Éld újra az életed! III. - Szabadulás

Az őszinteséggel sosincs baj. Sőt! Ha az igazság fáj, még mindig kevésbé rossz, mint a hazugság. Letagadni, meghazudtolni azt, ami vagyok, nem tudom.

Bevallani viszont nehéz. Főleg egy olyan embernek, aki mindenkinél fontosabb számomra.
Gabriel türelmes barna tekintete megállapodik rajtam és nem ereszt. Minél tovább néz, annál erősebb görcs támad bennem, nyelni támad kedvem, hebegni-habogni. Egy ilyen mélyre ható pillantás útjából hogy tudnék kikerülni?
- Figyelj...nagyon bonyolult dolgot kell elmesélnem. - kezdek bele. A vak is láthatja rajtam, hogy köntörfalazok, Gabriel egyenesen tudja.
- Az álmod előtt vagy után kezdődik?
- Hogy? - kapom fel a fejem. Aztán persze eszembe jut, hogy így mutatkoztam be neki: "volt egy álmom". - Ja, persze, izé...előtte kezdődik.
Bólint és pislog egyet.
- Értem.
- Azt hiszem, rémálom volt. Vagyis, lehet hogy mégsem.
- Victoria... - szólal meg Gabriel és közelebb húzódik a székkel. - Akármit is próbálsz nekem elmondani, nem fogom megérteni, ha nem vagy egyenes és őszinte. Viszont szeretném, ha tudnád, nem vagyok olyan naiv és buta, mint amilyennek látszom.
- Kedves önkritika.
- De helytálló! Látom, amit látok, te más ember vagy, mint a többiek. Ez a betegséged, vagy mid, és az, hogy itt vagy, már önmagában furcsák, ezért úgy érzem, pont ezekről szeretnél mondani valamit. - megfogja a kezem, talán azért, nehogy megszökjek. - Hallgatlak.
Én meg hallgatok.

- Erre nem vagyok képes. - szólok.
- Miért nem?
- Elvisz a szívroham, ha megmondom.
- Melyikünket?
- Jobb esetben mind a kettőnket. Itt pusztulok a szégyentől.
- Egyezzünk meg valamiben. Én kérdezek, te őszintén válaszolsz! Nem kell olyat elmondanod, amire nem kérdezek rá, rendben?
- Talán.
- Oké. Hány éves vagy? - szorít rá a kezemre.
- Nem hiszem el, hogy már megint kezded. - mordulok.
Gabriel szemében csibészes fény csillan.
- Amit tudni akarok, megtudom.
- Ezt...ezt még nem.
- Hát így állunk... - sóhajt fel. Elengedi a kezem, az érintés melegének hiányával a vállamig szökik a hűvösség. Gabriel felkapaszkodik a székből és különböző berendezési tárgyakba karolva elsántikál az ágyig. Háttal ül le nekem, így nem láthatom az arcát. Nem merek közelebb menni. - Ha nem vagy korrekt, én sem leszek az. Menj haza, Victoria! Nem szépít semmit a napjaimon, ha egy hazuggal kell ülnöm egy szobában.
- Nem vagy belátó.
- Való igaz, de te sem tartottad a szavad. Én kérdezek, te válaszolsz. Már az első kérdésnél fennakadtál, úgyhogy eldőlt a helyzet. Az ajtó nyitva.

