Egy csillag születése - folytatás -

3. rész


- Hol van? Nem találom!
A párnák, amik az ágyon voltak, szanaszét hajigáltam a szobában. Az íróasztalomat szinte felborítottam
- Hova tűnt az a levél?
Dühös voltam, nagy nehezen rászántam magam, hogy írjak egy levelet Noelnek, meg elküldjem a novellámat, amibe belekezdtem, erre elhagyom valahol.
Hirtelen beugrott egy kép. Fehér kövezett padló, kissé klórszag, sípolások, barna szemek, fehér ágy.
- A kurva életbe! – csaptam rá az éjjeliszekrényemre.

Eszembe jutott, hogy a mappámat bent hagytam a kórházban. Amikor elmenekültem, mindent otthagytam és azóta Dórival sem találkoztam, fel sem hívtam, ő sem keresett. Igaz csak tegnap történt, de azt hittem keresni fog, de eddig semmi. A mobilomért nyúltam, tárcsáztam a számát, kicsöngött, de nem vette fel, helyette az üzenetrögzítő kapcsolt be, ami arról tájékoztatott, hogy épp a kórházban van. Szóval irány a kórház. Remek…
Nem volt kedvem gyalogolni, beültem a kocsiba és a kórházig hajtottam. Egyetlen egyszer jártam itt, mégis tudtam az utat. Honnan? Nem tudom. A múltkor sem figyeltem, csak Dóri vezetett. A lábaim mintha a saját útjukat járták volna. Megálltam az ajtó előtt, a kezemet rátettem a kilincsre, de nem én nyitottam ki, egy nővér volt a gyorsabb, kezében egy lepedővel.

Tekintete szomorú volt. Benéztem a válla felett, de tudtam, hogy nem kellett volna. Az ágy üres volt, a nővér most húzott új lepedőt. Elment… örökre…
A nővér elsiklott mellettem, de én csak tovább álltam az ajtóban. Az ablak nyitva volt, a kislány illatát akarta ellopni a szél. Egy hang se jött ki a torkomon. A dolgai eltűntek a szekrényről, semmi jele nem volt annak, hogy tegnap még itt volt. A szoba üres volt.
Mögöttem halk léptek és egy kéz érintése a vállamon jelezte, hogy a barátnőm mögöttem áll.
- Sajnálom… - csöndes volt a hangja, mély és szomorú. – Nem kellett volna ide hoznom téged.
Utálom ezt a mondatot, mindenki ezt mondja, ha valami rossz történik.
- Mikor? – nem fordultam meg, nem akartam a szemébe nézni.
Kigördült egy könnycsepp, eszembe jutottak a fájdalmak. Hátulról ölelt át, fejét a jobb vállamra hajtotta, éreztem a forró leheletét.
- Egy órával ezelőtt.
Nem szóltam semmit, nem kaptam sírógörcsöt, némán, hangtalanul zokogtam
- Nagyon sajnálom.
Elengedett és elém jött. Puha kezével letörölte a könnyeimet, a szemébe néztem, láttam rajta, hogy őt is megviselte. Belenyúlt a köpenyébe és egy vastag borítékot vett elő.
- Ezt neked küldi.
Egy darabig tartotta, nehezen, de elvettem tőle és a táskámba süllyesztettem.
- A mappád az irodámban van, gyere, odaadom. – megfogta a kezemet és becsukta mögöttem az ajtót, majd elsétáltunk.
- Tudtam, hogy visszajössz.
- Sajnálom, hogy így kiakadtam. - letöröltem a könnyeimet és az ablakhoz léptem.
- Mi a baj?
Másodszor kérdezte meg… törődik velem.

Hátranéztem, ő a fotelban ült, lábai kecsesen hajlottak be egy kicsit, fekete szoknya volt rajta, vajszínű blúz, és egy orvosi köpeny. Rövid haja mindig is tökéletesen állt. Dóri mindig is a legjobb tanulók közé és a suli legnépszerűbb csajaihoz tartozott. És most orvos lett belőle, mindene meg van és boldog.
- Látom, hogy valami baj van, had segítsek!
Visszanéztem és kifordultam az ablakon. Hullott a hó, az emberek mégis mit sem törődve kint sétálnak monoton léptekkel, ki haza felé, ki barátokhoz, ki bevásárolni.
Mögém lépett, most nem érintett meg. Ő volt az egyetlen ember a világon, aki igazán törődik velem mindig. Már évek óta ő a legjobb barátnőm, mindig is számíthatok rá.
- Köszönöm, nem. – megpróbáltam elzárni az összes fájdalmat, szenvedést és próbáltam a nem rosszra gondolni.
Dóra tudta, hogy mi a bajom, ismert engem, tudta milyen volt az életem, kik voltak a barátaim, minden tudott rólam. Azt is tudta, hogy a legjobban a halál visel meg.
- Kocsival jöttél?
- Igen, haza vigyelek? – kérdeztem tőle.
- Nem, még maradok.
- Rendben, most megyek, majd később hívlak.
Rám mosolygott és egy hihetetlenül fantasztikus embert láttam benne, tele szeretettel, sok mosollyal és egy kis naivitással meghintve.
Beültem a kocsiba és haza mentem. A lakás üres volt. Se családom, se rokonom, se idegesítő háziállatom. Ledőltem a kanapéra és eszembe jutott a kislány, és a levél is… el kell olvasnom. Kivettem a táskámból, kinyitottam a borítékot és olvasni kezdtem.





- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


4. rész




„Anyukám karácsonykor azt ígérte nekem, hogy ha majd jó idő lesz, elvisz az állatkertbe. Mert én nagyon szeretem az állatokat, főleg a kacsákat.
Apu mindig bátor volt. Ő soha sem sírt előttem. Testvérem nincs, egyke vagyok. Pedig mindig is szerettem volna egy nővért, mert vele el tudtam volna menni moziba, sétálni, kacsákat etetni, vagy akár egy közös randira.
Kettő napja volt a születésnapom, már 10 éves vagyok. Anyuéktól egy teleszkópot kaptam, behozták, össze is állították nekem, és azt mondták, hogy, majd ha haza engednek, nyáron kimegyünk az udvarra, sátrat verünk és kint fogunk aludni.
Nagymamáméktól tortát kaptam, de csak egy szeletet ettem, és a mama megígérte, hogy elrakja a mélyhűtőbe, és ha nemsokára otthon leszek, együtt megesszük. A papám csinált nekem egy hintát, ő azzal vár haza.

A tacsi kutyusunk, (mert van egy vörös tacsi kutyám) 1 hete szült pici kutyákat, 7 darabot. Még ő is haza vár, most már a kölykök is. Apu hozott be róluk fényképet, és megígérte, hogy egyet megtarthatok.

De tudom, hogy nem megyünk el az állatkertbe, nem láthatom többé a csillagokat az új teleszkópommal, nem fogunk sátorban aludni sem, nem ehetek több tortát, nem próbálhatom ki az új hintámat, és Picur kiskutyáit sem simogathatom már soha többé, és nem is tarthatok meg egyet sem. Nem mondtam el anyukáméknak, hogy meghalok, nem akartam őket elkeseríteni. Ők biztosak voltak benne, hogy meggyógyulok. De én tudtam az igazságot, a doktor bácsi elmondta nekem.
Ha majd a mennyországban leszek, megígérem, hogy figyelni fogom a szüleimet, és nem hagyom, hogy miattam szomorkodjanak. Te se légy szomorú! Azt szeretném, ha mindenki boldog lenne, és mosolyogna.

És még azt is szeretném, ha megváltoznál. Először is ne beszélj csúnyán! Elolvastam a leveledet, tudom, hogy úgy sem haragudnál meg rám, de szeretném, ha átírnád! Nem vagy gonosz, csak annak mutatod magad, hogy más emberek ne bántsanak. Tudom, hogy így van, a gyerekek sokkal többet tudnak, mint a felnőttek. A mamám mindig azt mondta, hogy okosabb legyek nála, és akkor, majd ha nekem is lesz unokám én is tovább adhatom a tudásom. Azt hiszem, tudom mire célzott vele.
Az én szüleim nagyon okosak voltak, mindig arra tanítottak, hogy legyek bátor. Most az vagyok, mert nem félek.
Sok ember fél, de én már nem…



Ui.: Annának hívnak… de a Nusso becenevet is nagyon szerettem
Különlegesnek éreztem magam, de amikor bekerültem a kórházba, már tudtam, a becenevem nélkül is, hogy az vagyok…”


- Igazad van Nusso, tényleg nagyon különleges kislány voltál…




- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -




5. rész


Pár nap múlva a sírodnál találkoztunk újra. Egy kék rózsát tettem le a földre. Elmeséltem neked, hogy megváltoztam, új életet kezdtem. Otthagytam a régi munkahelyem és beiratkoztam egy egyetemre. Ellátogattam a szüleim sírjához is, és a nagyszüleiméhez is, nekik is vittem egy egy szál virágot és gyertyát. Bocsánatot kértem tőlük, és én is meg bocsátottam nekik a rossz dolgok miatt.
Most már nyugodt, tiszta szívvel látogatom meg őket bármikor.
A kabátzsebemből elővettem egy mécsest, rátettem a tartóra, ahol a többi égett, meggyújtottam és elmondtam egy imát. Ránéztem még utoljára a sírkövedre, pár mondat volt a kőbe vésve:

Turner Anna
Élt: 10 évet
Szül. 1997 december 28. Megh.: 2007 december 30.
Gyászolja szülei, nagyszülei, rokonai és barátai.

Vége