Victoria* adatai

- Azt hiszik, vadállatok vagyunk, és ebben a hitben vadásznak ránk titokban. Épp ezért vigyáznunk kell, ugyanis háború van. Kutatnak utánunk az emberek, az utcákon pedig sok helyütt folyik a vér. Sok vér egy tapasztalt, öreg vámpírt is megbabonázhat. Már kaptunk egy sürgönyt Adelaide-tól, az egyik helyi családfőtől. Arra kért minket, hogy csatlakozzunk a családhoz és lakjunk velük biztonságban, míg a háborúnak és az üldöztetésnek vége nem lesz...

ölelésébe. Egy csók mindig többet követel, és bár nagyon jól tudom, hogy ez a félig francia, félig spanyol vérű srác milyen szerető hírében áll, elővigyázatlanul belemegyek a játékba. Észrevétlenül surran le a pulcsim cipzárja, ugyanígy, szinte titokban kúszik fel Serge keze a pólóm alatt. Minden izma valóság. Végigsimítom, - cirógatom mindet, legtöbbjét végig is csókolom mohón és elszántan...

Tétova lépést teszek oldalra és lehet, hogy ott ájulok el, ha nem kapcsol időben az agyam.
A fiók kihúzva tátong, Gabriel ölében üres, üveg fecskendőtű fekszik, a hegyén még ott vöröslik egyetlen csepp vér. Bal karján, közvetlenül az ütőér mellett szúrt seb lüktet és pulzál fel magából skarlátbíbor nedűt, melynek keserédes illata úgy hullámzik a levegőbe, akár maga a szellő. Megszédít, s már elbódított, az eszemet előhívni alig tudom...

- Vérnek tűnik.
- Pedig csak két deci moslék.
- Igaz, hogy nem emberi. Hiszen te, nagybecsű barátném, rettentő finnyás vagy! - élcelődik mesterem. - Egyre rosszabb bőrben vagy. Mi bajod egyáltalán? Azt akarod, hogy Gabrielnek támadj egy gyenge pillanatodban? ...

Nos, ez a regény sokaknak ismerős lehet, hisz egy majd’ hároméves regény, a Vámpírnapló "folytatása". Azoknak, akik szerették, nem okoz majd csalódást, akik nem ismerik az írást, csak ajánlani tudom, egyebet nem.

Victoria*

A pasas azt mondta, itt vár majd a reptéren. A váróban. Táblával. Pedig nagyon nem találom a nevemet. Durcásan billegek a táska tetején. A táblás pasas tíz perce várat magára, ha a bunyót nem számoljuk.
Aztán hirtelen megszólítanak. Hátulról, ahogy riogatni szokás.
- Senorita Lukas?
A hangra cseppet sem csábosan átzuhanok a bőröndömön, egy pár negyvenkettes bőrcipő orra elé.
- Semmi gond, jól vagyok. - hessegetem el a segítő kezeket, míg felkecmergek. - Lukács....

Hónapok telnek lassan, úsznak az évszakok, előbb a tavasz, lassan a nyár. Gólyatábor, messzi szomszédok vagyunk épületileg. Ők hoznak, anya, tesó, sógor, no meg ő maga. Kicsit kínos, de bírom, hisz felépültem. Nem vonz, nem érzek semmit, s büszkén mosolygok, ha megpróbál zavarba hozni. Voltam én jobb pasival azóta, nála dögösebb száz generációval, rendesebb, mint négy angol lord, erősebb, mint öt Rambo. Az táncolt velem, megérintett, s belémhasított a csalódás: nem érzek semmit. Ez akkor...

Nem sejtettem, hogy bármi is rosszra fordulhat. Olyan boldog voltam, és annyira felhőtlenül kacagtunk, ölelkeztünk, mint anya és lánya, hogy kimondhatatlan volt. A fellegek fölött lebegtem húsz centivel, és ha fizetnek se lettem volna hajlandó a földre szállni.
Azonban muszáj volt. Hiába a gyönyörű karácsonyi ajándék a boldog napokkal, anya hirtelen hideggé vált. Huszonhetedikén reggel az erkélyajtónál találtam, már hajnalok hajnalán...

Mama nem ütött, vagy bántott engem. Nem én voltam a hibás anya miatt, magát meg nem okolhatta, túl hiú volt és magas mércére állt az önértékelése. De az tény, hogy féltem: én is olyan leszek, mint ők...

- Anya beteg - mondta egy napon. - Adja az Isten, hogy kibírjad, kicsim! Ha rajtad múlna, látom, hogy minden szép és jó lenne. - simogatta meg a fejem.
- Én azt akarom, hogy anya meggyógyuljon. - sóhajtottam.
- Sajnos, ez nem így megy. Még el kell telnie hosszú időnek, amíg rendbe jönnek a dolgok, és te leszel, aki megoldja őket. Addig is tanulj, segíts neki és ne hagyd el magad!
Eszembe véstem a szavakat, és betartottam őket éveken át...