Bár eddig úgy éreztem, szégyen lenne bevallani vámpír mivoltomat, most mégis jobban égek, amiért nem mondtam el. Gabriel hideg szavai pusztán rámutattak arra, mennyire megalázom saját magamat.
- Gondolom, azt szeretnéd, ha nem jönnék többet.
- Azt szeretném, ha maradnál. Annak pedig az őszinteség az ára. Nem sok, de neked úgy látom, gondot okoz.
- Én csak téged féltelek. - nyögök. Kezdenek megakadni a torkomon a szavak, zsibbadnak a hangszalagjaim és szúr a nyelőcsövem. Meglehet, sírás kerülget és ezzel újfent magamat alázom.
- Engem már ne félts. Nem élek addig, hogy megérezzem a bajt.
- Hagyd már abba! - csattanok föl. Hangosabban, erősebben, mint arra magam is számítottam. Bár Gabriel nem fordul meg, tudom, hogy érzi, mennyire megbánt a szavaival. - Elég legyen végre! Azt hajtogatod, hogy úgyis meghalsz, hogy úgyis mindegy már neked, de ez nem igaz! Én...én adhatok neked második lehetőséget! De félek megadni, érted!? Téged féltelek!
- Ha igaz, amit mondasz, akkor nekem kell kikényszerítenem azt a második esélyt? - mondja halkan. Átható nyugalom van a hangjában.
- Nem kényszeríthetsz semmire! - kiabálok rá. A hátának, ezért megkerülöm az ágyat. - Értsd meg, én...
Torkomra forr a szó. Nem, nem a sírástól. Ez az illat. Honnan jön? Édes és...selymes illat. Meg tudnám érinteni, ha akarnám.
- Igen? - szól Gabriel halkan, s tüntetően még mindig nem néz rám.
- Én... - nyikkanok. Nem tudok beszélni. Szédülök, egyszerűen zubog a vérem, nem tudom, mi lehet ez. Mi ez az illat???

Leblokkol a testem, egy pillanatig nem tudom, hol keressem a forrást. Honnan jöhet? Ez...egyszerre édes és...csipetnyit keserű. Olyan lehet ez, mint a macskáknak a macskagyökér. Megbolondít.

Tétova lépést teszek oldalra és lehet, hogy ott ájulok el, ha nem kapcsol időben az agyam.
A fiók kihúzva tátong, Gabriel ölében üres, üveg fecskendőtű fekszik, a hegyén még ott vöröslik egyetlen csepp vér. Bal karján, közvetlenül az ütőér mellett szúrt seb lüktet és pulzál fel magából skarlátbíbor nedűt, melynek keserédes illata úgy hullámzik a levegőbe, akár maga a szellő. Megszédít, s már elbódított, az eszemet előhívni alig tudom. Keresem Gabriel tekintetét és mikor megtalálom, többet látok benne, mint eddig. A békés barnaságba vegyül egy csipetnyi céltudatosság és egy adag szomorúság. Hangja megalázóan fejbevág:
- Mondtam, hogy nem vagyok olyan buta, mint amilyennek látszom...

***

Üvöltve tombolok pont úgy, ahogy még régen. Mikor még nem tudtam, hogy kezeljem új ösztöneimet. Most élvezettel nézem, ahogy a teázóasztal forgácsokat hány szét magából és a levegőbe libben a fűrészpor. Megveszett őrült vagyok és őrült módra őrültként tépem naplóm lapjait. Maroknyi papírgalacsinnal hajigálózok szobaszerte, a bőrkötésű könyv a kandalló lobogó tüzében landol. Törik a tükör, a porcelánkancsó és minden, ami törni képes. Könnyeim folynak a kabátom gallérja alá, tenyerem vérzik a bútorszálkáktól, tüdőm szúr a tébolyult zokogástól.
Ajtó dörren mögöttem, de én még mindig csak rombolok fékezhetetlenül. S bár képtelen vagyok önmagamtól megállni, két kar lefogja a csuklóimat és szünetre késztet. Ahogy a meleg tenyér rászorít a kezemre, szinte öntudatlanul esek a padlóra. A szőnyegbe fúrom az orromat és a perzsa szövetre folyatom megmaradt könnyeimet.
- Tudja, Sebastian... - szűkölöm a szőrmébe dünnyögve. - Végig tudta...
- Bolond lány. - mordul föl mesterem. Többet nem is mondd, nincs szükség rá. Csak ugyanazt mondaná, amit eddig. Felsegít a padlóról és cseppet sem óvatosan lök a kanapéra. - Neked tisztára elment a maradék eszed!

