Éjszaka egy halott asszony ágyában 34: Gyerekszoba

Abból a napból bennem szinte semmi sem maradt meg. Amire beértem a kórházba, már mindennek vége volt, még azt sem engedték meg, hogy megnézzem a holttestet. Hiába mondtam, hogy már láttam csúnyább halottat is 89-ben, nem engedték. Talán jobb is volt, hiszen azok a halottak idegenek voltak.
Luca ült a kórház folyosóján a szocializmus idejéből ottmaradt műanyag székeken. Mintha éveket öregedett volna. Meggörnyedt, a szemei üresek, nem vette észre, mi történik körülötte, csak nézett előre, a karjai a térdén nyugodtak, tenyerei felfele nyitva, mintha gondolatban egy csecsemőt ringatna. A ruhája vértől volt csatakos.
Nem tudtam megszólalni, megpróbáltam átölelni. Hagyta magát, azt tehettem vele, amit akartam, olyan volt, mint egy rongybaba. Melléültem és vártam. Néha megpróbáltam megérinteni a vállát, de nem reagált. Csak akkor adott életjelet, ha azt mondtam, hogy lassan hazaindulhatnánk: hangosan tiltakozott, igaz, alig érthető szavakkal, hogy még itt van Katica, nem mehetünk haza, szüksége van ránk.
Eszembe jutottak a régi hittanórák, amikor azt magyarázták, hogy a lélek a halál után pár órát még a test közelében tölt, addig fel lehet adni neki a betegek kenetét… De ezek az órák már régen leteltek, és bennem csak egyetlen gondolat volt, hogy el, innen el. Fojtogatott a kórházszag.
Néztem Lucát. A nyári ruháját, valamikor csodaszép volt benne, finom bézs színű, kiemelte tökéletesen nőies alakját, de most csupa vér és gyűrődés volt. A szeme a semmibe nézett, láttam, hogy egy másik világban van, s csak Isten tudja, hogy onnan még visszatér-e. Mégis, irigyeltem. Mert akármilyen szörnyű is volt, az utolsó pillanatokban ott lehetett a kislányunk mellett, az utolsó, amit érzett, az anyja ölelése volt. És én nem voltam ott. Mert a munkám fontosabb volt, mint az, hogy a lányom mellett legyek. Gyűlöletem magamat.


Ez az éjszaka volt a legrosszabb az életemben. Nagy nehezen hazavittem, lefektettem, de még a ruhát sem tudtam leimádkozni róla, csak betakartam és megpróbáltam mellé feküdni. Ellökött magától. Fogtam egy takarót és a nappaliban lefeküdtem a szőnyegre. Behunytam a szememet és elaludtam. Tudtam, most nem tudok segíteni neki, s másnap még nagyobb szüksége lesz rám, erősnek kell lennem.
Néha, amikor felriadtam, a csendes zokogását hallottam. Felkeltem, bementem hozzá, de meg sem tudtam érinteni, éreztem, hogy a lelkében áthatolhatatlan falakat emelt maga köré.

Másnap reggel a vízcsobogásra ébredtem, Luca zuhanyozott. Benyitottam a fürdőszobába, körömkefével mosta a testét, véresre dörgölve a bőrét.
Fagyos tekintettel nézett rám:
- Menj ki. Inkább főzz egy erős kávét, elaludtam, még elkések a munkából.
Amikor kijött a fürdőből, átvágott a nappalin, be a hálóba és szokása ellenére, magára csukta az ajtót. Felöltözött, az asztalon várta a friss kávé.
- Reggelit nem kapok? Ennyit sem lehet kérnem? -  S meg sem várva, hogy megszólaljak, felhörpintette a kávét, kiviharzott a konyhába és a nyitott hűtőből megreggelizett. Felvette a kabátját és a cipőjét és köszönés nélkül dolgozni indult.

Egész este meg sem szólalt. Némán ettük vacsorát.
- Az apád telefonált.
- Mit akart? – Kérdezte szenvtelenül.
- A temetést kérdezte. Hogy hol legyen.
- Nálunk.
- Azt mondta, hogy ha gondoljuk, akkor az istenadtai sírba…
- Nem. Itt temetjük el. Nem akarok többet Istenadtára menni.
- Akkor felhívom és elmondom neki.
- Mondjad. – És ezzel félbe is szakadt a beszélgetés.

Kevesen voltunk a temetésen. Az öreg Feri nem is jött el, a baleset napjától kezdve ágynak esett. Nagyon csodáltam Lucát: egyetlen könnycseppet sem ejtett. Anna és Kata is jól tartották magukat, de amikor az első göröngyök a koporsóra este, zokogásba törtek ki. Az apósommal egy szót sem ejtettünk, csak a sír fölött öleltük meg egymást.
Attól a naptól kezdve mindannyian halottak voltunk. A szívünk még vert, de csak látszatlét volt a miénk.

Attól a naptól kezdve… Lucával szinte sohasem beszélgettünk, csak a legfontosabbakról, úgy éltünk együtt, ahogy az ablak elé lerakott két szobanövény. Attól az éjszakától kezdve a házastársi együttléteink megszűntek. Néha kezdeményeztem egy kis cirógatással, de a válasz mindig csak az volt, hogy intézzem el gyorsan. Az első alkalommal még megpróbáltam, de amikor éreztem, hogy a karjaimban csak egy élettelem húsdarab van, inkább feladtam és utána kizártam a gondolataimból a fizikai együttlétet.

Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egyedül fekszem az ágyban. Rossz előérzetem támadt, elkezdtem keresni. A fény irányába mentem: Luca a gyerekszobában volt és Katica játékait porolgatta, rendezgette. Megálltam az ajtóban és néztem. Mosolygott, kicsit mintha dúdolt is volna, valami bugyuta altatót. Boldog volt. Odatérdeltem mellé, de észre sem vett. Szerettem volna bekerülni abba a kis világba, ahol újra ilyen boldog, megfogtam az egyik babát, hogy odanyújtsam neki. Amikor észrevett, megrázkódott, mint aki szép álomból ébred… Görcsbe rándult az arca felkapott egy gyerekollót és felém vágott. Szerencsére biztonságos gyerekolló volt, kerekített végű, el tudtam hajolni, de azért hosszan végigkarcolta az arcomat. Láttam, újra le szeretne sújtani rám, megfogtam a csuklóját. Egymás szemébe néztünk egy pillanatig, olyan volt, mint amikor két kutya a szemével küzd meg, mielőtt egymásnak esnének… Pár pillanat után elengedtem és kimentem a szobából. Közben arra gondoltam, hogy ha most valami kést a hátamba vágna és meggyilkolna, nem is bánnám.
Másnap reggel mellettem ébredt és megkérdezte, mit csináltam az arcommal. A régi borotvapengémre fogtam, szerencsére nem kérdezett többet.

Attól a naptól kezdve nem kerestem Lucát, ha éjszaka eltűnt, és nem léptem át a gyerekszoba küszöbét. De tudtam, hogy az utolsó ceruza is úgy fekszik az asztalon, ahogy Katica otthagyta.