A halál

Mindig a halál parancsol megálljt az embereknek. Csak egy pillanatra, mert még ez a pillanat is luxus napjaink rohanó világában. De ez a pillanat sokszor életeket változtat meg, falakat dönt le, vagy épp falakat emel. Van aki fél tőle, van aki kíváncsi rá, van aki menekül előle, van aki fut utána. De átszövi mindannyiunk életét...

A lány a kórházi ágy mellett ült, szemét könnyek áztatták. 16 körül lehetett, vállig érő barna haja hullámosan omlott a vállára, zöld szemeit sötét szemüveg keretezte. Egy pillanatra körülnézett a teremben. Félhomályos helyiség volt, pár elfüggönyözött ággyal, látogatók nélkül. Csak ő volt ott, és a testvérei. A fiúk 14 évesek lehettek. Fel-alá járkáltak édesanyjuk betegágya mellett.
A nő testét vékony takaró fedte, csuklójából, orrából, szájából csövek lógtak ki. Csak árnyéka volt egykori önmagának. Szőke frizurája helyett most rövid, ősz hajszálak keretezték az arcát. A kemoterápia miatt hullott ki nemrég, egyelőre csak kevés nőtt vissza. A lány csendben figyelte, ahogy édesanyja mellkasa hullámzik, miközben veszi a levegőt.

Este koncertre akart menni, de a nevelőapja bevitte őket a kórházba. Már felkészültek a legrosszabbra, megmondták az orvosok, hogy nem sok van vissza... De most már menni kell. Nem ülhetnek ott egész nap. Be is jött a nevelőapja a nővérkével, és együtt kikísérték a három gyereket. Hazafelé szótlanul telt az út. A lány a biológiai apján törte a fejét. Az apán, aki elköltözött tőlük még évekkel ezelőtt, amikor ő még óvodába járt. Hogy mit mondana most nekik, hogy vigasztalja őket. Hogy, hogy nézne rájuk. Mindegy is. Nem mondana semmit. Rájuk nézne? Talán.

Vacsorázni nem volt kedve. Lezuhanyozott, majd lefeküdt. Még gondolkodott egy kicsit. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot. Hogy milyen árvának lenni. Persze még nem volt az, de tudta jól, hogy nem sok tartja már. Kicsit szomorú volt, de már nem sírt. A kórházban rosszabb volt, mikor látta tehetetlenül feküdni azt a valaha olyan erős nőt, aki mindig képes volt talpra állni, és mindig képes volt tartani a lelket bennük, a legnagyobb bajban is. Tudta, hogy már csak idő kérdése, de nem akart ezen tovább gondolkodni. Inkább álmot kényszeríttet magára. Minél hamarabb, annál jobb.

Nyílt az ajtaja. Lassan felkönyökölt az ágyban, az ébresztőóra foszforeszkáló mutatóira nézett. 1:01. Hát akkor vége, gondolta magában. A nevelőapja zokogott az ajtajában. Mondott valamit, de nem is kellett volna, hiszen mindent jól értett. Miután a férfi kiment, csendben ült az ágyán, és várt. Várta a könnyeket, de nem akart jönni semmi. Írt egy-két üzenetet a barátainak, csak, hogy elterelje a figyelmét. Nemsokára jött is az első hívás. A fiú volt. Beszélgettek kicsit, de a lány hamar letette, nem volt most kedve ehhez. Tudta, hogy sajnálják. Mindannyian. Ki is kapcsolta a mobilt. Tovább üldögélt az ágyon, mikor ismét nyílt az ajtó. A testvérei voltak. Odakucorodtak mellé az ágyra, a lány pedig hagyta, hogy átöleljék, és telesírják a hálóingének vállát.

Így kuporogtak ott, mikor megint bejött valaki, aki felkapcsolta a villanyt. A lány nem akarta, hogy a fény lássa, mi történik velük. De a lámpát nem oltották le, és egy kis hunyorgás után meglátták a család egyik barátját, aki már ott kuporgott az ágy tövében. Hogy kerül ide? A nő halkan mondott valamit, amire egyikük sem figyelt igazán. A lány mégis felfigyelt valamire: "..hiszen még gyerekek vagytok.."

De ő tudta, hogy ez hazugág. Meg is mondta volna neki, de fáradt volt, nem akart beszélni, hagyta hát, hogy tovább mondja a magáét. Gondolkodott inkább arról, hogy most már tényleg nem gyerek. Már a kórházban felnőtt lett, pont, miután rájött, hogy a jó emberekkel nem jó dolgok történnek. Nem is értette, hogy hogy gondolhatja valaki ezt komolyan. Hinni a mesében... De szép is volt gyereknek lenni.
Végre kiment a nő. Még egy órát ültek az ágyon, mikor mindenki elment lefeküdni. Nem volt mit már ezen beszélni. A lány nagyon fáradt volt, és arra gondolt, de jó lenne sírni. De nem tudott, így hát visszaaludt inkább.

Két nappal később az udvaron üldögélt, mikor az apja belépett a kertkapun. Mikor odaért a lányhoz, két puszival üdvözölte. Ő nem szólt semmit. Pár perc után az apja törte meg a csendet.
- Szar az élet, mi?
A lány lassan felnézett a férfira. Pár pillanatig csak bámult bele az apja kék szemeibe, végül lehajtotta a fejét, és nem szólt utána, mikor a férfi kisétált a kapun.