Ahogy arcomra kérgesednek a könnyek, s szemem tisztul, észreveszem a perzselt szélű könyvet a teázóasztal romjain. Sebastian kimentette, amit lehetett.
- Helyetted is én gondolkozzak, mi!? - sziszeg dühösen. - E percben van fogalmad róla, mennyit ér az az elkorhadt könyv?? He?? A fene se bánja, hogy szétverted a fél lakást, de azt miért?? Mégis miért??? Válaszolj!
- Mert tudom, mi van benne! - kiáltok fel. Durván ledörgölöm arcomról a megszáradt könnyeket. - Én írtam! Tudom mi az eleje és a vége! Gabriel tudta, hogy mi vagyok. Arra várt, hogy bevalljam! Ugyanaz látszik megismétlődni! Ugyanúgy fog meghalni, mint legutóbb!
- Inkább hallgass, ha csak marhaságokat tudsz összehordani! - rivall rám Sebastian. - Nézz rám, én is itt vagyok, te ostoba! És eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni! Gabriel tudja, hogy ki vagy, rendben?! Vámpír akar lenni? Rendben! Ez még nem jelent semmit. Az az út, amin együtt jártatok a naplóban, most itt van előttetek. Csak épp lehet, sőt: biztos, hogy máshová fogtok kilyukadni! Akkor meg?? Mitől félsz még mindig? Mégis mitől? - tárja szét a karjait.

A háta mögött lobogó lángoktól olyan, akár egy vészmadár. Károg is mellé, túl sokat.
- Van egy örök élet a kezedben, Victoria és képes vagy rá, hogy mások életét bíráld. Tudsz életet adni és elvenni, ez pedig a legnagyobb érték, amit ennek a szaros kárhozatnak köszönhetsz! Emellett pedig örülj, hogy eddig nem voltál ilyen megveszekedett idióta! Gondolkodj! Ez tartotta meg eddig a hidegvéred! Ha Gabriel jönni akar, hadd jöjjön! Tanítsd ki és engedd élni! Itt siratod magadat, miközben neki fogy az ideje!

Szorosan összezárom a számat. Félek, megint elkapna egy dühroham vagy sírás. Sebastian olyan dühös rám, amilyen még soha nem volt. Kék szemei szikrákat szórnak és zihál, mint aki maratonit futott. Meg is ölne, ha belekötnék.
- Nem ismertem fel a vérét. - szólalok meg szánalmasan halkan. Félve pillantok fel Sebastian szemeibe, s látom, enyhül a tekintete, bár semmit sem ért.

Éreztem, hogy édes illat terjeng a levegőben. Mint mikor sültet vagy kávét érez az ember. Nem tudtam, hogy vért érzek. Csak akkor jöttem rá, mikor teljesen elzsibbadtam és megláttam, hogy megszúrta magát. - keserűen felnevetek.
- Egyszerűen lebuktatott, érted már!?
- Megharaptad őt?
- Szívesen megtettem volna. - nyelek egyet. - Soha nem éreztem még ilyet. Egyszerűen fájt visszafognom magam, de...mégis elrohantam. Nem mertem rátámadni. Gyáva voltam.
- Világos. - bólint Sebastian. - Akkor majd én intézkedem helyetted is.
Mesterem és barátom haragosan lendül meg a bejárati ajtó felé.
- Sebastian, ne csináld! Mindjárt felkel a nap! - pattanok fel a kanapéról.
- Még belefér. - vonja meg a vállát és feltépi az ajtót.
Elkapom a karját, mielőtt kiléphetne. Láttam dühét és mégsem féltem akadályozni őt. Ez volt a hibám. Csontroppantó ütést érzek az államon és hanyatt esek a padlón. Keményen odaverem magam. Zöld csillagok lobbannak a szemem előtt és már csak tompán hallom, ahogy bevágódik az ajtó...

***

Mire visszakapcsol a tudatom, már fénycsík kúszik végig a szoba padlóján. Sajog és zsibbad az állkapcsom felváltva, szemem előtt még táncolnak a bútorok.

