Éjszaka egy halott asszony ágyában 15: Üresség (1945-47)

Visszaraktam a szaloncukorpapírt. A redőny farácsai között kinéztem az utcára. Üres volt. Nem kellett semmilyen tárgy ahhoz, hogy a történet folytatását felidézzem. Egy saját emlék…
A kilencvenes évek közepén egy Phare* projekt keretében Berlinben voltam. Láttam az újjáépülő német fővárost. Egész nap, reggeltől késő estig tréningek, nyelvórák, megbeszélések, de hétvégén a házigazdáink megmutatták nekünk a várost. Elvittek a fal maradványaihoz (akkor még állt egy-két darabja), a főnök rámutatott egy épületre, hogy anno ez volt a Luftwaffe** központja és az apja is ott dolgozott, elmentünk Potsdamba is. Mint igazi turista mindent lefotóztam. Nekem csak egy darab történelem, egy épület, de amikor otthon, az istenadtai rokonságnak is mutogattam a képeket, az apósom elkomorult és csak ennyit mondott:
- Az istenek itt döntöttek rólunk…
Nem kérdeztem többet. Tudtam, mint egykori kitelepített, mire gondol. A nagy hármas ott döntötte el: németek csak Németországban élhetnek, illetve abban a valamiben, amit meghagynak belőle.


A „felszabadulás” első hetei, amíg a budai harcok tartottak, furcsamódon viszonylag békésen zajlottak. Bár néha hallották a hegyekből a német tüzérséget, lelkük mélyén biztosak voltak benne, hogy sok vizet már nem zavarnak. Nem Istenadta felé jönnek, a körülzárt budai erődöt próbálták meg felszabadítani, vagy ha mégis elérték volna a falut, pár napnál tovább úgy sem maradnak. A nyilasok, a volksbundisták, az SS tagok már régen, az oroszok érkezése előtt elkotródtak, nem volt már senki sem, aki visszavárta volna a náci uralmat.
A harcok elcsitultával lassan elkezdett berendezkedni az új hatalom. Hivatalosan még királyság volt az államforma, de mindenki érezte, hogy nagy változások készülődnek. Kata apja, aki a régi, címeres magyar zászlót elrejtette a nyilas hatalomátvételkor, nem vette elő, azt mondogatta, még nincs itt az ideje… Majd egyszer. Ha majd ez a „szép új világ” is elmúlik egyszer.
A falu népe, bár vérmérsékletéből adódóan konzervatív volt, nem sírta vissza egyértelműen az előző rendszert. Mert anno sokat mondogatták, hogy a nemzet alapja a keresztény gazda, mégis, a Horthy-korszak bokacsattogtató, úri, parasztmegvető, neobarokk világa nem volt az övék. Bár a Kormányzó személye szinte szent volt számukra, soha nem mondtak volna semmi rosszat sem róla, ahogyan Magyarországról sem, kivéve néhány voksbundista falusit, a beszélgetésekben sokszor panaszkodtak a hivatalnokok gőgjére, az elviselhetetlen adókra, az urak rongyrázására. Néha álmodoztak egy új, igazabb világról, persze nem szocialistáról vagy kommunistáról, inkább egy olyanról, ahol a gazdagnak és szegénynek a szava egyaránt számít, ahol nem sértés az a szó, hogy „paraszt”. Valami olyasmiről, amiről a kisgazdák beszéltek. Nem forgatták naponta Németh László írásait, de az olvasókörben közreadták az érdekesebb cikkeket, a fiatalok megvitatták, amit a KALOT-ban és a KALÁSZ***-ban hallottak. Az a bizonyos kert-Magyarország sokak álmaiban szerepelt. Istenadtán kevés volt a föld, évszázadok óta művelték kertjeiket, még ha nem is értették teljesen az író ezzel kapcsolatos gondolatait.
