Felbosszantottál...

Felbosszantottál…

Most írnám, hogy nem… de, azzal elárulnám az igazat...hemzsegő gondolataimból csak az jelent ki utat, ha írok valamit, az megnyugtat. Ez sem igaz… Megnyugtat, hiszem teljes erőmmel… holott csak terel, el egy olyan dologtól, amit szeretek.
Sztori…
Jobb napokat is megélt már ez az érzés. Már megint barátkozni akartam. Sokadszorra.
Ma este viszont fogalmam sincsen arról, mikor is kezdtem el ezt a projectet, és azt sem tudom, vajon melyik napon mondtam le róla… lehet, hogy le sem mondtam. Elkopott.
Csak eltereltem valami kicsiny aprósággal a figyelmemet. Ez a kicsiny apróság nem egyéb, mint a sokkal erősebb érzelmi kötelék. A köré próbáltam, valami más fajta ködöt bocsátani, nem sikerült fényesen.
Hiszen már én magam sem értem hová tartok, és egészen pontosan honnan is indultam…
Tévedés, tudom… megláttam őt… átlagos volt, mégis mosolyt csalt az arcomra…az a kölyökkép, ami a szemem elé tárult.
Tehetetlenül csusszant ki a számon a vélemény is… mely szerint…”Olyan kis fiatal vagy!” Semmi értelme nem volt, de ő is elmosolyodott rajta.
Szőke haja van és kék szeme, néztem meg ezután, már újult mosollyal, amit akár hogyan is igyekeztem levakarni vagy elrejteni, nem igazán sikerült. Tetszett, pedig… meggyőzném magamat, mely szerint nem, de annak ellenére, hogy valami hihetetlen ellenszenv taszigál messze a szőkéktől, ő mégis megfogott.
Aztán tettem tovább a dolgomat, hiszen a hely akkor is újdonság volt… még azt sem ismertem rendesen.
Volt sok egyéb, ami leköthette a figyelmemet, számtalan kisebb és nagyobb elcsúszás, csúfos bukás, és lehetetlen érzelmi viharok.
Aztán egy nap megint ott volt, és mosolyt csalt az arcomra… azt, amit addig álmomban sem gondoltam volna, súlyos tehetetlen mosolyt, már nem tudtam irányítani…
Inkább csak hagytam...kit zavar?...láthatja más is…ártatlan kis semmi…
Ünneplés két ügyfél között… csak idézőjelesen, nem ő az ügyfél és nem is én vagyok… a kívülállók azok.
Sokszor történt ugyanez… meg-megismételve… csak mosoly, némi beszéd, kicsit több is annál mit egy munkakör letakarhat. Mégis vezetett valahová… közelebb éreztem, mint akivel társalgok és beszélek… akinek sztorikat mesélek…neki jól esett mesélni…vele jó volt nevetni…
Egy nap aztán véget ért, felbosszantott… nem köszönt… ha köszönt… bunkó volt… ha én nem köszöntem felháborodott… ha szóltam hozzá elfordult, ha ő szólt én tettem.
Este, megkérdeztem mi baja...hisz ez mégsem normális. Azt felelte: semmi…
Szeretem a „semmi”-ket. Mindig megzavarják az addigi kis illúziókat a fejemben. Sokat kóvályogtam így napokig, nem értettem meg, mi és hogyan kényszerít rá egy embert arra, hogy egy másikat úgy mond, megalázzon, vagy csak egyszerűen eldobjon magától… egy légből kapott „ bárcsak sohasem ismertelek volna meg!” Felkiáltással. Még ha előtte oka sem volt rá.

Egy idő után megértettem…

...