Nagyon meg kell erőltetnem a memóriám, hogy visszaemlékezzek: talán még soha nem kaptam ekkora maflást.
Köröket, nyolcasokat rajzolok az állammal, s szédelegve felkapaszkodok a kilincsbe. Behúzódok a fal mellé és a fénycsíkot kerülve a spalettához surranok, majd becsattintom rajta a reteszt.
A hirtelen jött sötétség kissé megszédít, nagy nehezen visszafókuszálom a háló-nappali-előszoba funkciójú helyiséget. Kezemről peregnek a facsonk-darabkák, melyek nemrég még a tenyerembe fúródtak mélyen. Sebeim begyógyultak, ám az ütés fájdalma nem múlik, azt valahogy inkább belül érzem. Jobban fáj, hogy Sebastiantól kaptam.
Nem merek foglalkozni tovább az üggyel. Nem akarok belegondolni, mit csinál odakint nappal, hiszen ismerem egykori öngyilkos hajlamait. Lassan melegszik a szoba, ahogy a napsugarak ostromolják a spalettákat. Sebastian ennek a hőségnek legalább a három-négyszeresét tapasztalhatja. Odakint.

***

Sebastian tudott úriemberként viselkedni, persze csak ha akart. Egyébiránt nem a tapintatosságáról volt híres, ezt már megmutatta párszor. A kórház lengőajtajába érve leemeli fejéről a csuklyát és megindul az emelet irányába. Szolgálatkész, kötelességtudó nővérke liheg a nyomában, hátha megállásra bírhatja, ámde hiába. Ahogy a kicsiny kezek megérintik a vállát, s a hölgy annyit suttog, "Uram...", Sebastian szemfényvesztő sebességgel tesz félfordulatot, s kerül a háta mögé. Száját és vállait átfogja, könnyű kézfordítással ujját a nővér nyaki ütőerére helyezi. Nem akar ölni. Itt és most biztos nem, egy kórházi előcsarnokban. A nyomás hatására a fiatal nő lassan elernyed a kezei közt és elájul. Sebastian behúzza a pult mögé, a feltűnés elkerülése végett. Innen akadálytalanul jut fel a kilences kórteremig.

Nem kopog, csak benyit. A szobában átrendezés folyik. Az egyik ágyon fiatal, fekete hajú férfi alszik, kezén kötés, arcán lélegeztető maszk és egy csomó anonim gép, mindegyik hátborzongatóan zakatol, szörcsög, kattog. A másik ágyra éppen beteget fektetnek a kórházi alkalmazottak. Sebastian szájának sarka cinikusan megemelkedik, mikor megállapítja: az öreg akár vele egyidős is lehetne. További szemlélődést nem méltat a két ápoló és a beteg társulatának, leül a Gabrielnek vélt fiatalember ágya mellé egy kis székre, és egyből billegni kezd vele, amíg a támla a falnak nem koccan. Innen figyel tovább, mint bölcs indián törzsfőnök.

