, amikor úgymond természetvédelmi okokból bekerítették a falut körülölelő erdőt. Persze, mindenki tudta, hogy az elvtársak vadászni akartak. A falu feletti erdő mindig is vadászterületnek számítottak, még az Árpád-házi királyok idejétől kezdve, Kata apja is sokat mesélt arról, hogy fiatalkorában a „grófok” (akik persze mindenféle földesurak, bankárok lehettek valójában) milyen vadászatokat rendeztek, hogyan mulatoztak az erdészházban a táncosnőkkel. Furcsa módon, az „urak” és a „parasztok” nem zavarták egymást: az egyiknek a vad (mindegy, hogy nő vagy vadkan) kellett, a másiknak a fa, nem keresztezték egymás útját. Az elvtársak viszont, akik himnuszként énekelték: „minden leszünk”, már nem elégedtek meg ennyivel: körbekerítették a falut a hegyek felől, nem törődve azzal, hogy a régi gyümölcsösök, a régi kálvária kápolna is a szögesdrót mögé kerül. S hiába jött a rendszerváltozás, a kerítés maradt…
Kata csak állt, ujjaival a dróthálóba kapaszkodott és nézte az utat, ami apja földjéhez vezet, amiről nem akarta tudni, hogy már régen nem az övék, csak azt, hogy el kell jutnia oda, de nem engedik… Nem vezet sehova sem az út, amin ment.
Amikor este a fia rátalált, még mindig hangtalanul mozogtak az ajkai, könnyezett és görcsösen kapaszkodott. Feri nagy nehezen haza tudta vinni, ágyba fektette, kihívta az orvost, elrendezték, hogy másnap kórházba vigyék. Az utolsó órákban a pap is meglátogatta. Kata minderről nem vett tudomást. A plébános már sokszor végzett ilyen szolgálatot, tudta, hogy a szent szavak még néha előhozzák az eltemetett tudatot, hát a régi Miatyánkot kezdte imádkozni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”, de Kata néma maradt. Ferinek támadt egy ötlete és a pap fülébe súgta:
- Németül…
A pap bólintott és elkezdte:
- Vater unser… - Kata hallgatott. A főtisztelendő újra nekikezdett, kicsit hangosabban, hogy az élők és a holtak közti senki földjén is hallják: - Vater unser, der Du bist im Himmel, geheiligt werde Dein Name; zu uns komme Dein Reich…**
Az öregasszony szeme lassan megtelt élettel és halkan suttogta: … Dein Wille geschehe***. És ezek voltak az utolsó szavai.
A plébános úr hazament, Feri megbeszélte Annával, hogy az éjszakát az édesanyja mellett tölti. Hazaszaladt a holmijaiért, de mire visszaért Kata már halott volt. A szemei nyitva voltak, s az arcára mintha egy furcsa félmosoly fagyott volna…

A történet véget ért. Ott ültem a fészerben, az egyetlen társaságom egy összegyűrődött véres bicikli. S annak ellenére, hogy az elmúlt órákban évszázadnyi szenvedést és küszködést kellett átélnem, mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Minden tagom ólomnehéz volt, olyan fáradt voltam, mintha évtizedek óta nem aludtam volna, de valahol a lelkem könnyű volt. Nem tudom, ismerik-e a fáradtságnak azt a fokát, amikor már nem számít se a múlt, se a jelen, csak a pillanat, az a furcsa éber álom, amikor még a legnagyobb tragédiáknak és veszélyeknek sincsen súlyuk, én ebben voltam.
Feltápászkodtam kiléptem a kertbe és becsuktam magam mögött a fészer ajtaját, mintha a múltat akarnám oda bezárni. Egy pillanatra megálltam és élveztem az éjszakát. A telihold fényét, a langyos szellőt, a falusi csendet, a távoli kutyaugatást és akaratom ellenére valami békét éreztem.
Félig vakon elbotorkáltam az ágyig, nem nézve se jobbra, se balra, magamra húztam a takarót és elaludtam. Legalábbis azt hiszem, ami ezután történt, az álom volt.
Valaki megsimogatta az arcomat és átölelt, s egy kislányhang a fülembe súgott:
- Apu, hiányzol, de már jó helyen vagyok. Nagyon szeretlek.
Tudom, butaság, de abban a pillanatban valami olyan boldogság és melegség töltött el, amilyent sohasem éltem át addig. 

* 2. Korintusi levél 5,21.
** Mi Atyánk… ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod
*** Legyen meg a Te akaratod