Béla, a pók

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis keresztes pók. A pókot Bélának nevezte el az anyja. Az apja még tojás korában elhagyta szegényt, így sosem volt rá igazán lehetősége, hogy megismerje. Anyja elmondásaiból is mindössze annyit tudott, hogy apjának csak hét lába volt, mert egyszer a hálójába akadt egy darázs, akit csak hosszas és fájdalmakkal teli harc után sikerült becsomagolnia. Ekkor történt, hogy Béla apjának a lába a darázs gumójába maradt, mert a darázs nem adta könnyen magát és nem engedte el a pók lábát. Az anya egy kerítés sarkában lakott.

Béla volt a negyvenharmadik a testvérei közül. Hetvenheten voltak testvérek. Béla ötven másik póktestvérével együtt az anyja bal hátsó lábához ragaszkodott. A maradék huszonhat a jobb lábhoz erősítette kicsiny, mikrométer vastag pókfonalát, hogy sose vesszenek el anyjuk mellől. Mikor Béla a húgaival, öccseivel, nővéreivel és bátyjaival együtt elérte azt a kort, hogy (szó szerint) elszakadhatnak az anyjuktól, akkor hosszas, órákig tartó búcsúzkodás után elvágták mindannyian a saját anyafonalukat.

Ki-ki elindult a maga útjára. Voltak, akiknek szilárd elképzelésük volt a jövőről. Béla imádta a számokat, ezért mindig pontosan meg tudta mondani hányan merre mentek és mit csináltak. Huszonketten azonnal elindultak a természet lágy, illetve nyolc-nyolc pókszemmel nézve, elég rideg világa felé. Ők azonnal házat akartak avatni, ezért gyorsan elindultak megkeresni a lehető legszínesebb helyeket. Voltak, akik a virágágyás felé indultak, de a többség, azaz tizenhat pók a tujasort választotta. Itt könnyebb volt kiépíteni a hálózatot és azért mégis nagyobb volt rá az esély, hogy új ismertségeket szerezzenek.

A maradék ötvenöt póktestvérből tizenöten nem tudták eldönteni mit tegyenek. Negyvenen viszont tudták, hogy mit szeretnének. Ők a ház felé vették útjukat. A széllel utaztak. A nyárias időnek köszönhetően, gyakoriak voltak a járatok. Viszont a megállók is. A kerttől viszont egész közel volt már a ház és a kertig sem kellett csak négyszer újabb szellőre szállni, mert csak négy fa volt a kert vége és a ház közötti legrövidebb úton. A negyvenből heten megálltak útközben, mert elfáradtak és így a fák egyikén kezdtek el szőni. Öten pedig túl gyenge szellőre szálltak és ők a kert ágyásai közt végezték.
Viszont huszonnyolcan elérték a házat. Béla ennek nagyon örült és mindegyik testvérének sok boldogságot kívánt. De még az indulás előtt. Béla a tizenöt fős csoportba tartozott, akik nem tudták eldönteni, hogy mit kezdjenek a szabadsággal.

Ám a szabadság másnapján, Béla valami újat látott a kertben. Még sosem látott ehhez foghatót. Egy ember volt. Ráadásul nagyon szép. Bélát azonnal megidézte a lány haja. A gyönyörű éjfekete hajzuhatagot a nyári szellő borzolta. A lány nem törődött azzal, hogy lobog a haja, csak élvezte a nyár nyújtotta örömöket: a meleget és a finom, hűsítő fuvallatokat.
Béla azonnal eldöntötte a további sorsát. A lakásba költözik. Rögtön el is akart indulni, de a lány látványa nem engedte. Rabul tartotta. A lány a második fánál állt meg, hóna alatt kis sárga tál volt. Felnyújtózkodott, leszakított két szem cseresznyét, majd kezében körbeforgatta az elsőt. Nem talált rajta lyukat, így egyből bekapta. Majd miközben a szájában kihámozta a cseresznyéből a magot, megnézte hogy a második szem is érintetlen-e. Valószínűleg nem volt az, mert összeráncolta a homlokát és ledobta a földre, majd kiköpte a magot is. Béla csáprágói össze-össze csaptak reflexszerűen, míg a lányt nézte. Pedig nem akarta bántani, sőt valószínűleg sose bocsátotta volna meg magának, ha fájdalmat okozna ennek a szép teremtésnek.

