A Sámán kutyája 1.rész: Koncerten

Valahogy kelletlenül indultam erre az útra, főleg, hogy éjjelre sűrű ködöt vészjósoltak Rossz ómen. A kristálytiszta látásomnak annyi, de volt, ami jobban nyomasztott, mert megannyi előérzetem támadt. Előszelét véltem érezni egy viharnak, amit nem tudtam beazonosítani, hogy gazolni fog- e vagy gázolni?
Emlékszem odafelé egész kellemest eltársalogtunk:
Problémácskák jéghegyeit karcogattuk, silány és kicsorbult reszelőkkel, amit még gyémánthegyű üvegvágóként erőltettem.
Fecsegtünk a felszínen, s közben nagyokat hallgattunk A mély beszélgetésekre olyan nagy szükség van, mint oxigénpalackra a lemerüléshez.
Még hangolás előtt érkeztünk, ők megcélozták a hangoldát és kellőképpen oldódtak.
Aztán jött est fénypont: Hangorkán. Mindenki extázisba hullott körülöttem. Nekem is hihetetlen, hogy a földön maradtam, földbe gyökereztem.
Bocsásd meg zene, hogy akkor egyszerűnek tartottalak!

Utolsó mentsvárként a hangfalakig botorkáltam, mentegetőzve, kicsit könyökölve, méla mosollyal, s bár kaptam könyökkel, nem érdekelt, mert komoly volt a szándékom, üssön, verjen a zene, mellbe vágjon, eggyé válni akartam vele, megsemmisülni, láthatatlan erő erős kezét fogni, mindegy, hogy zéta, éta, ióta… csak emeljen, vigyen el, fel és feljebb, egyre messzebb a végtelenbe ejtőzzem…de hasztalan… akkor én a padlón felejtődtem.
Intettem, hogy kinn leszek, ne keressenek, ne keresd országban, kivánszorogtam kivándoroltan, beültem, bekapcsoltam a rádiót és hátradőltem…

Lazulj el, légy könnyed, szemhéjad nehezedjen, lelked emelkedjen, lazulj el…la-zulj el! Viva viva la musica….

---

A rádió fura módon maga váltott frekvenciát. Antenna, mi önnön életre kelt? Gázolt át hullámon és hosszon, csilingeltek jégcsapok, mik gejzír-földig repítettek el…Felcsendültek zongorafutamok, belebújtak beleimbe, majd belenyomott vagy hetven decibelt a tüdőmbe a szintetizátor és sajgatott, sajgott ott, majd tüzes kést forgatott…Szétszakítottak a hangok négyfelé, lábamat két fűzfa ágához kötötték és jött a megváltó ájulat…Ne érezz testileg fájdalmat!
Hegedű jajgatott és szívem sajdította… Gé kulcs hurokját nyakam köré fonta. Akkor az akkordok letűnt múltba vágtak, csak hevenyészett rőzserakást láttam,
a bőr nem pörkölődött, a hús nem üszkösödött, a gondviselés fergeteges viharba ágyazott záporesőt küldött, a refrén légörvényszerűen kiszakított, tán törvényszerűen? És felvitt és felvitt a lángoló szekér kerékig… majd, zuhantam tehetetlenül, ernyő nélkül, eszméletlenül…
A gravitáció begravírozott az óceán sejtelmes kékjébe, az élet elsőbbségét élvező mélyébe, fuldokoltam, lebuktam, felbuktam, uszadékfám örökre ledobtam.

Egy hullám megtáncoltatott, Darwin delfinné változtatott, kilencven IQ-m-ba csip volt erősítve, de a kecskedudák fulladtan felbőgtek, és zöld felföldek fölött sárkányként feszítve, fergeteg vitt új erőt merítve. Szintetizátor verte az új taktust, játszva némi nemi aktust éppen, gyémántbányákig vitt zuhanórepülésben.
A suhanás szimulátor sebességig merészkedve, kemény kéz vájta kész- tárnák labirintusában, oldalt a jövendő ékszerek alfától- csalfáig ragyogásában a hegedűk veszett játékba kezdtek…
Éj-kékbe hasító gleccserek sodródtak a fjordok felé, fehér fókák koponyaékelten sivítoztak belém, mérföldes búzatörek-táblák, fénytörötten, beletörődötten húzódtak a horizont szélén, kenyértörést várva, cséplő ölelésre az érett sikér, míg megcsillant az aranyló fény a fúvósok rézén…
Ama nász és ananászültetvények látványa kényeztetett, szakadékok, szirtek, bércek, bőszen ércet mértek s hullámoztak alattam. Trópusi liánok, monszunáztatottan, mamut-fenyők jegenyékbe kart-karba fogottan lengettek méregzöld zászlókat, törpe-cserjéket tapodtan…
Sztyeppék, pampák mutattak új varázslatot, s készülődtek szunnyadó vulkánok lávát lövellni lomhán, a gordonkákba prérin vágtató bölények morajlottak tompán. Gazellák, gnúk, zebrák szökdécseltek toronyiránt az éltető tó felé…

Pingvinek, orkák, szűzi- szende pandák, s borzok hitregéltek sakktábláról fehéren- feketén, de brácsák orgonasípokkal feleselve, pelikán téblábolást célozták meg rózsaszínű tavi-rózsavízben, a díszszemlei dicshimnuszos díszben pávatollakat láttam takaros portákon, rőttarajú vörös kakasok nyelve nyelte a zörgő bozótot s menekülve bár hallgattak merinók, szorítva a fekete bárányok konok szájzárát, fagottok sugallták az őserdőkben felbőgő láncfűrészek hangját, vadászkürtök elől menekülő rókák zokogtak az üres üregekbe, hárfák titokzatos húrjai hoztak a büszke, öreg hölgyre, és a hegycsúcsokról legyintették a szélbe a soha el nem olvadót...

Míg homok vihartól félten, oázisok délibábját véltem, a keleti gyors, és belevetült sors kerekének dobpergésébe, pusztai pásztor ugrott le pányvázatlan lóról serényen, s kumiszba öntötte a sárlóét, a sárgásfehéret…Xilofonra és szaxofonra, esőcseppek koppantak rizsföldre, s a nagy falra…
Mecsetek, kupolák visszhangja áhítatos boldogságot ötvözött a bájjal, s a felkelő nap országában felkelt a nap jószándékkal és Vé betűvé átformálta a hétrét hajlott hajnalt.