Egy csillag születése

Levélnek indult…

Mégis egy napló, egy novella, egy élet története lett belőle…


Egy levél, ami csak egy barátnak íródott volna,
egy napló, amiben csak egy ember érzései szerepeltek volna,
egy novella, ami csak egy ember életét mesélte volna el,
egy élet története, ami csak az érzelmeken alapult volna.





És mégis más lett… egészen más




------------------------------------------------------------------







1. rész


Kedves Noel!

Remekül érzem magam, mondhatni majd kiugrom a bőrömből és adom el egy maffia szervezetnek.
Legújabb novellám a karácsonyról szól, ezt sem tudtam befejezni, elküldtem, olvasd el, majd dobd ki a szemétbe.
A napjaim ugyanolyan megszokott, monoton stílusban haladnak tovább, ahogy korábban is. Általában szid a főnököm, ki akar rúgni, a tulajom rinyál, hogy fizessek, a barátnőm egy kórházba rángat el, szokásos hülyeségek.
Rohadtul elegem van mindenből összefoglalva… szart nem ér az egész…
De te is mesélj kicsit izgalmas napjaidról.

Zárom soraimat.

Mély tisztelettel:
Evelyn


2007 december 27.


Ui.: Ja és Boldog Új évet…






------



Karácsony, avagy dec. 25.-e helyett 24.-étől

Karácson? Szeretet? Nálunk?
Soha… Hogy miről szól a karácsony? Nálam egy reggeli sms-el, amiben a szokásos karácsonyi szöveget küldi egy barát Boldog Karácsonyt kívánva, s ezzel elintézve a dolgot. Hát talán egy kiadós, forró fürdő helyre rázna, de miközben a hajamat mosom, elmegy a melegvíz. Habos fejjel üvöltök egy sort apámmal miközben a fejemhez vágja, hogy már megint az összes melegvíz elfogyott, és nem csinálja meg. Anyu sajnál meg, és a konyhából egy lavórban hoz melegvizet és segít leöblíteni a hajamat, miközben próbálom elrejteni könnyes szememet. Szerencsémre nem veszi észre és kimegy a fürdőből, én pedig törökülésben ülök a földön, könnyeim peregnek, akárcsak a homokóra életem hátra levő perceiből. Pár perc melankólia után összeszedem magam, s felsietek a szobámba hajat szárítani. Fél óra elteltével apu hív, mintha mi sem történt volna. Feldíszítjük a fát.

Miután a dőlt, hiányos karácsonyfának nevezett élőlényt anyu megtoldja szaloncukorral, letelepszünk a tv-t nézni. Még várni kell az ajándékozással, testvérem még a barátnőjénél van. Olyan 2 óra környékén haza botorkálnak, s mindenki felveszi a mosoly figurát. Szaladunk az ajándékokért, és műmosoly keretében átadjuk egymásnak Boldog Karácsonyt kívánva a másiknak. Erőltetett mosollyal ülünk le kibontani az ajándékokat. Apu tőlem egy szivart kapott. Mosolyogva bólogat, hogy tetszik, de csak anyu ajándékát figyeli, amit ő vett neki. Anyumnak egy DVD filmet vettem. Magdolna. Ez a címe. Mosolyogva rakja le ő is az asztalra, majd ráveti magát apu ajándékára. Egy lemezlejátszóra. Ennyi? Ennyi lenne az ajándékozás? Ennyi lenne a Karácsony, a Szeretet Ünnepe?

A testvéremék hamar el is mennek, én pedig a szobámban keresek újra menedéket. 4-kor a rokonok állítanak be. Ajándékozás, vacsora, miegymás. Politika, gazdaság, egészségügy és főbb témák, a keserűség, a nyomorúság, hogy milyen rossz világban élünk. Negyed 10 és mindenki haza tér. Testvéremék pillanatra köszönnek be, majd tovább mennek, én pedig egy film társaságában nyugszom meg. Éjfél van, és a karácsony első napjának vége… Vége?! Tényleg ebből áll a Karácsony? Egy szeretet nélküli ünnepből, ahol elvileg a Szeretetről kellene szólnia? Hiába esik kinn a hó, hiába égnek a fenyőfán az égők, hiába parázslik a kandallóban a tűz, ha egy valami hiányzik… Hát tényleg erről szól a karácsony? Igen, ez lenne a karácsony. Vagyis nálunk…
És milyen igazából? Sok-sok ölelésből, színtiszta mosolyból és színtiszta szeretetből áll? És a legszebb karácsonyi ajándék? Nem… ilyen nem létezik…