De a születő új világ nem ez volt, hanem még a réginél is sokkal rosszabb. Az országban még nem csitultak el a harcok, de már felállították a Nemzeti Bizottságot, majd nem sokkal később az Igazoló Bizottságot is. S mivel az igazi bűnösök messze jártak, a Bizottságok nem tehettek mást, listára rakták a szimpatizánsokat, akik németnek vallották magukat az utolsó népszámláláson, majd, amikor ezek elfogytak azokat is, akik visszasírták a régi rendet, vagy csak nem lelkesedtek eléggé az újért.
Istenadta már sok mindent átélt az elmúlt harmad évszázadban: vörösterrort, fehérterrort, nyilasokat, nácikat, mégis új, bénító félelmet ismertek meg. Mert eddig a Lenin fiúk, a tiszti különítményesek, az árpád sávosok és a horogkeresztesek csak őrjöngtek, gyilkoltak, rettegést gerjesztettek, de csak időre. Mindenki tudta, hogy nekik csak pár hónap adatik, ha azt túlélik, akkor újra visszatér a régi, békés világ. Ha más nem, legalább az átlag, a szürke kisemberek békében élhettek, ha nem voltak kommunisták, zsidók, egyházi tisztségviselők vagy túl gazdagok. De ezek, az új urak, már örökre akartak berendezkedni, s mintha tanultak volna az elődeik hibájából, mindent le akartak rombolni.
Valami ezekben az években végleg széttört: eddig bármilyen karszalagot is vett fel valaki közülük, a tudat, hogy az istenadtaiak összetartoznak, hogy egy vérből valók, mindig meg volt. Ha vörös legények, vagy a fehér tisztek jöttek, mindig volt valaki bennfentes, aki szólt, hogy most kiknek lenne jó elbújni a hegyekben, még a falu főnyilasa is félrenézett, ha látta, hogy kik somfordálnak az árnyékban.
Az új rend azonban módszeresen mindenkinek utánajárt, nem volt menekvés, az „én nem tettem semmi rosszat” védekezésre mindig ott volt a válasz: „de tehettél volna”, „de a szíved mélyén egyetértettél velük”. Furcsa módon, úgy tűnt, mintha a bizottságok nem törnék magukat azzal, hogy az igazi bűnösöknek utána járjanak, sőt, nem egy korábbi volksbundista, kisnyilas is feltűnt közöttük. Mintha ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazok ellen folytatták volna a harcot, csak új jelképek alatt. Ugyanazokat üldözték, csak más indokkal.
Kata apját, akiről az egész falu tudta, hogy becsületes keresztény és magyar ember volt, először rendőri felügyelet alá helyezték, majd nem sokkal később internálták a szentandrási táborba. A tábor bejárata felett a táblán ez állt: „Mi romboltuk le, mi építjük fel Magyarországot”. Kata, valahányszor élelmet vitt az apjának, a tábla alatt mindig úgy érezte, mintha pofon vágnák. Aztán az apját egy távolabbi táborba szállították, ahol már nem tudta meglátogatni.
Közben a letartóztatások, a razziák rendületlenül folytatódtak. Volt, hogy a vasárnapi szentmise után a templomkapuból vitték el a kijövőket. Ha valaki közterületen németül szólalt meg, pénzbírságra számíthatott. A svábok jószágait, amit az orosz még meghagyott, rekvirálták az újjáépítésre.
Katának talán ezek voltak a legnehezebb hónapok az életében. A férjéről még mindig nem kapott semmi hírt, apja munkatáborban, róla, ha volt hír, hát annyi, hogy az internáltak között járvány pusztít…
Már levette a maga varrta elegáns ruhákat, mégis, ha végigment az utcán, utána szóltak, hogy itt jön a cafka, aki úri ruhákban flancolt a háború alatt is, a nácik kitartottja, a zsidók kifosztója…
Ezt még el tudta viselni, de amikor a kis Feri jött haza sírva, hogy megverték és kicsúfolták a többiek, mert véletlenül svábul szólalt meg, legszívesebben káromolta volna az Istent, ahogyan Hiobnak**** is tennie kellett volna.
