Napfelkelte

I.

Napfelkelte volt. Az aranyló korong narancssárga fényt adott a felhőknek, és a tengernek, sőt az égbolt alja is vöröses volt. A nagy kékség lágyan hullámzott, és most mintha a meredek sziklapart rombolásával is felhagyott volna. A sirályok közül csak a legéberebbek röpködtek, s hajók még nem is közlekedtek. A sziklafal aljában temérdek éles és hegyes, algás óriáskő várta, hogy valaki a mélybe zuhanjon, s rajtuk lelje halálát. De aznap nem olyan nap volt. Az egyik ilyen, kissé laposabb sziklán egy furcsa valami ült. Vagy inkább valaki? Úgy tűnik, mintha az illető egy ember lenne, de lábak helyett… halfarka volna? Igen. Pontosan. Egy kecses, mondabeli lény jött ma fel az emberek felszínes világába, hogy megünnepelje felnőtté válását. Fiatal lány, talán tizenhét, tizennyolc éves. Éjkék, szinte fekete, nagyon-nagyon hosszú haja volt, és hófehér, kissé szeplős bőre. A szeme is kék volt, inkább liláskék, ferde, vágott alakú. Szép szája, pisze, hegyes orrocskája, finom vonású, gyönyörű arca volt, akár egy tündérnek.
Szebb volt minden embernél. Az alakja hibátlan, izmos, ám mégis gyöngédnek, és karcsúnak tűnt. De a legszebb talán mégis az uszonya volt. Lila, zöld, kék, és fekete színekben pompázó pikkelyei voltak, fátyolszerű, lebegő halfarokban végződött. Így van. A tengerészek, matrózok félték, rettegték e lényt, e nőt, félelmetes történeteket terjesztettek róluk. S a neve: szirén.

Ez a szirén még nagyon fiatal volt. Elkalandozva tekintett a távolba, merengve nézte a láthatáron egyre feljebb kúszó napot. Nagyon figyelt minden részletére, hiszen először, és talán utoljára látja. „Milyen nagy!- gondolta a fiatal nő.- de édesapám nem engedné meg még egyszer, hogy feljöjjek. Hiszen nekem egyszer szabad csak, és a nővéreimre bezzeg ez nem vonatkozik!… Milyen kár, milyen gyönyörű! Jaj, papa, miért, miért tiltod?!” De ennek a rövid boldogságnak is vége szakad. Csak egyetlen éjjelt lehetett fenn, a felszínen. Ha tovább marad, apja nagyon mérges lesz rá, s ki tudja, mit tesz akkor! Nem akarta feldühíteni, mert akkor a tenger haragjával kellene számolnia… Ni, már jön is Sarah! Egy aranyhajú, sötétebb bőrű, dióbarna szemű sellő tűnt fel. Láthatólag idősebb volt néhány évvel a kövön üldögélő lánynál.

- Ayesha, gyere! A papa már nagyon mérges lesz, ha látja, hogy nem vagy még az ágyadban, ahol már két órája lenned kéne!- szólt mérgesen húgára.- Na, mi lesz már!
- Csak még egy pillantást, nővérkém!- csilingelt a kisebbik.- Csak hadd lássam, ahogy a Nagy Korong felmegy az égre!
Sarah erre meglágyult. Milyen boldog volt ő is mikor, nagykorú lett! Alig pár éve volt, és azóta csak párszor volt fenn. Hiszen úgy védi őket az apjuk!..
Lenna, a legidősebb, azután Tifa, Marelle, Julyenne, Nicola, Sarah, és a legkisebb, Ayesha, mind a tenger királyának lányai. De nem mind volt az apja mellett! Tifa feleségül ment Arthur herceghez, Marelle pedig Julius királyhoz. Mindig a sorban következő hercegnő lett volna a trónörökös, de a két legidősebb férjhez ment, a négy kisebb pedig még nem állt készen. Ráadásul Julyenne elutazott tapasztalatot gyűjteni, hogy készen állhasson a kormányzásra.

Sarah igyekezni akart, hogy segítsen az apjának, mert estére mulatságot terveztek. És lehet, hogy ott lesznek a jövendőbelijeik! A hét királylánynak a hét tenger királyai közül kellett párt választani. És ez volt a probléma. Ugyanis Ayesha nem akart szerelme nélkül férjhez menni, az öreg király pedig emiatt nagyon haragudott rá. És akármennyire próbálkozott is jobb belátásra téríteni a legkisebbet, nem engedett. Sarah megcsóválta a fejét, mikor Ayeshára nézett. A Nagy Korong már az égen volt. Megfogta kishúga kezét.
- Gyere, drágám.- súgta.- Föl kell készülnöd a bálra.
Ayesha megadóan bólintott, és egy utolsó pillantást vetett a napra, majd belecsusszant a csillámló vízbe nővére nyomában.