Na és mi van a karácsony többi napján? Semmi.
Délben nagymamámékhoz megyünk, hogy felköszöntsenek. Nagy kegyesen átnyújtják az ajándékot, amit saját magamnak én vettem meg, és mint jókislányhoz híven, eljátszom, hogy örülök. Aztán jön az ebéd. Fél óra elteltével ennek is vége, és kínos csendbe burkolózva mindenki azon gondolkodik, melyik legyen az a baromabbnál baromabb téma, amivel legalább elhessegethetnénk a szürke felhőket. Két óra elteltével műmosolyogva hazacammogunk, s kutyakötelességem felmenni msn-re, hogy az unkaöcsém átküldjön egy programot. Talán vártam rá 10 percet, de mivel reményem nem foszlott szerte, és nem jött fel, visszavonultam királyi lakosztályomba. Kedves bátyám is akkor zavar, amikor nem kellene, filmnézés közben. A következő évi naptáramat akarja elkuncsorogni, de mivel bevágom a hisztit, nem kapja meg. Újra felmegyek msn-re, unokaöcsém megint nem válaszol, viszont egyik barátnőm megint haragít… 10 perc sem telik bele, s megint az ágyon fekszem, pár könnycseppet ejtek a karácsony miatt, de már nem is érdekel. Hogy miért? Miért? Milyen legyen egy karácsony? Legyen mindig ilyen, vesszek össze mindenkivel, bagózzon rám mindenki, és én továbbra is eljátszom a vidám kislányt, akinek semmi baja sincsen…
Ilyen legyen a karácsony…

Hogy még miről szól a karácsony? Továbbra is a nagy semmiről. Reggel angyali testvérem ordibálására ébredek, asztalon a kihűlt reggeli, anyuék sehol. A délelőtt csak csak elmegy filmnézéssel, de délután útra kelek az unokatestvéremékhez. Az út csúszós, ha bepillantok egy házba a boldog kölykök arcát látom, miként karácsonyi ajándékaikat bütykölik, míg anyuci a sütit eszi, apuci pedig a cigit szívja. Míg az unokahúgaim a hátamon ugrálnak, én közben próbálom a nagybátyámat megkülönböztetni az ikertestvérétől, ami eleve nehéz. Pár kellemetlen mosolygós óra után haza mászom, ahol a testvérem megint felharagít. Hát igen, milyen legyen a karácsony, ha nem olyan, mint a többi nap? Ha ez még nem volna elég, még egy hatökör arab is megtalál a neten, ráadásként, vagy mondhatjuk desszertként is, hogy a barátnőm mégsem alszik pénteken nálunk, mondhatni csodálattal tölt el. És ezért legyen az ember mosolygós és mindig jó kedvű? Minek? Ráadásul a szilveszter sem lesz olyan, amit elterveztem. A pasi, akinek állítólag bejövök, gyanítom, hogy nem jön le, és nem töltjük együtt a szilvesztert. És ennek örüljön az ember? Na meg annak is, hogy már megint nem maradt meleg víz…

Igen, mondhatnám azt is, hogy a novella címe ez is lehetne: Számomra egy átlagos nap, avagy ahogy a többiek hívják: Karácsony a Szeretet Ünnepe…
Na igen, nálam erről szól a karácsony, más néven semmiről. Ajándék, műmosoly, ferde fenyőfa, fagyos, csúszós téli út. Mármint egy szokásos szürke napról.

3 nap és a karácsony eltűnt. Helyét átvette az unalom, a gyűlölet, a stressz, a pesszimizmus, és az örökös veszekedés.
(ami nálunk még ezeken a napokon sem tűnt el)


---------------------------------------------------------------




2. rész


- Ő nem is kutya!
Felnyögtem. Szőrös, négylábú, vajon mi lehet?
- Igazad van. Ő Attila, a hunok királya, csak pöttyös kiadásban. Ha nem kutya, akkor mi?
- Ő egy aranyos kiskutyus! – majd gyermeki virgoncsággal hajolt le és dögönyözte halálra a pöttyös kiadást…
Én csak a szemem forgattam. Néha nem látja, az értelmet a hülyeség miatt.
Hideg volt és fáztam. Fekete, hosszú téli kabátom volt, nyakamban sál, kezemen kesztyű, mégis éreztem, hogy nem csak az orrom fagyott meg. Nagy nehezen elengedte a jószágot és továbbmentünk. Hiába beszélt nekem, beszélhetett volna a falnak is, túlságosan is a gondolataimban köröztem, visszagondoltam, hogy egyszer vissza kell jönnöm ide, és le kell fotóznom ezt a házat. Romos volt, régi, a vakolat omladozott, az ajtón grafiti firkák voltak, az ablakokon fekete rácsok. Mihez is hasonlít leginkább? Talán egy árvaházra.
Előtte két mogyoró fa álldogált épp, hogy illett hozzá. Ő is régi volt, megviselt, gyökerei a földből álltak ki. Ágai között egy sárga tengelice csipogott.

