Történetek

Klára ránézett az órájára és felkeltette férjét.
- Drágám! Már fél 2. Rég ott kéne lennünk. Talán valami baj van?
- Nem hiszem.
- Azért menj és kérdezd meg.
- Jól van, megkérdezem, csak nyugodj már meg!
Árpád a buszvezetőhöz ment...

Arina tényleg sokkal jobban lett a teától, a Karmazsin Folyó utáni vágyódása azonban csak nem hagyott alább, ezért a genonővér kérlelése ellenére is úgy döntött, hogy kimegy hozzá megnézni, hogy mi van vele. Angela – vélhetőleg ösztönös gondoskodási vágyától vezérelve úgy döntött, nem hagyja felügyelet nélkül a nőt, aki nekivágott a csípős, hideg éjszakának...

A pók elindult lefelé Edina haján. Mikor a lány vállához ért, a lány megmoccant. De csak összébb húzta magát. Ez a felület új volt Bélának. Nem is igazán tetszett neki, így folytatta útját lefelé. Minden pontját be akarta járni a lánynak. Edinán nem volt takaró az éjszakai meleg miatt. Béla a hason át elérte a lány lábát. Itt különös illatot érzett és egyszeriben furcsa érzés lett rajta úrrá. Megéhezett...

Így kuporogtak ott, mikor megint bejött valaki, aki felkapcsolta a villanyt. A lány nem akarta, hogy a fény lássa, mi történik velük. De a lámpát nem oltották le, és egy kis hunyorgás után meglátták a család egyik barátját, aki már ott kuporgott az ágy tövében. Hogy kerül ide? A nő halkan mondott valamit, amire egyikük sem figyelt igazán. A lány mégis felfigyelt valamire: "..hiszen még gyerekek vagytok.." ...

Hosszan álltam kinn a sziklafalon, néztem a messzeségbe. Lenn a mélyben emberek szaladtak, apró hangyaként kicsinyes vágyak után, apró életük nem terjedt tovább a házak falánál. Fenn álltam a magasban, a szél a fülembe nevetett, valami apró titkot is suttogott talán, talán azt mesélte mit ér az élet? Nem tudom, nem értettem, csak az apró hangyákat sajnáltam. Nagynak éreztem magam, fájdalmasan sebezhetőnek. Egy apró kis senkinek...

Szebb volt minden embernél. Az alakja hibátlan, izmos, ám mégis gyöngédnek, és karcsúnak tűnt. De a legszebb talán mégis az uszonya volt. Lila, zöld, kék, és fekete színekben pompázó pikkelyei voltak, fátyolszerű, lebegő halfarokban végződött. Így van. A tengerészek, matrózok félték, rettegték e lényt, e nőt, félelmetes történeteket terjesztettek róluk. S a neve: szirén...

- Ki vagy te? Uram isten, te … te vagy az a gyilkos, akiről Wes mesélt? - kiabált a lány, és felpattant.
- A nevem nem Wyatt, hanem Oliver. Oliver Abbott. Rólam mesélt a barátod.
- Seeeeeegitég!!! – ordította Carrie, s ekkor arcán érezte a férfi öklét. Az ütéstől eszméletlenül zuhant a szőnyegre...

Egy hullám megtáncoltatott, Darwin delfinné változtatott, kilencven IQ-m-ba csip volt erősítve, de a kecskedudák fulladtan felbőgtek, és zöld felföldek fölött sárkányként feszítve, fergeteg vitt új erőt merítve. Szintetizátor verte az új taktust, játszva némi nemi aktust éppen, gyémántbányákig vitt zuhanórepülésben...

ám ez nem akadály. Kitűnően látok. Körbetekintek, majd megpillantom egy sziklának dőlve Őt. Odasétálok hozzá és nézem, ahogy pöfékeli a bagót.
- Régen nem okozott gondot, hogy nem vagyok vérfarkas csupán egy Félelf Methorp - elpöcköli a cigit, és magához von. Ismerkedik új külsőmmel, majd apró csókot nyom homlokomra.
- Valóban, de tudod, hogy ez volt akkor a vesztünk! ...

Egyetlen könnycsepp hullott ki a lány szeméből, és lecsöppent annak bő, selyem szoknyájára. Halkan, szinte hangtalanul kinyitotta a temető nagy, boltíves kovácsoltvas kapuját, és beosont az imént létrehozott kis résen. Csuklyáját mélyen a fejébe húzta, és úgy lépdelt a sok-sok, ápolatlan és ápolt sír között...