Élők és holtak

A lány az erdőben sétált. A fák lombjai lágyan susogták a nevét, szép dallamban játszották azt a siratót, amit a szerelme halálakor énekelt a fiatal nő. Még alig lehetett húsz éves, arcán máris egy egész életnyi tudás, fájdalom, keserűség, de boldogság is látszott. Csodálatos, smaragd szemei egyszer szikráztak, majd fényük kihunyt. A nő arca így is földöntúlian szép volt, de valami hiányzott róla. A boldogság. Pedig a keskeny, finom csontú arcocska, a hollófekete, hosszú haj, az az elbűvölő, karcsú test önmagában is nagyon mutatós volt. De aki látta, mégsem tartotta elég gyönyörűnek. De hát, ezzel most ő nem is törődött. Mit ér az élet…? Miért van, ha az, akiért élt, már nincs vele?
A lány a temető felé vette az útját.

Útközben halkan énekelte a siratót: „Ha elmész már, ki lesz velem? Ha itt hagysz most, ki vigyáz énrám? S ha majd a sírban fekszel, kedvesem… Nekem kell a virágot reád hintenem, pedig fáj… hidd el nekem...” Egyetlen könnycsepp hullott ki a lány szeméből, és lecsöppent annak bő, selyem szoknyájára. Halkan, szinte hangtalanul kinyitotta a temető nagy, boltíves kovácsoltvas kapuját, és beosont az imént létrehozott kis résen. Csuklyáját mélyen a fejébe húzta, és úgy lépdelt a sok-sok, ápolatlan és ápolt sír között. Mostmár sírt, könnyei hulltak, mint a záporeső, és egyre csak ment, ment előre. Egy egészen friss sírhoz lépett, és lerogyott, rá a sírra. Ott zokogott. A keresztre hajolva, és egyre csak énekelte, lassan már ordítva a siratót, el-elhalóan, majd újra zokogva. Már nagyon sötét volt. Egyszer csak elapadtak a könnyei, és némán, térdén ülve nézte a keresztet.

Gabriel van Helsing- szül. 1958, halt 1979. Nyugodjék békében.
Olvasta, olvasta, de semmit nem látott, mégis csak meredt előre. Egyszerre ömleni kezdett belőle a halk, suttogó szó..
- Gabriel! Oh, Gabriel, nézz rám!- kiáltotta csengő hangján - Miért mentél el? Nem hagyhattál volna itt! Megígérted, hogy együtt halunk meg, öregen, és szeretetben! Megígérted!.. - könnyei visszatértek, és pityeregve folytatta:- Nem, nem, nem! Nem lehet… nem vagyok egyedül! De te mégsem vagy itt! Megszegted… - és sikított, üvöltött, zokogott, minden fájdalmát ki akarta adni. Egyszerre kitisztult a szeme. Tisztán látott, és tudta mit kell tennie. Homlokát a fejfához illesztette, zöld szeme megint, lázasan ragyogott. Furcsa, magas, szinte éneklő nyelven beszélni kezdett, és egyszerre elhallgatott. Megpróbálta kiűzni a lelkét ebből a börtönből, egy boszorkánypraktikával, melyet még a nagyanyjától tanult.

De valahogy elsötétült a világ, ő a földre hanyatlott. Egy fehér alak hagyta el a testét, pontos, csak hófehér, átlátszó mása a sírnál levő lánynak. Az alak felemelkedett, és felnézett, majd újra le, a földön fekvő, elhagyott földi porhüvelyre. Elmosolyodott. Mostmár nem kell emberi testben senyvednie. Mehet tovább…Mehet a szerelméhez. Hirtelen elkezdett repülni. Szállt, szállt fel, oda ahol ítéletet mondanak. És amint eltűnt, a nap felkelt, és a temetőgondozó felesége, aki kiment virágot tenni a sírokra, felsikoltott a halott lány láttán…