Éjszaka egy halott asszony ágyában 13: Üvegcserép (1944 október-

Egy üvegcserép… Azt hiszem, egy borosüveg nyakából származhatott. Elmosolyodtam magamban a régi közhelyen: sírva vigad a magyar. Mert akkor bontunk bort, amikor gyászolunk vagy ünneplünk. A baj vagy az öröm idején. Márpedig ’44 őszén Istenadtának mind a kettőből kijutott: az elsőt hozta a történelem, a másodikat is, hiszen normál körülmények között mi öröm van abban, ha két régi ismerős egymásba botlik? De ha mindez a háborúban történik, a halál árnyékában, amikor még a következő pillanat sem biztos, két egykori ellenfél is örülni tud egymásnak…
Istenadta északabbra volt, mint a Budapest védelmét szolgáló Attila-vonal felső vége, de mint Duna parti település a természetes védelmi vonalon feküdt. Az ősz folyamán megjelentek a németek és a magyar tüzérek, hogy kiépítsék a lövegállásokat. A német tisztek úgy viselkedtek, mintha az orrukon kellene egyensúlyban tartaniuk a nagy Wermacht teljes dicsőségét és olyan felsőbbséges Hochdeutsch-csal beszéltek, hogy még a legöregebb volksbundisták sem értették meg, hogy mit akarnak. A rangidős tiszt folyamatosan káromkodott egy napon keresztül, fél óráig ordítozott a telefonba, mire másnap reggel megérkezett a tolmács. Furcsa szerzet volt: a légierő egyenruháját viselte, s bárcsak karpaszományos tisztes volt, úgy viselkedett és így vele is mindenki úgy viselkedett, mintha a tisztikar prominens képviselője lenne. Katáékhoz szállásolták be, s Kata varrónő szeme azonnal észrevette, hogy az egyenruhája kifogástalan, mégsem úgy viseli, mint egy ludovikás tiszt, inkább úgy, mintha csak történelmi véletlen lenne, hogy neki épp uniformist kellett felvennie, az angol szövetből készült öltöny az igazi öltözéke. Mintha mindig annak az arcát vette volna fel, akivel éppen beszélt. Ha Kata apjával elegyedett szóba, mintha az egész életét falun töltötte volna. Ha a magyar katonákkal, mintha együtt harcoltak volna a Don-kanyarban. Ha a német tisztekhez készült belépni, megigazította a katonakabátját, a tányérsapkáját és mintha maga is egy kis führerré változott volna. Kata alig bírta visszatartani a nevetését, amikor a falusiak és a németek között sváb-németet tolmácsolt.
Esténként beült Kata nagyapjának régi foteljába, olyan természetességgel, mintha a világ teremtése óta rá várt volna és mesélt. Sohasem saját magáról, azt sem tudta, hogy van-e családja, gyerekei, hogy civilben mivel foglalkozott, mindig csak a politikáról, a hadi helyzetről. Divatos slágereket dúdolt. Az egyik nagyon megmaradt Katában, később is sokat énekelte, bár tudta, hogy a szöveg nem illik egy keresztény asszony szájába.
Csak egy nap a világ,
Csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
Ki tudja, holnap mire ébredünk?
Mégis, akármennyire is rokonszenves volt a tolmács, Kata nem tudott megbízni benne. Akinek ennyi arca van, arról sohasem tudni, melyik az igazi, leginkább egy úri csirkefogóként tudott csak rá gondolni, olyan alakként, akitől, mint parasztlány eleve irtózott. Mindig a templomban hallott szó jutott az eszébe, perfid. 
Nem is árulta el neki a rá bízott titkot. Minden este egy kendőt vett fel, hogy teljesen olyan legyen, mint a többi falusi, vele egyidős asszony, aki ember nélkül él egy embertelenedő világban. Magához vette az aznapi csomagot és útnak indult, fel a hegyoldalba, a pincékhez. A boltoshoz és családjához. Néha elmosolyodott azon, hogy hiába hívták őket Deutsch*-nak, mégis a németek bejövetele óta bujkálnak.
Szokás szerint a titkos jellel kopogott, mire belülről kireteszelték az ajtót. Az öreg zsidó gyertyát gyújtott a tiszteletére: egész addig sötétben ültek, drága kincs volt a viasz, nem volt szabad pazarolni.  Kata lerakta az ételt és beszélni kezdtek, mindenféléről, hogy kivel mi történt a faluban, mintha nem is lenne körülöttük háború, mintha csak vásárlás közben állnának meg egy kis pletykálkodásra… Így próbálták meg fenntartani az illúziót, hogy egy normális világban élnek. Az öreg Deutsch bácsi ilyenkor mindig „Meinl Mädchen” szólította, mint kislánykorában. Kata ilyenkor behunyta a szemét és arra gondolt, vajon mennyi valósult meg gyermekkori álmaiból…
Ez az este azonban másképpen alakult; nem telt el néhány perc, és újra kopogtattak az ajtón, kicsit ügyetlenül, de azért felismerhetően a titkos jellel.
A boltosék elbújtak, Kata halálra váltan ajtót nyitott. Az ajtóban a tolmács állt.