Éjszakánként álmatlanul nézte a plafont és hallgatta a kisfiú szuszogását, őrizte nyugtalan álmát. És közben maga mellé képzelte a férjét, apját, felidézte a boldog pillanatokat és úgy érezte, hogy nincs remény, sohasem fogja már őket maga mellett tudni, azt a világot örökre elnyelte a Duna. Gyakran kínozta a lelkiismeret, mert igaz, hogy iszonyatosan nehéz volt az élete, de megvolt a napi betevő falatja, tető volt a feje fölött, ágyba feküdhetett minden éjjel, míg ők ki tudja, hogyan szenvednek… Ha imádkozni akart, elfogytak a szavak, minden imájából csak két szó maradt: miért? meddig? És a sötétség néma volt, nem érkezett felelet.
De még az a „biztos” világ, amiben élt, az is lassan foszladozott. Az új rendszerben, mint a rákos sejtek szaporodtak a bizottságok. A legújabb szörnyszülött a „Földigénylő Bizottság” volt. Istenadtán nem voltak még a régi rendszerben sem földbirtokosok, ami kevés föld megmaradt a Duna és a hegyek között, azt mind maguknak mondhatták, maguknak művelték. Ha volt is szabad föld, nem sok, csak azoké, akik már régen nyugatra menekültek, róluk úgyis tudták, hogy nem jönnek már vissza, hát az ő földjeik, az ő házaik szétoszthatók. A kezdet kezdetén volt valami csekély igazságosság a Bizottság működésében, nem nézték, hogy ki sváb, ki magyar, ha nincstelen volt, adtak mindenkinek. Ám hamarosan aktatáskás, öltönyös emberek jöttek a városból és ingatták a fejüket, hogy nincs ez így jól, hogy a becsületes magyar emberek helyett ezek a fasiszták kapják a jó magyar földet, különben is minek nekik föld, hamarosan úgyis elviszik az összeset, kacsintottak. Egy batyuval jöttek, egy batyuval fognak elmenni… Abban az időben, ha egy nadrágos, aktatáskás ember mondott valamit, annak súlya volt, nem illett visszakérdezni. Hát a sváboktól elvették a kiosztott földeket, sőt, mivel az Alföldről és a Felvidékről egyre többen érkeztek, lassan hozzákezdtek a régi tulajdonosok kisemmizéséhez is.
Egy nap Katáéknál is megjelentek a Bizottság megbízottjai és közölték, hogy ennyi és ennyi szántót elvesznek tőlük. Kata beletörődően vette tudomásul, közben csak arra gondolt, hogy ezért a földért szenvedtek annyit az őseik, ezért dolgozták a halálba magukat… De nem számít, csak az apja és Feri jöjjön vissza. Van szakmájuk, meg fognak élni valahogy.
Aznap este jótékony kezek ezt írták a házuk falára:
„Ugye mostan lóg az orrod,
meghoztuk a földreformot!”.
Reggel korán kelt, fogta a szivacsot és a kefét, lemosta, mielőtt még az anyja meglátná.
Néha úgy érezte, mintha valami kegyetlen hóhér lassan-lassan szorítaná a nyaka körül a hurkot. Megindult a svábok kitelepítése. Már csak a szobák mélyén merték megosztani a híreket. Kata először el sem akarta hinni, hogy tízezernyi német kisgyerek halt éhen Dániában, hogy Csehszlovákiában egy kisváros összes lakóját legyilkolták, csak azért, mert németek voltak, bosszúból Lidicéért… Hogy Kárpátaljáról az összes magyart deportálták, hogy a Délvidéken tízezrével gyilkolták le őket. Azonban, ha arra gondolt, hogy két évvel még korábban amiket rémhírnek gondolt, valóságnak bizonyult, megdermedt a lelke.
A filmhíradó szemérmetlenül őszinte volt:
„A magyarság régi adósságát törleszti a hazai svábokkal szemben, amikor kitelepíti őket arról a földről, amely érdemtelenül volt otthonuk évszázadokon át. A magyarországi svábság az utolsó öt esztendő alatt különösképpen bebizonyította, hogy idegen a nemzet nagy érdekeitől. A náci uralom előőrseiként szerepeltek és Volksbundista alakulatokban szervezkedtek az ország elárulására...”