~Hm.. milyen jó fényhatások… (és ilyenkor nincs nálam a gépem…)
- … nem értem. – megfordult, rámnézett. – figyelsz te rám?
Hiába néztem vissza rá, nem hallottam a hangját, de tudtam, hogy hozzám beszél. Odajött, jobb kezével elsöpört egy tincset a szememből.
- Valami baj van? – hangjából érződött a jól megszokott szeretet, lágyság és jóindulat.
Mindig is ilyen gyengéd szavakra vágytam… de csak vágytam…
Elmosolyodtam, talán őszintén, majd bólintottam, remélem igennek vette.
- Semmi baj.
Megfordultunk és továbbmentünk. Útközben próbáltam rá figyelni, mégis gyakran a figyelmem lankadt, és másfele járkáltam.
- Miért is most megyünk pontosan?
- Mert a gyerekeknek szükségük van a törődésre!
Ó… én drága merle-m (franciául annyit tesz fekete rigóm, ő kért meg rá, hogy így szólítsam, de mind a mai napig nem jöttem rá miért… tényleg, egyszer feltétlenül meg kell kérdeznem majd)

Mindig csak a jót látod bennük, az igazságot, és te mindig loholsz segíteni…
Mondanám, hogy ez naivság, számodra mégis színtiszta szeretet. Valóban az? Mert a kettő tényleg nem ugyanaz.
Gyaloglásunk és gondolataim egymás utáni kergetőzése, vándorútja hamar véget ért, megérkeztünk. Nem szóltam semmit, bár legbelül eszeveszett iramban futottam volna a falnak. Én nem akarok bemenni!
Mégis bementem…
Míg ő céltudatosan ment elől, nekem még a lépteimet sem lehetett hallani. Ez a pokol? Mert akkor fordulj meg kedvesem, had tűnjek el akárcsak Eurüdiké.
Ha nem akarok bemenni, mégis miért megyek? Nem tudom, őszintén nem tudom. Sosem szerettem a betegeket. Talán féltem is tőlük, jobban mondva nem is tőlük, hanem inkább a haláltól. Közülük már barátkoznak vele, s tény, hogy a barátságuk örökre szól, én mégis viszolygok… sajnálom őket, segítem is pénzel, ha tudom, de a tetteket inkább másra hagyom.
Igazából azért nem szeretem a kórházakat, mert nekem is volt egy szerettem, aki rákban halt meg. Szörnyű volt. Az eszemben még mindig ott van a pillantása, a levegő utáni kapkodása, a remegő keze az utolsó perceiben, amikor a halállal birkózott, ám ő nem győzte le, és a halállal kötött szövetsége még erősebb lett.

Mikor Dóra elment a rendelőjébe a köpenyéért, én beléptem egy szobába, ahol egy kislány feküdt az ágyon, aludt, vagyis azt hiszem, vagy csak csukva volt a szeme.
Ő meghallotta a lépteim, mocorgott és nyöszörgött egy kicsit. Odaléptem hozzá, hatalmas szemeivel rám nézett, tudtam, hogy mi a baja. Rákos volt. Haja nem volt már, falfehér volt és csont sovány.
Ó… én Istenem… segíts meg… soha többet nem jövök ide.
- Szomjas… - nyögte a leghalkabban, épp hogy meg halottam. Nagyon gyenge volt. A mellette lévő szekrényre pillantottam. Csak kacatok voltak, számomra sok felesleges kacat. Volt egy pohár víz is szívószállal, megfogtam, felé nyújtottam, de láttam, hogy a karjából szanaszét állnak ki a csövek, én nyújtottam neki a szívószálat, és kicsit megdöntöttem a fejét, hogy tudjon párat kortyolni. Visszahajtotta a fejét, miután eloltotta szomját, és tovább nézett.
- Mi a neved? – kérdezte, bár alig volt hangja, ami megmaradt emlékeztetett egy madár gyönyörű trillázására… de meg ne kérdezd melyikére! Vagy nem is madáréra?
- Evelynnek – szemeimmel kutattam az övéiben, de nem tudtam kivenni belőle semmit. Se reményt, se csalódottságot, se megvetést, se semmit.
- És téged?
Nem válaszolt. Lehunyta szemeit, tudtam, hogy fájdalmai vannak. Előttem szenvedett. Bejött Dóra is a szobába, csendben, szinte suttogva beszélt.
- Segíts!
Odaadta a kislány kórlapját, átfutattam rajta a szememet. Három szó volt ráírva, amit fontosnak találtam: in situ carcinoma
Kiesett a kezemből minden, a mappám, a kórlap, a táska…

Kinyitotta a kislány a szemét, rámnézett, nem szólt semmit, mikor meglátta, hogy potyognak a könnyeim. Kifelé hátráltam, minél gyorsabban. Otthagytam az összes cuccomat, és csak Dóra kétségbeesett hangját halottam, mielőtt még becsaptam volna magam mögött az ajtót. Kirohantam az udvarra, térdre estem, a földbe vájtam az összes ujjamat, és úgy fulladoztam a sírástól. Ritkán sírtam, most az összes fájó emlék felszakadt bennem, amikor még elnyomtam őket, és nem hagytam, hogy akár egy könnycsepp is elinduljon. Most viszont rámtört minden… az eltörölt fájdalom, a szenvedés, a boldogtalanság nyomora… minden… sírtam, sikoltottam, kapkodtam levegőért… hangosan üvöltöztem, hogy nem, nem és nem…
De igen… mégis…