Körülbelül egy órányit mozdult arrébb a Nap az égbolton, míg a lány jóllakottan és teli tállal elindult a ház felé. Béla látta, amint a lány táljából útközben kiesik egynéhány szem. Majd szép lassan eltűnt a lány a ház sarka mögött. Béla azonnal felébredt álmodozásából és elindult a drótkerítés sarkáról a legközelebbi fára, ami a kerítésen is átbújt. Felkapaszkodott rá, majd várt. Szellőt szeretett volna érezni a lábán található kis szőrszálszerű ízeivel.
Majd megjött az első. Béla új érzést tapasztalt, nem merte eldobni magát a levegőbe. Érezte, most még nem szabad. Majd a pókérzékének igaza lett. A szél egy pillanat alatt abbamaradt. Béla ismét elkezdett a finom fuvallat után sóvárogni. Behajlította a lábacskáit, majd kinyújtotta. Ismét lehúzta magát a fa ágához, majd megint nyújtózkodott egyet. Az ugrásra készült, gyakorolta a mozdulatot. A vérében van a mozdulat, de mégis fél egy kicsit. Ez lesz az első alkalom, hogy a szél fogja őt irányítani. A biztonság kedvéért odaragasztotta magát a faághoz, egy kis adag fonállal.

Már negyedszerre nyújtózkodott meg, mikor egy erősebb szél támadt. Béla tudta. „Most vagy soha!” – ezzel a gondolattal a fejében elrugaszkodott a kertvégi szilvafáról és már repült is. Reflexszerűen lövellte ki potrohájából a lágy, pókfonalat és átadta magát a repülés érzésének. A hátsó lábaival a fonalat fogta, a harmadik pár lábait behúzta a torja alá, és a négy mellsőbb lábacskájával irányította magát a szélben.

Elérte a harmadik fát, amin barackkezdemények voltak, de a szél nem csendesedett. Béla gondolkodott rajta egy pillanatig, hogy átirányítsa-e magát a barackfára, de a szél erejét érezve a lábain úgy döntött, hogy megpróbálkozik elérni a cseresznyefát is egy lendülettel. Béla a barackfa mellett elszáguldva még észrevette a szeme sarkából két nővérét, akik ezen a fán maradtak meg. Ők is látták Bélát és szurkoltak neki. Béla örömmel a szívlemezei közt nézett a barackfára és hagyta, hogy továbblendítse a szél. A cseresznyefa felé közeledve elkezdett csendesedni a szél. Béla megijedt. Érezte, hogy ha ilyen gyorsan eláll a szél, akkor nem fogja elérni a cseresznyefa zöldjét. Kitátotta mellső négy lábát felfelé, a hátsókat pedig behúzta. El kellett engednie a fonalat, ami azonnal el is szakadt. Béla tudta, hogy most már a szélre van bízva, ha innen a földre zuhan, akkor nem valószínű, hogy egyhamar fel fog tudni mászni a fára. Eltarthat majd egy napig is, mire feljut olyan magasra, ahonnan továbblibbenhet majd a következő, utolsóelőtti megállóra.

A szél elállt. Béla azonnal kitátotta mind a négy lábát, hogy azzal is felfogja az esést valamennyire. Ahogy közeledett a föld felé látta, hogy az egyik faág nincs messze tőle. Kilökte oldalra a lábait. Így egy kis lendületet nyert és még éppen elérte egy levélnek a szélét. Négy mellső lábával kapaszkodott, mikor érezte, hogy elkezd csúszni, nem bírt megtapadni a levél sima felületén. Ekkor két hátsó lábával felnyúlt a levél széléhez és így próbálta meg felhúzni magát. Nem volt egy nagy pók, de a potrohája és a gravitáció húzta lefelé. Végül mikor már fel tudta magát rángatni annyira, hogy elért a levél belsején egy kis lyukat, akkor már tudta, megmenekült; nem kell majd egy nappal többet szenvednie.