Mint a Hungarista híradóban, csak a zsidó szó helyett svábot mondtak. Kata kezdte megérteni, hogy mi volt az a tehetetlen rémület, amit még a nyilas idők előtt látott a boltosék szemében. Azonban ez más, mosolyodott el keserűen. Ez már a demokratikus, nem a fasiszta deportálás.
Kata apja már hazatért az internálásból, megtörten, lefogyva, de élve. Legalábbis a teste élt, a lelke mintha meghalt volna. Már nem csillogott a szemében vidámság, ő, aki éjjel-nappal dolgozott, már csak ímmel-ámmal végezte a munkáját. Minek? Úgyis elvesznek mindent.
Istenadtán viszonylag későn, a második hullámban kezdődött meg a kitelepítés. Lelkileg felkészültek rá, folyamatosan hallották a híreket, hogy a nem messzi falvakban mi történt, azt hitték mindenre felkészültek, mégis, mintha a halálos ítéletüket olvasták volna, amikor az iskolában kifüggesztették a kitelepítendők névsorát. Katáék szerepeltek rajta. 1947 nyara volt.
Pár héttel később egy újabb bizottság, ezúttal a mentesítésekkel foglalkozó, kezdte meg munkáját. Kata apjában feltámadt a harag, kizökkent egykedvűségéből. Kérelmet írtak, hivatkozva arra, hogy Feri még hadifogságban van. Amikor leadták, egy korábbi volksbundista vette át. Meg sem lepődtek, amikor megtudták, hogy Kata az új listán is rajta van. Az indoklás már mellékes volt: német nemzetiségűnek vallották magukat, férje önként jelentkezett a fasiszta Magyar Királyi Honvédségbe…
Közben Katáékhoz megérkeztek az új lakók, egy felvidéki magyar család. Lélekölő helyzet volt, megpróbált rájuk nem haragudni, hiszen őket is csak úgy sodorta a nagyhatalmi akarat, mint őket, mégis nehéz volt arra gondolnia, hogy ami nem fér be a fejenként 25 kilós csomagjukba és nem tudja a rokonoknál elrejteni, az mind az övék lesz. Az eddigi életük, amit ők és az őseik megteremtettek az évszázadok során. Mégis, megpróbálta beleélni magát a helyükbe, hogy vajon ott a kitelepítésben nem ugyanilyen helyzetben lesznek-e. Vajon, ahová megérkeznek, nem ugyanolyan betolakodók lesznek-e, mint a Felvidékről elűzöttek? Egyszer megpróbált a család huszonéves lányával beszélgetni:
- Mintha valahonnan ismerős lenne nekem.
- Lehetséges. Sokan láttak engem a filmhíradóban. Még harmincnyolcban. Én voltam az a kislány, aki a virágokkal odaszaladt a honvédekhez. A közelben volt egy haditudósító, lefilmezte és belekerültem a hírekbe. Furcsa ennyi év után visszaemlékezni erre… - Mondta a lány.
- Nagyon szívbemarkoló volt az öröm.
- Egy napig, egy hétig. Aztán rengetegen jöttek, kihasználták, hogy mi ott fent gazdagabbak voltunk, jobban éltünk, mint a csonka magyarországiak. Sok rosszat el lehet mondani a cseh világról, üldöztek, megvetettek, kivágták az erdeinket, elvették a magyar urak földjét, de mi, a kisemberek jobban éltünk, ha nem nyitottuk ki a szánkat. Hamar megtanultuk, hogy meg kell fizetnünk azért, hogy végre magyarok lehessünk. Nem akarok panaszkodni, természetes volt, hogy a mi adóink ide és Erdélybe vándorolnak. De legalább emberek voltunk és nem néztek le, ha magyarul szólalunk meg. Még büszkék is voltunk arra, hogy segíthetünk. Aztán ezt is elvették tőlünk.
- Mi történt?
