Állatkerti történet

Béla gimnazista srác volt, nem tudom, hogy nézett ki, biztos átlagos külsejű volt. Egyszer egy napon nem ment iskolába. Laza felfogású volt, de azért furdalta a lelkiismeret emiatt.
- De hülye vagyok én, hogy nem mentem be. Igazolásért pampognak majd a tanárok. Meg pótolhatom a dolgokat. Áá, de leszarom, úgyis könnyű az anyag, meg szerzek valahonnan igazolást… De most mi a rákot csináljak? Hmm… Elmegyek az állatkertbe. Az majdnem ugyanaz, mintha suliba mennék. Ott is állatok vannak… Csak ezek szebbek. Háháá, jó lesz!

Béla magabiztosan lépdelt az állatkert fele. Közben egyre nőtt a gombóc a torkában a gondolat miatt, hogy ő most tulajdonképpen lóg, de tudatával próbálta visszatartani. Az állatkerthez ért. Megállt, körülnézett. Mintha csak most látná először. Ekkor hirtelen kiabálás ütötte meg a fülét. Egy baseball-sapkás srácnak ordibált egy idősebb pali, elmondta mindennek. A srác valami gondozóféle lehetett. Az ember úgy ontotta magából a káromkodást, mintha csak a csapból folyt volna. Béla gombóca a torkában ekkor érte el maximális térfogatát. Szíve hevesen kezdett verni. A pénztár bódéjából odaszólt neki a nem túl kedves kinézetű pénztárosnő:
- Az állatkertbe jöttél?
- Ahaaa… - mondta ezt Béla olyan halkan, hogy szinte maga sem hallotta, de a fejmozdulataiból kikövetheztethette a nő a fiú válaszát.
- Az most sajnos nem fog menni, mert itt egy kis malőr történt. Vészhelyzet van. Pár állat megszökött. Sajnálom.
- Na faszom, ilyen is van? – gondolta magában Béla – Ilyenről aztán tényleg soha nem hallottam, pedig sok mindennel találkoztam én már. Persze azt elhiszem, hogy ezt a nőt inkább messze elkerülik. A gondozó meg biztos meg akarta tanítani a medvét biciklizni, aztán a medve meg eltekert a picsába. Na mindegy…
Béla nagyobb magabiztossággal lépkedett visszafele, mint oda. Elmúlt a gombóca, és így tömege csökkent a gombóc tömegével, gyorsabban tudott haladni.

Eközben az iskolában teltek-teltek az unalmasabbnál unalmasabb órák. Az, hogy vajon Béla miért nincs iskolában, majdnem mindenki fejében megfordult, de csak gondolatban.
Másnap Béla már nagy energiával haladt a suliba. Odaérve mindenkivel kezet fogott, majd ledobta magát a helyére. Várta, hogy padtársa megkérdezze, miért nem volt ott tegnap. Meg is tette.
- Lógtam. – válaszolta röhögve Béla.
- Pff… hülye vagy, te hülye.
Ezek után Béla szokása szerint elkezdte nyomni a hülyeségeit padtársának, ő meg csak nevetett rajta, hébe-hóba megpróbált hozzátenni valamit a poénhoz, vagy csak adott egy kurva nagy tockost Bélának. Ezen röhögtek a mögöttük ülők is. Béla is. Néha ő is kiosztott egy tockost, csak azért sokkal ritkábban, meg gyengébbet. Az nem volt akkora poén, de jót tett Béla önbecsülésének. Viktor; ugyanis így hívták a padtársát, bírta Bélát. Sokat súgott neki dogáknál. De nemcsak ezért kedvelte. Egész nap el bírtak hülyéskedni, és sok este elmentek együtt iszogatni és kitárgyalni az élet nagy kérdéseit. Viktor kielemezte az egész osztályt általában, mondott mindenkire hideget-meleget, ezeknél a részeknél Béla általában csak nézett.

Viktornak szinte mindene volt a foci. Kis pöcs kora óta szenvedéllyel űzte. Ezen a napon volt testnevelés óra. Természetesen focival. Egy csapatba került Dénessel, aki egy vezéregyéniség volt. Vagy csak annak akart tűnni. Viktor sokszor próbálta megfejteni azt az embert.
- Vajon kisebb korában egyfolytában csesztették valami miatt, és most azért csesztet ő mindenkit, hogy így felsőbbrendűnek éreztesse magát? Vagy tényleg ilyen? Áá, nem hiszem. Egyszer elkapnám egy pillanatát, mikor látszik rajta, hogy szerencsétlen. Csakhogy ne féljek tőle. Miii? Miket beszélek én?? Félek tőle… Ááá, dehogy. Hülyeség. Mi visz rá valakit arra, hogy úgy érezze, a többi ember alá tartozik?
Ment a meccs. Lejátszották, jól kifutották magukat. Viktor boldog volt, hogy ismét egy jót játszhatott. A vége döntetlen lett. Az öltözőben Dénes letámadta Viktort:
- Basszad meg, megint miattad nem nyertünk!! Olyan kis csicska vagy! Azt hiszed, nem tudom, hogy mikor nem figyellek, szarsz az egészre, és csak álldogálsz? Hülyegyerek!