- Hol vannak a Deutschék?
- Nem tudom, miről beszél… – próbált meg pirulva hazudni az asszony.
- Ne vicceljen. Magának tökéletes az alakja, biztos nem eszik ennyit vacsorára – mutatott az asztalra a férfi.
- Csak… – próbált meg valami hihető hazugságot kitalálni.
- Ne fáradjon. Tudom, most azt akarta mondani, hogy a szeretőjével találkozik. De ön nem olyan nő. Már annak a gondolatába is belevörösödik, hogy az ebédnél ön mellé üljek. Az ilyen nő eleve képtelen lenne arra, hogy megcsalja a férjét. Tehát: hol vannak a boltosék? Gondolom, a pince végében… Kálef**! – kiáltott egyet a nem várt vendég.
Válaszul halk sustorgás hallatszott a sötétből majd a hordók mögül az egész család, szép sorban előkúszott.
- Ellenőr úr! Micsoda meglepetés! – Derült fel az öreg arca.
- Örülök a szerencsének! Bár kissé megváltoztak a körülmények, amióta utoljára találkoztunk. A múltkori hely kicsit otthonosabb volt… De azért ünnepeljük meg a találkozást. – És a zubbonya zsebéből elővett egy üveg bort.
- Az ellenőr úr is másképpen nézett ki…
- Erre gondol? – Nézett a tolmács az egyenruhájára. – A színe nem az igazi, a szabása is kicsit kényelmetlen egy olyan vérszerinti kereskedőnek, mint én, de hát háború van. Már leszolgáltam az időmet, de behívtak, hogy tolmácsoljak, mert a sok porosz übertiszt nem érti az itteni nyelvjárást. Amikor utoljára találkoztunk, gondolta volna, hogy önkéntesnek jelentkezem a keleti frontra?
- Bevallom nem. De arra sem gondoltam volna, hogy így kisemmiznek minket. Munkaszolgálat, deportálás. És most már az utcára sem merünk menni. Pár éve még a falu és az ország megbecsült polgárai voltunk, most meg már élnünk is csak titokban szabad. Valamikor egy újságban megjelent egy karikatúra, egy orrkatalógus. Kezdődött a pisze orral, majd a végefelé ott volt a sasorr, a római, utoljára már csak egy megjegyzés volt: mi még elhisszük önnek, de jobb, ha magánál tartja a keresztlevelét. Akkor még nevettünk. Ki gondolta volna, hogy egyszer már a keresztlevél sem lesz elegendő? Nekem is van, mindenkinek a családban, a plébános úr titokban kiállította nekünk, azt mondta, vannak idők, amikor a hazugság az erény és az igazmondás a bűn. De ma már kit érdekel a keresztlevél? Rám néznek, látják az orromat, a számat, a szemeimet és nem kérdeznek semmit sem. Tehetek róla, hogy az Örökkévaló ilyennek, zsidónak teremtett? – A boltos kicsit elgondolkozott és folytatta: - Aztán volt az a borzalmas film, a Jud Süss. Látta?


A tolmács egy pillanatig gondolkodott.
- Igen. Láttam. Erkölcsi szempontból nulla, azonban briliáns a kivitele. Amikor láttam, azon gondolkoztam, hogy vajon valóban el is hiszik, amit mutatnak? Ahogy körbenézek a világban, félek, igen.
- Abban volt egy mondat. Az igaz volt. Belém égett: „A hercegnek megbocsátanak, a zsidót felakasztják”.
Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület?
- Hát… – vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ahhoz éppen elég, hogy ami még megmaradt ebből az országból, azt tönkretegyék. Még az ő kezükben van a fegyver.
- Majd csak ideérnek a ruszkik…
- És akkor jobb lesz? Én kint voltam Ukrajnában, a Don-kanyarban, láttam a szovjet paradicsomot, hát az maga a pokol. De talán magukat nem fogják bántani. A zsidókat nem utálják jobban, mint mások. És ami a legrokonszenvesebb bennük: slendriánok. Láttam az ő haláltáboraikat: ott voltak túlélők. Milliók meghaltak, de ott voltak túlélők. Talán önök is túlélik.
- És ha a németek bevetik a csodafegyvereket? A rádióból folyamatosan ez ömlött, amíg még hallgathattuk. – Kérdezősködött tovább az öregember.
- Ettől nem kell tartani.
- Mégiscsak Göbbels propagandafogása?
- Nem, még annyi sem. Hihetetlen erőforrásokat elpazarolnak a Wunderwaffen***-ekre, de nincs semmi látszata. Tudja, miért volt krumpli hiány a Birodalomban? Mert az összesből alkoholt csináltak, hogy a rakétáiknak legyen üzemanyaga.
- És mikorra érnek ide az oroszok?
- Isten tudja. Talán pár hónap, talán egy fél év. A németek nagyon készülnek megtartani Magyarországot, legalábbis a Duna vonalát, mert tudják, hogy már csak Dunántúlról kaphatnak olajat és csak azon keresztül tudják fedezni a balkáni csapataik visszavonását. Legfeljebb egy fél évig tudják magukat tartani. Addig próbálják meg kihúzni. De az Isten áldja meg magukat, ügyesebben csinálják, mint eddig! Ha én megtaláltam a búvóhelyet, más is megtalálja. Kár lenne magukért.