Béla szétnézett és látta, hogy ideális helyen van a következő szellőhöz. Megint kikötötte magát a hátsó lábaival és elkezdett ismételten rugózni. Már érezte a szél jöttét, mikor hangos vijjogást hallott a feje felett. Felnézett az ég felé nyolc kicsi szemével és egy verébre lett figyelmes. Béla testén végigfutott a félelem. A lábai mozogni kezdtek. Béla ment, rohant a fa törzse felé. Minél vastagabb ágat akart elérni, aminek az alsó felén meg fog tudni kapaszkodni, amíg a fenyegető veszély elmúlik. Amint elért egy legalább olyan vastag ágat, mint ő maga, alámászott. Béla még sokszor hallotta azt a tipikus verebekre jellemző hangot. A nyolcadik vijjogás után Béla megérezte a szelet a lábain. Megijedt, hogy le fog esni a homokos földre. Elindult az ág másik oldalára, de ekkor megint meghallotta a verebet. Visszament az ág alsó felére, de megint érezte a levegő mozgásából eredő veszélyt. Ekkor támadt egy ötlete. Felkúszott az ág oldalára, ahol pont háttal volt a szélnek. Így a szél nem tudta lefújni és talán a veréb sem tudta észrevenni. Nem mozdult, nem mert moccanni. Majd meghallotta a számára legszebb hangot. A szárnycsattogást. A veréb tovaszállt.

Béla hatalmas megnyugvással konstatálta magában, hogy élete egyik legnagyobb veszélyét élte túl. Mire teljesen megnyugodott elindult vissza az ág és a levél vége felé. Kisvártatva odaért. Nem rohant, mert ahhoz túlságosan kimerült volt már. Végül odaért. Arra a pontra, ahol az előbb is kikötözte magát Biztonság bácsi kedvéért. Elnézett a barack- és a szilvafa irányába. Várta a szellőt. Közben fel-le nyújtogatta a testét. A második rugózás után a szilvafa levelei megrezdültek, majd a barackfáé is. Béla elfordult a ház irányába és mikor megérezte a levegő mozgását, elrugaszkodott. Azaz csak akart, mert a lábai nem engedték. Béla újra megpróbálta, de a lábai nem engedték el a levelet. A pók nem értette mi történt a lábával. Majd a szél abbamaradt. Ekkor esett le Bélának, hogy nem nézte meg, milyen erős lesz a szél, és a lábai ösztönösen nem engedelmeskedtek a kicsiny lemezes agynak.

Ismét a szilvafát nézi. Megzörrennek a levelek. Elfordul a ház felé. Kivárja a fújást egy darabig, majd, feldobja magát a levegőbe, és ismét száll. A biztonsági fonalat megint fogja, a másik két hátrafelé néző lába be van húzva, és a mellső lábaival irányítja a mozgását. Majd egyszeriben nekicsapódik a falnak. Kis híján leesik, de meg tudja tartani magát. Szétnéz, hogy hova került, de nem lát semmit, csak a fehér falat a lábai alatt és egy-két kimerevedést, ami előtte van.
Megindul a közelebbi felé, és boldogan tapasztalja, hogy ismét csak vízszintesbe tud helyezkedni. Felmászik a kőmintájú fénylő anyagból készült párkányra, és valami újat fedez fel. Valami átlátszó. Olyan, mint a víz, de ez valahogy mégsem olyan. A víz nem szokott amúgy sem mozdulatlanul állni. Főleg nem fentről lefelé. Vagy vissza. Béla csak nézte, nem bírta róla levenni a szemét, mert látta benne a fákat, látta a mögötte lévő utat. De a fáknak csak a tetejét érte el a tekintete.

