Tíz percben mindenről

Végigpillantva az életen, eszünkbe jutnak hosszú pillanatok, ezüstös szürke emlékek a ködös múltból, hosszú fájó percek, apró, örök boldog pillanatok. Végig pillantva a jövőn, még sok minden áll fenn a levegőben, légvárak emelkednek, és majdan talán omlanak.


Körbenéztem az ezüstös-hold derengésben. Mindenfelé, bármerre is söpört végig tekintetem sugara, emberek...


Behunyt szemmel hallgattam köröttem az életet. Furcsa, hangos-csend búgott köröttem, az a fajta zaj, ami csak addig tart, amíg az ember ki nem nyitja a szemét....


Pattogva zuhant a tájra a zápor. Fényes villám vágott át az égen, vakító fehér fénnyel fagyasztva meg a zuhanó cseppeket, Csobogva, nevetve csattogott a víz lenn a betonon, hűs permetkén verődtek szét a korláton. Álltam és néztem az ezernyi apró patakot, ahogy ömlik az égből. Esett...


Éjfekete csend vett körbe. Lassan, lágyulva csökkent a forgás köröttem, elcsitultak a hullámok dobáló játéka, elcsendesült alattam a képzelet tengere. Csend lett. Behunyt szemmel feküdtem, habár éreztem, repülök...


Elgondolkozva meredt fel a folyóparton. Bántotta az élet. Habár, talán nem is az. Az szép is lehetett volna. Csak az egy volna, egy apró szócska zokogott a szó végén. Gondolkozott, levegye e az ingjét, sajnálta a drága szövetet. Neki nem kell úgysem oda, ahová megy...


Csillagtalan éjszaka volt. Feküdtem kinn a füvön, csodáltam fenn az eget. Mélységes sötétben vastag fellegek úsztak fenn az égen, és a levegő mozdulatlanságba dermedve várta a reggelt. Megint csend volt, de fülem már megszokta...


Nagy csobbanással elnyelt a víz. Halkan pattantak szét a buborékok a fülemben. Hideg volt, éreztem, fázom. Kinyitottam a szemem, de csak a víz volt köröttem. A lábamon a bilincs ólomként húzott le a mélybe, dörömbölt a fülemben a nyomás...


Lenn kúsztunk a fűben. Felettünk néha-néha hangos kerepeléssel elúszott a halál... Nem éreztem félelmet, csak valami jeges szorítást. Hiányzott az otthon. Messze volt, olyan messze, ameddig talán a gondolat sem szál el. Eh, sóhajtottam, elfásul az ember, és akkor már nem fáj a lélek. Hisz a testnek se a betegség fáj. Az fáj, ami nincs, sóhajtottam. A beteg testnek is az egészség hiánya fáj...


Halk hangon visszasírt még a múlt. Egy kis szekrény, egy íróasztal, egy lány nevetése, hangsúlytalanul elúszott a szélben. Furcsa, felvillanó, pókhálós képek, sötét pince, édes alma, csepergő eső. Csengő - bongó ezüst-szép kövek, lágyan dörmögő hópelyhek. Halk rohanó patak, méltóságteljes folyó, mélázva sétáló csónak, zafírszín ég, hamuszín felhők, vakító villám. Elsuhanó táj, magas hegyek. Búzamező. Hó, fa, erdő, mező. Robbanó zene, ordító tömeg. Csend.


Mögöttünk csobogó patakok, felettünk lombos, magas, sötét fák tornyosultak. Kicsinek éreztem magam, apró senkinek. Létem eltorzult, semmivé foszlott. Kicsinyes célok, vágyak, álmok szerelmek összeomlottak ezer év élet előtt. Nem jelentett többet semmit.


Hosszan álltam kinn a sziklafalon, néztem a messzeségbe. Lenn a mélyben emberek szaladtak, apró hangyaként kicsinyes vágyak után, apró életük nem terjedt tovább a házak falánál. Fenn álltam a magasban, a szél a fülembe nevetett, valami apró titkot is suttogott talán, talán azt mesélte mit ér az élet? Nem tudom, nem értettem, csak az apró hangyákat sajnáltam. Nagynak éreztem magam, fájdalmasan sebezhetőnek. Egy apró kis senkinek...


Vakító napsugár vágott a szemembe, fájdalmas lett volna talán, de mindegy volt. Nem érdekel akkor semmi, csak hogy kék legyen az ég, csak hogy fújjon a szél, és cseperegjen az eső. Semmit akartam, követeltem, és a Mindent adták. Most sokan irigyelnek? Megérdemlem, hisz enyém lett Minden. Barna szeme megvillan a fényben, haján megcsillan a fény. És fogja a kezem. Nem ő a Minden, nem. Mi vagyunk a minden, közöttünk vibrál, lüktet, szeret.


Halkan sercent egyet a toll, éreztem, az utolsót. De nem, mégse, megint megindult, és habár kezem már fáradt, még rója egyre a vonalakat, a papír mohó vággyal, szomját oltani kívánja a zafír kék tintával.


Megvillant a fény a fák luktető árnyai között. Nem volt ott anyag ugyan, de mégis, a fény egy apró semmiben megbotlott, és belőle kiszakadt sötét fia, az árnyék. Csodálkozva megtorpant, ahogy a puszta földet az árnyék födte be. Megdörzsölte aranyló szemét, és újra körbenézett. Aztán hitetlenkedve szaladt tovább. Micsoda badarság. Árnyék... Ki hallott már iet?


Az ember fogta a botot, rásújtott a Kőre. Nem történt semmi. Megkerülte a Követ, hátha téved. Hátha mégis történt valami. De nem. Hát fogta a botot, és újra rásújtott. Reménykedve felkiáltott. Aha, na most! Megrepedt. Apró erek futottak át a kövön, alattuk az eleven kín lakozott. De az ember kiáltott, és bottal verték a Követ. A Kő megharagudott, fiaival az égig nőtt, beterítette a földet is, szürke rétege mindenütt ott van. Az ember pedig örül. Botjával sebet ütött a Kövön!


Mélán estem a léggel. Felettem, messze, émelyítő magasságban a kötél esett libegett lefelé. Ah, de messze van, nemde? Nézek le, ott hever a Kő fia. Ah, de azért van még sok idő. Másodpercek. Tenger idő az! Hisz legalább van egy kis szabadidőm gondolkodni. Ezt meg azt elrontottam, ugye? Nem baj. Megbocsátani van még idő, tengernyi. Másodpercek peregnek, és csökken a magasság. Aztán, voltak még boldog pillanatok. Ah, azokat szerettem. Szépek voltak, üdék, rózsaszínek. És milyen boldog is voltam! Igen, ők kellemes emlékek, nekik köszönöm hogy voltak. Aztán voltak a szomorú, fájó dolgok. Ők nemesebbé tették, habár a lelkemen mély sebet ütöttek. De hát az élet színes egy dolog, igaz már csak alig húsz méter van belőle hátra. Vicces, hosszúságban mérni az időt. De hát, még annyi minden van ebben a világban. Aha, a lenyugvó nap! Neki is köszönöm, hogy volt, meg a holdnak, hogy éjjel világított. Aztán lassan ennyi. Végülis nem volt rossz, de pár dolgot elrontottam. Ezt meg azt. Bár, talán a legfájóbb, hogy nem kötöttem meg a kötelet. Ugyan, tévedni emberi dolog!