- Ezt mi is szó szerint így gondoljuk… Kár lenne értünk. Talán az Örökkévaló megsegít. Nem engedheti.
- Én már nem hiszek ebben. Isten mindent megenged. Mi emberek már olyan profin tudjuk pokollá tenni egymás életét, hogy ezen Isten sem tud változtatni. De ide figyeljenek! Még pár hétig itt lesznek a németek, aztán csak pár tüzért hagynak itt, hogy lőjék a túlpartot, ha ideér a szovjet. Akkor próbáljanak meg átszökni hozzájuk. Ladikkal, a jégen, vagy akárhogy. Ha kell, a jeges vízben próbáljanak meg átúszni, még az is jobb, mint ami a Birodalomban várna önökre. Talán lesz maguk között, akiket elengednek az oroszok. Nem lehet tudni. Attól függ, hogy magukra a fasiszták üldözöttjeként, vagy kapitalista zsidóként néznek. Az orosz ilyen: ha odamész hozzá, nem tudod, hogy vodkával kínál meg, vagy lelő, mint egy kutyát. Ki kell húzni. Túl kell élni.
- És az ellenőr úr?
- Én?
- Mit fog csinálni?
- Hát, van egy meghívásom a Birodalomba, mint prominentet ki akarnak vinni, úgy látszik, túl értékes vagyok ahhoz, hogy bedobjanak a húsdarálóba, inkább, úgy tűnik, hogy majd velem akarják felépíteni az új Magyarország kiskereskedelmét, de azt hiszem, inkább köszönettel visszautasítom az invitálást. Itt várom meg, aminek meg kell történnie. Ha már nem kellek a németeknek, mint tolmács, visszamegyek Budapestre és addig dolgozom, amíg meg nem jönnek a ruszkik. Akkor meg úgyis vége lesz. Én leszek a burzsuj, horthysta katonatiszt. Mit tegyek? Ez a hazám. Meghalni a Duna partján is lehet.
De most ne ezzel törődjünk! Hát hiába hoztam ezt az üveg bort? Nem a legjobb évjárat, de legalább békebeli. Önnek is tölthetek? – fordult Katához, aki félénken bólintott.
- Mire igyunk? – Kérdezte a tisztes.
- Arra, hogy béke legyen – mondta a boltos.
- Hogy mindannyian túléljük – tette hozzá a felesége.
- A férjemre… hogy visszakapjam. – Kérte Kata.
A tolmács kicsit gondolkodott, mintha a gyertyafénynél a bor színét tanulmányozná, majd halkan megszólalt:
- A megbocsátásra. Hogy végre megszakadjon az a gyűlöletlánc, ami már vagy fél évszázada pusztít és mar minket. Hogy maguk meg tudjanak bocsátani nekünk – fordult a boltoshoz.
- Megbocsátani? Ezeknek? Akik meg akarnak ölni minket? A nyilasoknak, a náciknak? – méltatlankodott a szatócsné.
- Legyen igazság, de ne bosszú. Állítsák bíróság elé a nyilasokat, a nácikat, a parancsot túllihegő csendőröket… de tudom, hogy itt nem fog megállni az „igazság”. Hanem, jönnek a svábok, a politikusok, mindenki, aki az új hatalom útjába áll. Mert ne áltassuk magunkat; ahová a vörösök egyszer beteszik a lábukat, előbb-utóbb minden vörös lesz.
- Koccintsunk! De remélem, csak a reménytelenség szól magából. Én hiszek abban, hogy túléljük és minden jó lesz. A sok embertelenség után mindenki rá fog jönni arra, hogy csak igazabb és emberibb világot kell építeni. Ahol nem lesz félelem.
- Legyen úgy! Bocsánat: Ámen.  – koccintott a tolmács.
Óvatosan kortyolgatva a szavakat és a bort még sokáig beszélgettek aznap este. Elővigyázatosságból a tolmács többet nem látogatta meg őket, de minden nap valamit Kata kezébe csúsztatott valami finomságot vagy cigarettát, amit jegyre már régóta nem lehetett kapni, de ő, ki tudja honnan, mindig tudott szerezni valahonnan.
Néhány hét múlva, amikor kiépítették a védelmi állásokat, a tolmács összecsomagolt és udvariasan kezet csókolt a hölgyeknek és elköszönt. Nem sokkal később, megkezdődött a nyilas őrület, a pokolban egy újabb körrel bejjebb kerültek.
És egy este, amikor Kata felment a hegyoldalba, már csak a kifosztott borospincét találta… Minden felforgatva, minden összetörve. Önkéntelenül is takarítani kezdett és nem gondolt arra, hogy mi történhetett, hova vitték őket… Söprés közben a kezébe akadt egy üvegcserép: a borosüveg maradéka, amit a tolmács hozott… Nem tudta, miért, de elrakta.

* németül: német
** kutya (jiddis)
*** csodafegyver