Ekkor a szeme sarkában mozgást vett észre. De most nem fújt a szél, így Béla ráfókuszált a mozgás forrására. Egy másik keresztes testvére volt az. Az ablakpárkány felső sarkában éppen keresztbefeszített egy fonalat. Béla elindult feléje a falon, remélve, hogy magyarázatot kap a vízszerű valamire. Mikor viszont a másik pók észrevette a közeledő Bélát, feltartotta a mellső lábait és a hátsókon egyensúlyozott. Béla egyből megértette, hogy most ő itt nem kívánatos társaság. Elindult vissza a párkányra és az oldalsó szemeivel látta, amint a háta mögött a fajtársa leereszkedik a támadó pózból és visszamegy a hálóját szerkesztgetni.
Béla megállt az izé előtt. Nem tudott mit tenni. Ötlete sem volt mi lehet az. Majd hirtelen valami hangosat hallott. Egy erős roppanás, majd fültépő nyikorgás és az előtte lévő áttetsző fal megmozdult és akkor ott volt Ő. A lány, akit kint látott a cseresznyefánál. A lányt csak egy pillanatig látta, mert valami sűrű hálószerű fehér anyagot húzott maga elé a lány, majd eltűnt mögötte. Béla tudta, be kell jutnia, ha látni akarja még a lányt.

Elindult a hálószerűség felé. Béla fuvallatot érzett a lábán és a hatalmas fehér háló is belibbent. Ekkor megint meglátta egy pillanatra a hálószerűség alatt a lányt. Béla megint megdermed. A lány látványától sose tud mozdulni. Majd a szél alábbhagy, és a hálós valami megint a helyén libeg. Elér egy kis lépcsőzetes emelkedőt, és átmászik rajta. Bent van.
Béla látja, hogy a hálómintájú izé megindul felette. Bentről, a ház felől érzi most a szelet, s ekkor egy hang szól valahonnan:

- Kislányom, becsuknád az ablakot? Kiviszi a függönyt a huzat és bejönnek a rovarok!
- Mindjárt anyu! – mondta a lány és megjelent az ajtóban a szoba túloldaláról. Béla most valahogy nem dermedt meg. Sejtette, hogy neki most nem szabadna itt lennie. Elindult oda, ahova az előbb még a függöny lógott. Lemászott a belső párkány alá és várt. Meglátta a lány lábait közeledni, ami nem messze tőle állt meg. Béla csak egy kicsit kapaszkodott. Nem is sejtette, hogy ilyen könnyű fejjel lefelé kapaszkodni, ha nincs szél. Egy csapódás, majd egy kattanás és a lány elindul vissza az ajtó felé.

Béla visszamászik a párkányra és szétnéz. Egy magas pontot keres, ahonnan majd könnyedén átlibben egy szellő segítségével a szoba túlsó végibe. Meglát egy zöld virágos növényt. Valami boton fut felfelé. Béla úgy látja, hogy ez elég magas lesz, onnan egyszerűen át fog libbenni a szoba túlsó végébe. Elindul a párkány széle felé, és szerencséjére a növény egyik levele épp csak olyan messze van a párkánytól, hogy egy kicsit kell ugrania ahhoz, hogy a levélen találja magát. Rugózik hármat, majd teljesen leengedi magát, és egy határozott ugrással már a megcélzott levélen van.

Elindul fel, a szabályos alakú bot teteje felé. Mikor felér, látja hogy az egyik levél még magasabbra ér. Felmászik arra is és elkezd várni. Nézelődik hátrafelé, a szelet várja. Mögötte egy kerek valami van, amin kettő bot áll, egy pedig folyamatosan mozog körbe. Középen összeér a három fekete színű bot, de Béla semmi más mozgó dolgot nem lát. „Hol van már?” – kérdezi magától, amúgy költőien. A szelet várja. Nem tudja, hogy többek között azért ház a ház, hogy ne legyen benne szél. Vár még egy darabig, majd megjelenik a lány az ajtóban. Béla feszülten figyel. Megint nem bír mozdulni. A lány odasétál valami nagy fehér dobozhoz. Kinyitja, lehajol a kinyitott részénél és egy másik, de sokkal kisebb és színes dobozt vesz fel. A szájához emeli, és most már a nyaka is mozog a lánynak. A lány leemeli szájáról a dobozt és felfrissült hangot hallat. Visszateszi a dobozt a másikba és visszazárja. Majd ismét eltűnik az ajtón túl.