Ahogy a bácsika karjára, mellkasára kerülnek a csipeszek és kapcsok, majd karjába szalad az infúzió, az idegőrlő hangot produkáló gépek száma típusonként kettőre emelkedik és kánonban zakatolnak tovább. Sebastian szeme megrándul, már nagyon várja, hogy az ápolók kimenjenek. Azok már csak egy injekciót adnak az öregembernek és távoznak hang nélkül. Az ajtó becsukódik és Sebastian tettre lendül.
- Ébredj, tejbebogyó - löki meg Gabriel vállát cseppet sem kedvesen.
Gabriel riadtan, homályos szemekkel pillant föl, látszik rajta, nem tudja, mi történik.
- Mi? - nyögi a maszk mögül.
- Azt mondtam, ébredj. Itt akarsz dögleni életed végéig? Kelj már fel! - lódít rajta megint Sebastian. Gabriel szorgalmasnak mutatkozik, amint feljebb tornázza magát a párnán, Sebastian pedig karba font kezekkel várja.
- Ki vagy te? - dünnyögi Gabriel.
- Vedd már le azt a vackot! - kapja le Sebastian az arcáról a maszkot. - Elég idiótán nézel ki, nem tudom, Victoria mit eszik rajtad.
Gabriel nem fuldoklik. Még. Egyszerűen csak döbbent arcot vág.
- Te vagy Victoria barátja?
- A tanára - pontosít Sebastian. - Most biztos orrol rám, úgyhogy a barátja egyelőre nem vagyok. Szedd össze a holmijaidat, kiviszlek innen! Öt percet kapsz.
- Várj egy kicsit... - nyel egyet Gabriel és nyelvével megnedvesíti kiszáradt ajkait. - Hol van Victoria?
- Otthon. Süt a nap, ilyenkor nem léphet ki. - szól Sebastian. - Most miért nézel így rám? Meg ne próbálj beetetni azzal, hogy nem tudod, miért! Igen, én vagyok

a másik púderkóros hülye, aki érted jön, de mostmár elég a csevegésből, vagy összeszeded a holmid és megyünk, vagy itt döglesz meg pár napon belül.

Válassz, de gyorsan, mert türelmetlen vagyok!
Gabriel fél percet szentel némán Sebastian konok arcának. Szeme kobaltkék, még sötétebb körgyűrűben, ajka makacsan előre ugró, orra egyenes. Sűrű fekete szempillák és vastag szemöldök ékíti arcát, a vállig érő, áll alatt göndörödő haj mindezt keretbe foglalja. Ezért biztos bolondulnak a nők.
A fél perc leteltével Gabriel lesöpri, avagy letépkedi magáról a csipeszeket. Az éjjeli szekrényhez fordul és kivesz belőle egy kopott nadrágot és egy szürke pulóvert. Ezeket ölti magára.
- Nincs cipőm. - jelenti ki.
- Járni sem tudsz rendesen, minek neked cipő? - morran Sebastian. Előre billen a székkel, az első két faláb hangosan csattan a padlón. - Annyit azért tudok rólad, hogy borzasztó sokat szövegelnél út közben, ezért Victoria nevében is elnézést kérek a következőért.
Sebastian ökle meglendül és egy telitalálatos jobb egyenessel visszatéríti Gabrielt az ágyra. Az elgyengült férfi tudata azonnal kikapcsol. Sebastian megfogja a karját, majd átemeli a feje fölött és a vállára dobja az ájultat. Kámzsát lendít az arcába, majd feltűnésmentesen, az ablakon át távozik. A hátsó udvar mögött erdős park áll, jótékonyan eltakarva a csuklyás emberrablót.

***

Egykedvűen ülök a fotelben és körmölök. A kandallótűz táncol a toll és az ujjaim alatt. Újra naplót írok, hátha párszáz évvel később megnyugtatnak a lapok, miszerint: volt ennél rosszabb.
Az ajtó majd’ kiszakad a tokjából, mikor megérkezik Sebastian. Inkább fel sem pillantok. Hozzá se akarok szólni.
- Meggyulladok, olyan melegem van! - kiált fel mérgesen mesterem, s ugrál kettő a lábtörlőn. Hülye és kész.
- Kérdezd meg, hol voltam! - követeli, mihelyst közelebb lép hozzám.
Csökönyös csendben írok tovább.
- Kérdezd meg, hol voltam! - ismétli.
- Na, jó... - sóhajtom. - Hol voltál? - kérdem, s írok tovább.
- Háháá, találd ki! - rikkant, majd valami súlyos puffan a bársonykanapéra. Legszívesebben a fejére borítanám a tintásüveget, de a robajra mégis felnézek.

Gabriel fekszik a párnák közt, kócosan, szuszogva, akkora monoklival, hogy lemintázhatnám róla Sebastian óriási, csontos jobb öklét.
A szemét.