- Nem látja, hogy mi zsidók vagyunk? Mi csak hittük azt, hogy magyarok. Hiába keresztelkedtünk ki, hiába dacoltunk a csehekkel, hogy igen, mi magyarok vagyunk, ránk sütötték, hogy büdös, élősködő zsidók vagyunk, akik a magyarok vérét szívják. Az ember sok mindent elvisel. Ha a tótok vagy a csehek mondják ugyanezt, Istenem, egy megaláztatással több. De ha a magyarok, a koronás címer alatt, aminek a visszatértéért imádkoztunk, sütik ezt ránk… Akkor vége. Ha Slovenskoban deportálnak minket, akkor az más. De hogy a mieink? Nincs keservesebb, a saját véreink aláztak meg minket. Akkor megesküdtem, hogy soha, hogy soha nem vallom többet magam magyarnak. Csak, hogy tudja: a nagyszüleink és a kisöcsém nem tértek vissza. Gyűlölöm… – nem fejezte be a mondatot, de sírni kezdett.
- Nagyon sajnálom. Nekünk szerencsénk volt… – Kata valóban szerencsésnek érezte magát, hogy a férje visszatértében még reménykedhet. Ehhez képest az ő szenvedése, otthontalan magánya valóban súlytalan.
A lány megtörölte a szemeit és pár perc múlva folytatta:
- Aztán visszatértünk Németországból. Megpróbáltuk újrakezdeni. Már bárminek vallottuk volna magunkat, csak hagyjanak békén. Ha kell, még hottentottának is. De nem. Jöttek, a Benes-dekrétumokat***** lobogtatták és mert magyarok vagyunk el kellett jönnünk. Voltak persze, akik azt mondták, hogy nem, ez a mi városunk. A nagybátyám is. Aztán egy reggel holtan találtuk. Valakik agyonverték. Így eljöttünk. A rendőrség persze nem találta a gyilkosokat, nem is kereste. Talán még jobb is, a magyarok nyakába varrták volna ezt is.
- Nagyon sajnálom. És most magukkal büntetnek minket. Valakik odafent nagyon jól kitalálták, hogyan kell egymásnak ugrasztani a népeket.
- Igen. És talán nem hiszi el, sajnálom. Kérem, ne haragudjon ránk. De valahol nekünk is élnünk kell. Ennünk kell, lakunk kell. A miénket elvették, hát marad a másé. Itt talán kicsit békében hagynak minket élni. Tudom, érzem, hogy maguk gyűlölnek minket, de legalább élhetünk.
- Nem haragszom. Már senkire sem. Csak kapjam vissza a férjemet. A többi mindegy. Apám gyerekkoromban mindig azt mondta, hogy azért hívják Istenadtának a falut, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy el kell fogadnunk, amit Isten ad. Most ezt adja.
- Remélem, visszakapja a férjét. És kérem, ne haragudjon a szüleimre. Nekik maga csak egy német, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, amit a nácik, akik kiirtották a szeretteiket.
- És maga nem haragszik rám?
- Már nem. Amikor ideköltöztünk, akkor gyűlöltem magát, azt mondták, hogy maga egy fasiszta. Most már látom, hogy egy ugyanolyan ember, mint mi. Talán kevesebbet kellett szenvednie, mint nekünk, de majdnem ugyanaz a sors. Most már azt hiszem, csak akkor lesz béke a világon, ha nem centizzük ki, hogy ki mennyit szenvedett. Amíg bárki úgy érzi, hogy az ő fájdalma nagyobb, mint a többieké, azt fogja hinni, hogy joga van bosszút is állni. De nincs se igazság, se igazságos Isten. De már a megbocsátóban sem tudok hinni.

Néhány nap múlva a rendőrség körbezárta a falut: megkezdődött a kitelepítés.

* az Európai Unió közép-európai államokat segítő alapja a ’90-es években
** német légierő
*** katolikus legény és leányegylet
**** a bibliai Jób, akit Isten csapásokkal sújtott
***** A Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Ezen rendelkezések még ma is érvényben vannak.