Béla elhatározza, ha törik, ha szakad, ő átjut a másik végébe a szobának. Kimegy a levél szélére, odaragasztja magát hozzá és leereszkedik a földre. Odalenn minden sokkal nagyobbnak tűnik. Elindul a felé a pont felé, ahol legutoljára látta a lányt. Hosszú az út és különbféle anyagokon vezet keresztül. Először világos színű sima köveken megy, majd valami hullámzó ég színű rojtos valamit talál. Olyan a felülete, mint a levelek széle. Majd megint fehér kő és végül odaér, de itt most még több ajtót talált.
Szétnézett és a lányt egy tőle jobbra lévő szobában pillantotta meg. A lány egy széken ült sok-sok doboz között. Valami megvilágította az arcát, mert a szobában elég sötét volt. Közben a keze folyamatosan járt és a tekintetét is változgatta. Hát még az arckifejezéseit: néha elmosolyodott, máskor felkacagott, de volt, hogy mérges tekintettel elkezdett veszettül járni a keze valami lapos dolgon előtte. Ekkor megint megszólalt valaki egy másik szobából.

- Edina! Hagyd abba a csetelést légy szíves, és teregess ki! Itt vannak a ruhák a kosárban!
- Mindjárt anyu!
- Nem mindjárt, most azonnal! Ha estére elkezd esni az eső, akkor nem fognak tudni megszáradni, úgyhogy mozdulj meg, de most!
- Jól van, megyek már. – mondta Edina, azzal még egy utolsót nyomott az egyik dobozon, mire a fényforrás eltűnt. Így sem volt teljesen sötét a szobában, de ez már egészen más volt. A lány kijött a szobából és átment a vele szomszédosba. Majd kijött onnan egy nagy adag kosárba pakolt ruhával és kiment azon az ajtón, ahol az előbb Béla bejött. Béla utánanézett miután nem látta már a szeme sarkából sem, de akkor becsapódott az ajtó és a pók már nem látta a hölgyeményt. Béla visszanézett annak a szobának az irányába, ahonnan az előbb jött ki Edina. Nem volt nagy a fény odabenn, de Béla eldöntötte, bemegy a szobába. Gyors léptekkel bejutott és első dolga volt szétnézni, amennyire csak lehet.

Nem látott semmit, ami számára érdekes lett volna. Csupa-csupa fehér dolgok. Legtöbbjük hasonlított az elsőnek látott nagy fehér dobozra. Béla meghallotta megint azt a már jól ismert csapódást. Edina valószínűleg visszafelé tart. Béla ijedtében elindult felfelé a falon. Nem tudott hová bújni, így úgy gondolta, hogyha elkerüli a lány tekintetét, akkor nem lesz semmi gond. Felért az egyik dobozra. Ott látott egy rovart, ami egyből elrepült Béla láttán. A pók még utána szólt, remélve, hogy kap választ: „Várj, segíts! Mik ezek a dobozok?” A rovar megállt a levegőben és Bélára nézett, majd válaszolt: „Amin most éppen vagy, azt szekrénynek mondják az itteni nagy fajták. Az az alacsonyabb ott ágy és az, amelyik világítani is tud, az valami számítógép vagy micsoda.” Béla megemelte jobb mellső lábát és megköszönte. A rovar továbbrepült, az ajtón kifelé. Ekkor bejött Edina és leült a világító doboz elé, amit a rovar számítógépnek mondott. Ekkor a másik hang, ami nem a lányé, megszólalt:

- Edina, ugye nem megint a számítógép előtt ülsz?
- Most miért baj anyu?
- Hogyhogy miért baj? Miért nem tanulsz?
- Ugyan már anya. Már nem tanulunk a suliban. Az utolsó héten már jóformán nem szoktunk semmit sem csinálni a suliban. – mondta Edina és erre már nem tudott mit reagálni a másik hang. A lány visszafordult a fény forrása felé és megint elkezdett járni a keze a számítógépen. Béla csak nézte a lányt és nem csinált semmit sem. Nem bírt. Egyszerűen mindig rabul ejtette őt a lány szépsége. Pedig nem a saját fajtája. Ám mégis annyira szépnek tartotta, hogy szívesen lett volna a fajtájából való.

