Éjszaka egy halott asszony ágyában 20: Hétköznapözvegy

Jöttek az új hétköznapok. Feri nagyon nehezen találta meg a helyét az új Magyarországon. Könnyű volt a hadifogságban, az internálótáborban arról álmodni, ha egyszer szabadok lesznek, akkor minden szép és jó lesz, de az otthon, ahová hazaértek, már más volt, mint ahonnan elindultak. A régi házban már más lakott. A földet, ami azelőtt a megélhetést adta, már más művelte meg. Az iskolán, a postán, a faluházán már más, idegen címer volt. A bánya, ami azelőtt a falu gazdagságának az alapja volt, tönkrement: az új igazgatók hogy növeljék a termelést, egyre több dinamitot használtak, hiába ingatták a fejüket a régi szakemberek, hogy ez nem vezet jóra. Egy nap a fél hegyoldal lecsúszott. Kijött az ÁVH, egy régi mérnököt, aki korábban sokszor kifogásolta a munkásigazgatók módszereit, megvertek, elvittek szabotázsért. Majd új mérnökök jöttek a városból, mértek, számoltak és megírták a jelentést: a bánya megtisztítása a törmeléktől gazdaságtalan lenne, így a termelést csökkenteni kell.
Hát sok munkást elbocsátottak, de természetesen, a vezetők és a hivatalnokok száma nem csökkent, de az egyértelmű volt, hogy Ferit már semmiképpen sem veszik vissza, még ha el is tekintenének „fasiszta” múltjától.



Emlékszem, a Kedvesemmel, amikor még közeledtünk egymáshoz, sokat kirándultunk a halott bányába. A falusiak nem szerették, halott helynek tartották, kettesben lehettünk ott. Elvarázsolt kis katlan volt, a közepén, mert már senki sem törődött vele, egy ki tavacska. A természet lassan élővé varázsolta az ember által elpusztított tájat. Aztán, ahogy felnőttünk, már nem értünk rá kirándulgatni, ezer fontosabb dolgunk lett, megházasodtunk, elköltözött hozzám Istenadtáról, s ma éjjelig eszembe sem jutott. Pedig valamikor nagyon boldogok voltunk ott…

Feri kénytelen volt más kenyérkereset után nézni. A föld, ami megmaradt nekik, munkát adott, de kenyeret nem. Talán a faluban elszegődhetett volna valamelyik jöttmenthez, ahogy maguk közt nevezték, hiszen ők nem értették az istenadtai föld lelkét, így nem termett annyit, mint annak előtte, de parasztbüszkesége nem engedte, hogy azon a földön legyen béres, ami korábban az övék volt. Talán ez volt az oka, talán az, hogy annyi szenvedés után már szűk volt neki a falu kisvilága, másfele húzta a szíve. Egyik este Kata elé állt.
- Kata, beszélnem kell veled.
- Mondjad. – válaszolta az asszony, s közben tovább főzte a vacsorát.
- Elmegyek a városba. Egyik rokonunk munkát szerzett nekem. Nem nézik a káderlapomat, csak munkát adnak.
- Elköltözünk Istenadtáról? – Igyekezett, hogy hangja ne remegjen. Istenadta kivetette őket magából, s hiába élte le itt az egész életét, mégis, a férfinek ígért hűséget, nem a falunak. Mégis, ez volt az otthona.
- Nem. Csak én. Jó állást kapok a városban, amiből el tudlak tartani titeket, de annyira nem, hogy bent éljünk. Lesz elég pénzünk. Nem kell többet nyomorognunk. Messze van a város, nem tudnék naponta hazajárni.
- De hétvégéken ugye haza fogsz jönni?
- Igen. Hiszen ti vagytok a családom. Csak értetek vállalok mindent. – A hangjában nem volt semmi gyengédség.
Kata nem próbálta meg lebeszélni róla. Ő a férfi, ha így döntött, így helyes. Közben pedig, bár nagyon szégyellte magát, megkönnyebbült. Mert Feri hiába érkezett haza, hiába éltek újra férj és feleségként, idegen volt. Közös volt az asztal, az ágy, a férje minden kötelességét teljesítette, szigorú napirend szerint foglalkozott a kis Ferivel, mint egy kipipálandó feladattal, de semmi több. Tagadta maga előtt a gondolatot, de mintha megzavarta volna a kis világukat, amit 44 óta felépített. Soha nem vallotta volna be, soha nem tiltakozott volna ellene, de ez a majdnem családi élet lassan teljesen felőrölte. Mert nincsen rosszabb a beteljesült reménynél, ami csak szürke valósággá válik. Néha úgy érezte, lassan beleőrül ebbe az alig-életbe.
És elkezdődött újra a magányos élet, a hétköznap-özvegység. Feri minden hétvégén, a szombat esti járattal hazajött, néha még virágot is hozott és valami apróságot a kisfiának, igaz, általában olyan játékokat, amikkel a kisebb fiúk szoktak játszani – mintha pótolni akarta volna a távol töltött éveket. Mégis, a lassan kamasszá váló fiú, úgy örült ezeknek, mint egy kisgyerek.
Szombat este mindig ünnepi vacsorával várta, kitakarított, hogy a férfinak ünnep legyen hazaérnie. Lassan kialakult a szombati „liturgia”: este megérkezett, megvacsorázott, udvariasan mindig megköszönte, rokonokat, ismerősöket látogatott, este pár szót beszéltek és jött az ágy. És minden szombat este megtörtént az, ami évszázadok óta az asszonynak kötelesség, a férfinak pedig jog. Kata ezekért a pár perces együttlétekért is hálás volt; behunyta a szemét és szerelmet képzelt bele, örült, hogy a férjének kedve telik benne. Hogy legalább ennyi. Nem akart arra gondolni, hogy van-e valakije a férjének a városban. És utálta magát, hogy az együttlétek után órákig nem tudott elaludni, s ha mégis nagy nehezen, nyugtalan álmai voltak. Megjelentek benne a férfiak, akikkel a férje távollétében találkozott: a festőművész, a repülős altiszt… Olyan álmok voltak ezek, amik után másnap bűntudattal ébredt. Lehajtott fejjel hallgatott misét, nem mert az oltár elé térdelni áldozáshoz.
Húsvét előtt, a gyóntatófülke dohos csendjében, sírva vallotta be bűnös álmait a papnak, s az hiába mosolyodott el ezeken a „bűnökön”, nem nyugodott meg a lelke a szavaktól, csak amikor a rács mögül keresztet vetett rá az atya és kimondta a bűvös, varázserejű szavakat: „Ego te absolvo*”. Akkor csend és béke költözött a szívébe – egészen a következő álmokig.

* Feloldozlak… (a régi római katolikus liturgiában a pap szavai, amikor feloldozza a gyónót)