Történetek

Hittem, hogy képes vagyok arra, hogy újra a világ felé fordítsalak. Hogy régen vett csalódásaidat, könnyűszerrel értékesítem a lejárt szavatosságú érzelmek piacán. Hittem, ha én leszek az, akin kiélheted vélt sérelmeid levezetéseit, akkor helyreáll benned az egyensúly. Tudtam, erre képes vagyok...

Tekintete szomorú volt. Benéztem a válla felett, de tudtam, hogy nem kellett volna. Az ágy üres volt, a nővér most húzott új lepedőt. Elment… örökre…
A nővér elsiklott mellettem, de én csak tovább álltam az ajtóban. Az ablak nyitva volt, a kislány illatát akarta ellopni a szél. Egy hang se jött ki a torkomon. A dolgai eltűntek a szekrényről, semmi jele nem volt annak, hogy tegnap még itt volt. A szoba üres volt...

Jobb napokat is megélt már ez az érzés. Már megint barátkozni akartam. Sokadszorra.
Ma este viszont fogalmam sincsen arról, mikor is kezdtem el ezt a projectet, és azt sem tudom, vajon melyik napon mondtam le róla… lehet, hogy le sem mondtam. Elkopott.
Csak eltereltem valami kicsiny aprósággal a figyelmemet. Ez a kicsiny apróság nem egyéb, mint a sokkal erősebb érzelmi kötelék...

Karácson? Szeretet? Nálunk?
Soha… Hogy miről szól a karácsony? Nálam egy reggeli sms-el, amiben a szokásos karácsonyi szöveget küldi egy barát Boldog Karácsonyt kívánva, s ezzel elintézve a dolgot. Hát talán egy kiadós, forró fürdő helyre rázna, de miközben a hajamat mosom, elmegy a melegvíz. Habos fejjel üvöltök egy sort apámmal miközben a fejemhez vágja, hogy már megint az összes melegvíz elfogyott, és nem csinálja meg. Anyu sajnál meg, és a konyhából egy lavórban hoz melegvizet...

Ön talán sejti, hogy minden holdtöltekor a Szükség Szobájában egy gyűlés folyik, ahová csak a kiváltságosok kerülnek be. Itt tanuljuk meg, és gyakoroljuk a fekete mágia legsötétebb varázslatait, így ha majd kikerülünk az iskolából, már kiképezve állunk a Sötét Nagyúr elé, aki már most a halálfalói sorába emelt minket...

Feltámad a vihar a csókja, lágy a teste szinte súlytalan, parfümje, édes illata egészen a szívemig hatol. Megnyugtatom, hogy minden rendben lesz, megmentem, nincs mitől félnie, messzire viszem innen... elmondom, hogy szeretem.
A hangtompító csak egy suttogást hallat a sötétben...

Elindultam visszafelé, de a lépcső alján megtorpantam. Mi lesz, ha kinevet, vagy rossz néven veszi? – futott át az agyamon. Esetleg jelenetet rendez? Mit szólnak az emberek?
Lábam a legalsó lépcsőfokon volt, de még tétováztam. Aztán mégis elindultam. Bizonytalanul közelítettem feléje. Még mindig ugyanúgy ült ott, arcát a fény felé tartva.
Leültem mellé. Nem mozdult. Mintha észre sem vett volna...

Tétova lépést teszek oldalra és lehet, hogy ott ájulok el, ha nem kapcsol időben az agyam.
A fiók kihúzva tátong, Gabriel ölében üres, üveg fecskendőtű fekszik, a hegyén még ott vöröslik egyetlen csepp vér. Bal karján, közvetlenül az ütőér mellett szúrt seb lüktet és pulzál fel magából skarlátbíbor nedűt, melynek keserédes illata úgy hullámzik a levegőbe, akár maga a szellő. Megszédít, s már elbódított, az eszemet előhívni alig tudom...

Béla arcán haláli nyugodtság mutatkozott, és ezt mondta: „Nem vagyok bohóc.”
Dénes kiröhögte, de nem volt őszinte ez a nevetés, érezni lehetett, hogy most csorba esett a büszkeségén. A lányok csak néztek körülbelül másfél másodpercig, majd elkezdtek pletykákat mesélni egymásnak. Dénes elment onnan, odament Viktorhoz:
- Hallod, ez a Béla ez egy akkora veréb! Hahaha!
- Ne bántsd, ő jó srác!
- Hehehe! – mondta Dénes, és ezzel továbbállt...

Úgy érezte, kiszakad a lelke és belehal a gyönyörbe, amint belevágtatott a szabadságba ezzel a csodálatos lóval. Sikítani szeretett volna a boldogságtól. Ráhajolt a csődör nyakára, belekapaszkodott dús, fekete sörényébe és még gyorsabb vágtára ösztökélte az állatot.
Előttük egy kis patak kanyargott. A nap első sugara megcsillant a vízen, majd a csődör szemében. A ló elugrott…