Viktor sohasem bírta ezt az embert, de most sikerült olyan szinten felhúznia, ahogyan még eddig nem. Hirtelen száz gondolat kavarodott a fejébe, és nem tudott dönteni, hogy melyik közülük a leghatásosabb. Amíg ezen gondolkodott, Dénesre nézett. Tekintetén az látszott, hogy előre néz. Aztán kibökte:
- Te most komolyan azt hiszed, hogy én neked játszok a pályán, hülye fasz?!
- Na jól van, most már ne pofázzál!
Viktor a helyzet reménytelenségét látva minél gyorsabban elhagyta az épületet. Majdnem szétrobbant az idegességtől, de a hazaúton csitultak benne a kedélyek.
Este buli volt. Ment rá az osztályból egy csomó ember. Viktor is. Ahogy belépett a terembe, ahol voltak a többiek, rögtön azt nézte, hogy hol van Dénes. Hát persze, hogy ott volt.
- A társaság fénye nem hagyhat ki egy ilyen eseményt. – gondolta.
Mindenkivel kezet fogott, puszit adott. Odaért Déneshez. Ránézett határozottan, várva az osztást. Erre Dénes:
- Szeeevasz Viktor, hello!
- Csá…
Kezet fogtak. Semmi balhé.

Ekkor betoppant a helyre Béla. Egy kicsi, benjo-szerű gitárral a kezében. Mindenki elkezdett röhögni rajta. Hirtelen felemelkedett a hangulat. Odamentek először a csajok hozzá, megkérdezték, miért hozott gitárt. A legtöbbnek erre azt válaszolta, hogy azért, hogy majd feldughassa nekik, ha eleget ittak már. Erre a reakció többnyire egy szolid „ha-ha” volt a lányok részéről. Odament Dénes is, ha már a nők ott voltak.
- Na gyerünk Béla, nyomass valamit már! Pöngésző ding-ding, hahaha! Gyerünk, ne fossál már, nyomjad!
Béla arcán haláli nyugodtság mutatkozott, és ezt mondta: „Nem vagyok bohóc.”
Dénes kiröhögte, de nem volt őszinte ez a nevetés, érezni lehetett, hogy most csorba esett a büszkeségén. A lányok csak néztek körülbelül másfél másodpercig, majd elkezdtek pletykákat mesélni egymásnak. Dénes elment onnan, odament Viktorhoz:
- Hallod, ez a Béla ez egy akkora veréb! Hahaha!
- Ne bántsd, ő jó srác!
- Hehehe! – mondta Dénes, és ezzel továbbállt.
Ekkor Béla ment oda Viktorhoz.
- Figyi! Kitaláltam egy kurva böszme számot, megmutatom!
És elkezdte pengetni a gitárt, valami iszonyú szar dallamot, és hozzá kornyikált valamit, annyiból lehet csak következtetni magára a dalra, hogy Viktor beszart tőle a röhögéstől.
Utána még pár embernek megmutatta ugyanezt. Dénes látta ezt, de már nem ment oda hozzá, hogy csesztethesse, pedig szívesen tette volna.

Másnap reggel Béla sétált a suliba. Épp befordult egy sikátorba, mikor a sikátorra merőleges járdáról egy ismerős hang mordult rá. Dénes volt, még benne voltak az azelőtti este rajt esett sérelmek:
- Béééluci!! Te miért csinálsz olyat, hogy nem gitározol, mikor szépen kérlek rá, és ráadásul csajok is vannak a közelben?! Ezért adhatnék pár pofont, nem?
Béla könnyű prédának tűnt a számára. Mindig nyugodt volt, soha egy hangos szót nem lehetett hallani tőle. Most is megszeppent, de azért úgy terelgette a gondolatait, hogy ne ijedjen meg. Mindig határozottnak akart tűnni, és reménykedett, hogy ez sikerült is neki. Azt gondolta, hogy annyira biztos nem tűnik határozottnak, mint Dénes. Aki most is az volt. Dénes kint állt a járdán, Béla bent a sikátorban. Egyszer csak biciklicsengő hallatszott a járdáról. Béla felemelte a szemöldökét, Dénes pedig elnézett oldalra, és olyan elképedt arcot vágott, amilyet tőle még nem lehetett látni. A bicikli elsuhant a sikátor előtt, Dénest leterítve, jobb kéz kettes és hármas ujj törését, illetve a boka repedését okozva rajta. Most Béla vágott olyan elképedt fejet, mint még soha. Pedig ő szokott elképedt fejeket vágni. Megfordult, és sietve folytatta útját az iskolába.

Az iskolában mindenki arról beszélt, hogy vajon miért nincs ott Dénes. Hangosan beszéltek, mintha direkt azt akarták volna, hogy mindenki hallja, hogy arról beszélnek. De hát a mindenki is arról beszélt. Béla senkinek nem szólt egy szót se. Egyszer csak megbökte Viktor könyökét:
- Te, hallod? Tudod, miért nincs az a köcsög itt?
- Nem tudom. Na miért?
- Elbaszta egy medve biciklivel. De most komolyan.