Idővel beesteledett odakinn és a szobában már tényleg csak a számítógép világított. Edina felállt a gép elől és kiment. Béla alkalmat látott rá, hogy a sötétben közelebb jusson majd a lányhoz. Edina pár perc múlva visszajött és máshogy nézett ki. Mintha levedlett volna, ahogy a kígyók szoktak, viszont a kígyókkal eltérően a lánynak vedlés után egész más volt a bőre. De nem látszott olyan fáradtnak, mint amilyenek a kígyók szoktak lenni bőrcsere után.
Edina fel-, majd lekapcsolta a villanyt és az ágy nevű valami felé ment. Innentől fogva nagyon kicsi volt a fény ereje a szobában. Éppen csak annyi, ami kintről, az utcai lámpából bejutott. Béla látta amint a lány vízszintesbe helyezi magát az ágyon és utána nem is mozdult.

Több se kellett a póknak. Leereszkedett a hálója segítségével a szekrényről, majd elindult az ágy felé. Mikor odaért, először nem tudta, hogy hogyan fog feljutni a lányhoz, aztán úgy találta, hogy a legegyszerűbben a falról fogja tudni megközelíteni. Felment hát a falon az ágyig és ott, mivel az ágy a falnak volt tolva, könnyedén átkapaszkodott az ágyra. Béla hallotta minden lélegzetvételét a lánynak. Még így, sötétben is gyönyörűnek tartotta. Minden porcikáját imádja. Eddig csak a szemeit legeltette a lányon, de most lehetősége nyílt arra is, hogy megérintse. Finom léptekkel elindult a lány felé. Mikor már a hajánál tartott, megállt. Hozzáérintette egyik lábát a lány hajához, és mivel nem volt semmi reakció, rátette a hajára a másik lábát is. Ismét mozdulatlan maradt a lány, így Béla teljesen rámászott a hajára. Kicsi és könnyed léte miatt nem érezte meg a lány a pókot. Bélának tetszett a helyzet. Boldog volt. Boldog, mert érezte a lábai alatt ezt a tüneményt.

A pók elindult lefelé Edina haján. Mikor a lány vállához ért, a lány megmoccant. De csak összébb húzta magát. Ez a felület új volt Bélának. Nem is igazán tetszett neki, így folytatta útját lefelé. Minden pontját be akarta járni a lánynak. Edinán nem volt takaró az éjszakai meleg miatt. Béla a hason át elérte a lány lábát. Itt különös illatot érzett és egyszeriben furcsa érzés lett rajta úrrá. Megéhezett. Szétnézett a sötétben, de semmi esély sem volt rá, hogy akárhol is találjon valami ehetőt. Majd úgy gondolta, hogy most jobb lesz, ha elmegy innen, még mielőtt valami olyasmit tesz, amit később megbánna. Leereszkedett a lány lábán, de útközben beakadt az egyik csáprágója a lányba. Edina nem ébredt fel erre. Béla próbálta kiszedni a rágóját a lány bőréből, de nem bírta és ekkor megérezte a lány bőre ízét.

Béla szemei felcsillantak. Már arra gondolt, hogy kirágja magát a lány bőréből, de egy belső hang üzente neki, hogy nem szabad. Béla próbálta türtőztetni magát, de nem bírta tovább és beleharapott a lány lábába. Edina lába erre megrándult és a lány rögvest az éjjeli lámpa felé nyúlt, felkapcsolta azt és a lábát nézte. Béla eddigre már kiszabadult a lányból és elfutott. Az ágy szélén leereszkedett, majd visszaindult a szekrény tetejére. Edina még ült az ágyában és a lábát nézte. Majd elkezdett sírni. Nagyon megijedt. A seb egy kicsit vérzett, de nem volt vészes. Az érzés viszont nagyon fájdalmas volt.

Béla felért a szekrény tetejére és Edinát nézte. „Ó, ne. Fájdalmat okoztam neki.” – gondolta és elkezdett járkálni a szekrényen. „De én nem akartam. Nem volt direkt. Nem akartalak bántani. Annyira szép vagy, miért is bántanálak téged?” – érvelgetett magában Béla, de nem bírta a fájdalmat, amit okozott. Nem akart fájdalmat okozni a lánynak. Elkeseredettségében tett még két kört a szekrényen, aztán lábai maga alá fordultak és Béla félig az oldalára esett. Többé nem mozdult meg.
Belehalt a lánynak okozott sebbe.