Ismét veled...(1)

… Erdő szélén Vérfarkas ordít fel, s vámpír húgomra készül hatalmas mancsával sújtani. Idejében érkezem s a nehéz karmos csapás elé vetem magam, húsomba vájnak a pengeéles karmok, vér serken ki testemből. Térdre rogyok a húgomra rivallva, hogy meneküljön, amíg csak lehet. Feláll földről a Vérem és futásnak ered. A monstrum utána akar menni de, lefoglalom, sebem súlyosnak bizonyul de nem halálos. Nem túl hosszú küzdelem után leterít a hatalmas testű lény, mozdulni sem bírok. Testem remeg, fázom és lassan a félelem is eluralkodik rajtam.
- Ölj meg! - Kiáltom, miközben farkas szemet nézek vele. Jég kék tekintetét az enyémbe vési. Ismerős ez az érzés a tekintet majd rádöbbenek, hogy ő a kivel, évszázadokkal ezelőtt együtt voltunk, egyek voltunk.

- Ez nem lehet - Suttogom erőtlenül. A farkasember lassan emberformát ölt de nem ismerős csak a tekintet, ahogy rám néz. Továbbra is lefogva tart nem ereszt. Testem tovább löki ki magából az édes vérem. Ő kezét sebemre szorítja, mire felnyögök a fájdalomtól. Sóhajtozik immár rájött, hogy nem vagyok az ellensége.

- Mi vagy te vagy, inkább ki?- Kérdi érces hangján, míg végig pásztázza testem. Kérdése jogos, hiszen prédájától fosztottam meg és furcsán nézek ki. Hajamból két oroszlánfül kacsingat, kezem végén karmok és egy bojtos farok is tartozik hozzám.
Sebem sajog, de már nem igazán foglalkozok vele.
- Pontosan tudod, hogy ki vagyok és azt is, hogy mi.
Szemeit összeszűkíti és elenged. Felülök, majd lassan felállok. Szédülök, így egy fának támaszkodom.
- Kétszáz év - morogja maga elé lehajtott fejjel.
- Deniel végre ismét megtaláltuk egymást - Nyögöm, s őt nézem. - Téged kerestelek már régóta. Végre megvagy - Folytatom beszédemet immár az eget kémlelve. - Több évtizedet kellet nélküled eltöltenem és csatákat vívnom, döntenem életről és halálról. A húgom kit tőled védtem átállt a másik oldalra, de mégis csak a húgom.

Odalép hozzám, és karon ragad. Egy közeli barlangba segít veszélyes este sebesülten kószálni. A barlangban tüzet gyújt.
- A húgod már halott te csak a testét véded. - Morogja - Sajnálom, hogy megsebesítettelek Niva, de az a te hibád is.
A tűzhöz ülök, és csak hallgatom, ahogy ropog, és apró szikrákat szór. A fény megvilágítja Deniel arcát. Fürkészem tekintetét.
- Nem vívhatunk együtt csatáinkat, nem közénk tartozol - Töri meg a pár perces csendet - Kisétál a barlangból, de még utána szólok:
- Hozzád tartozom, ahogy te is hozzám!

Felállok nehézkesen a tűz mellől, és utána igyekszem. Odakint ismét a sötétségbe ütközöm, ám ez nem akadály. Kitűnően látok. Körbetekintek, majd megpillantom egy sziklának dőlve Őt. Odasétálok hozzá és nézem, ahogy pöfékeli a bagót.
- Régen nem okozott gondot, hogy nem vagyok vérfarkas csupán egy Félelf Methorp - elpöcköli a cigit, és magához von. Ismerkedik új külsőmmel, majd apró csókot nyom homlokomra.
- Valóban, de tudod, hogy ez volt akkor a vesztünk!

Lehajtom fejemet, majd ismét a szemeit kémlelem. Pár perc szótlanul telik el.
- Sajnálom. Azt hittem az vagy, mint régen, s az érzéseid sem változtak. Tévedtem.
Hátat fordítok neki és visszamegyek a barlangba. Fát rakok, a tűzre s leülök elé. Köpenyem összehúzom. Nem tudom mennyi idő, telhet el miközben a tüzet, nézem. Megérint vállamat egy kéz. Beleremegek. Érzem Deniel forró leheletét nyakamon, majd a fülemen
- Nem tévedtél. Ugyan az vagyok csak, hogy most végre megtaláltalak, nem akarlak ismét elveszíteni.

Hátulról átölel és arcomra csókot ad. Kiráz a hideg, borzongok. Fejemet oldalra fordítom szembenézve, félve ajakaira nyomom a számat. Visszacsókol szenvedélyesen. Megfordulok, kezeimet nyakára fonom, csókolom finom ajkait. Nem tudok betelni vele. Lassan köpenyemtől és felsőmtől megszabadít, ahogy saját magát is. Hátamra fektet, gyönyörködik mezítelen felső testemben, domborzataimban és kezével simogat szájával, nyelvével kényeztet.

Igen. Eljött a pillanat, mely oly sokáig váratott magára. Megszabadulunk maradék ruháinktól, fegyvereinktől és összeforr testünk úgy, mint régen még előző életünkben. Halk szavakat suttogunk egymásnak, Sóhajok, kéjjel teli nyögések lepik be a barlangot majd végül a beteljesülés, annyi gyönyört fogadunk magunkba, amennyit csak testünk képes magába fogadni. Mellé fekszem és hozzábújok. Hallgatom szíve minden dobbanását. Hátamat cirógatja gyengéden. Lassan hajnalodik és az éjszakának hamarosan vége.

Felöltözünk, fegyvereinket helyére csatoljuk és végül egymás előtt szemben állunk. Annyi mindent mondanék, de nem tudok akárcsak, ha megnémultam volna. Talán nem is kellenek szavak. Átöleljük egymást és forró csókkel búcsúzunk, hiszen nem tartunk együtt az elkövetkezendő időben.
- Még találkozunk - suttogja fülembe és elenged. Elindul az erdőbe vezető ösvényen.