A hajléktalan

A hajléktalan férfi szakadt, koszos kabátjában kicsit távolabb, de velem szemben ült egy padon.
Szemét lehunyva arcát a nap felé fordította. Szinte éreztem, ahogy megszűnik körülötte a világ, ahogy végigsimítják arcát a tavaszi nap első, meleg sugarai.
Hirtelen betolakodónak éreztem magam. Mintha megpróbálnám ellopni tőle azt a kevés boldogságot is, ami neki még maradt.
Zavartan körbenéztem, majd eszembe jutott valami. Lementem az aluljáróba és vettem néhány péksüteményt.

Elindultam visszafelé, de a lépcső alján megtorpantam. Mi lesz, ha kinevet, vagy rossz néven veszi? – futott át az agyamon. Esetleg jelenetet rendez? Mit szólnak az emberek?
Lábam a legalsó lépcsőfokon volt, de még tétováztam. Aztán mégis elindultam. Bizonytalanul közelítettem feléje. Még mindig ugyanúgy ült ott, arcát a fény felé tartva.
Leültem mellé. Nem mozdult. Mintha észre sem vett volna.
Egy ideig üldögéltem tanácstalanul, aztán én is lehunytam a szemem és így belenéztem a napba. Csodálatos, színes kavalkád jelent meg csukott szemhéjam mögött. Nem győztem ámulni a színek tisztaságán, és összevisszaságban is lenyűgöző szépségén.

- Ugye szép? – felriadtam. Tiszta, kék szempár nézett rám. A tekintetében a látszólagos vidámság mögött mély szomorúság rejtőzött.
Elmosolyodtam: - Igen, csodálatos.
A kezemen levő zacskóra nézett és ösztönösen megnyalta a szája szélét, majd zavartan elfordult.
- Jaj, bocsánat – szabadkoztam – ezt önnek hoztam – és odanyújtottam neki a zacskót.
Szeme tágra nyílt a csodálkozástól – Nekem? – dadogta hitetlenkedve.
- Tudja ott ültem a szemközti padon, és figyeltem ahogy… - kezdtem magyarázkodni, aztán elhallgattam. Csendesen bólintott.
- Úgy éreztem, valamivel meg kell köszönnöm – folytattam, majd gyengéd erőszakkal a kezébe nyomtam a zacskót. –Kérem… - tettem még hozzá biztatólag.

Mohón nyitotta ki, beleharapott az első péksüteménybe és hagyta, hogy az íze szétterjedjen a nyelvén. Újra behunyta a szemét és felnézett a napra. A szeme sarkából apró könnycsepp csordult végig az arcán…
Csendben felálltam és otthagytam. Nem akartam megzavarni a boldogságát.
Messziről visszanéztem. Ugyanúgy ült és lassan majszolta a péksüteményt.
A szívem megtelt hálával, hiszen ott, a forgalmas utcán az élet egyik legszebb ajándékát kaptam… egy hajléktalantól.
A tavaszi napfény első csodáját.