Éjszaka egy halott asszony ágyában 18: Prospektus

Ahogy közeledtünk a „ma” felé, egyre nehezebb lett a súly, amit viselnem kellett, egyre nehezebb volt újabb és újabb tárgyakat kézbe vennem. Tudtam, hogy a remények mind halottak, egyre jobban át tudtam érezni azt a reménytelenséget, amit Kata azokban az években átélt. És én tudtam a történet végét is. Hogy miért kellett meghalnia. Bármennyire is szerettem volna megérteni az életét, azokat az éveket, amikre legfeljebb utalt, de amikről sohasem mesélt, képtelennek éreztem magamat, hogy szembenézzek a befejezéssel, mégis, mint valami kábítószeres fogtam egymás után kézbe mindent, amit csak találtam.
A könyvespolc előtt álltam. Pár tucat könyv, lektűrök, kézi- és útikönyvek, és a könyvek mögött egy prospektus: amit a Terror Háza megnyitójáról hoztuk. Emlékszem, nem volt sok kedvünk elmenni, inkább csak tisztességből voltunk ott, semmint lelkesedésből, nehogy üres legyen a tér. Nem volt az: a forgalom leállt, a tömeg a szemhatárig mindent betöltött. Egy pillanatra reménykedni kezdtem, hogy talán mégis, hogy az embereket nem csak az érdek, hanem az érték is mozgatja, hogy képesek vagyunk és akarunk is szembenézni a múlttal. Aztán valaki megszólalt a tömegben:
- Utoljára a Miniszterelnök úr temetésén voltunk ennyien, kilencvenháromban… - Valóban, nekem is ez az emlék ugrott be, Antall József temetése. Akkor úgy éreztem, hogy temetjük a régi Magyarországot, most azt, hogy talán még sem halt meg… De ’93-ra ’94 jött… Keserű tapasztalata a történelemnek, hogy a demokráciában azok a pártok, melyek képesek tömegeket mozgatni az utcán, nem nyerik meg a választásokat. A régiek azt mondták: a természet irtózik az ürességtől, ma pedig úgy lehetne megfogalmazni, hogy a választók irtóznak a tömegtől. Mert minél többen vannak az utcákon, annál jobban fenyegetve érzi magát a másik oldal, annál jobban tudja mozgósítani saját szavazóit.
Aznap este nem jutottunk be a múzeumba, pár héttel később visszatértünk és hoztunk egy katalógust az apósoméknak. Az anyósom is ott volt, meglepetésemre, bár nem szokott „politizálni”, megszólalt:
- Egyszer én is voltam az ÁVH-n…

Már az ötvenes években jártak, amikor egyik este valaki kopogott az ajtón. Nem verte, csak finoman zörgette, érezni lehetett, baráti szándékkal érkezik. Kata szíve megdobbant, mint minden nem várt látogatónál, de nem Feri volt. Csontsovány, értelmes arcú férfi volt, minden ruhája egy számmal nagyobb.
- Ne haragudjon, hogy ilyen későn keresem… Már délután óta bolyongok a faluban, amikor a régi házukban próbálkoztam, a lakók azzal fenyegettek, hogy majd kihívták a rendőrt, a falusiak meg úgy tettek, mintha nem is ismernék önöket.
De végül csak idetaláltam.
- Nem csodálom. A régi házból kitelepítettek minket, a betelepültek nem akarnak tudni arról, hogy előttük mások is éltek itt, akit meg elfelejtettek kitelepíteni közülünk, azok meg félnek. Megtanulták a túlélés titkát: nem tudni semmiről.
- Gondolom, Németországba vitték magukat. – Tette hozzá az idegen.
- Igen, engem és a kisfiamat. De hazajöttünk. Tudja, a férjem. Még nem jött haza a hadifogságból.
- Tudom. Róla hoztam hírt.
Kata előtt elsötétült a világ, le kellett ülnie. Kiszáradt torokkal suttogta:
- Meghalt?
A férfi pár másodpercig hallgatott.
- Amikor utoljára láttam, akkor nem. – Nehezen mondta ki a szavakat.
- Mikor?
- Oroszországban voltam hadifogoly, tudja, mint régi gyorshadtestes, hazafele menet egy gyűjtőtáborban találkoztam Ferivel. Nagyon boldogok voltunk. A legtöbbünknek a barátai, a bajtársai meghaltak a fogságban, vagy elkerültek máshova, de mi akkor azt hittük, hogy már végre csak pár nap és hazajutunk.
- Hát akkor?
- Csalódtunk. Alig léptük át a határt, elkezdtek politikai szempontból kategorizálni minket. Aki tiszt volt, vagy valamilyen listán szerepelt, visszatartották.
- De Feri soha nem politizált, egyszerű baka volt, csak a KALOT-ban volt benne, de az talán csak nem baj…
- Az nem. De német neve volt, és ráadásul…
- Mi volt még a bűne?
- Neki semmi. De egy másik listán rajta volt a neve. A hivatalos szervek szerint a családját kitelepítették Németországba, ezért nincs hova hazamennie… Ezért elvitték egy munkatáborba. Nem tudom, hová.
- Akkor már Magyarországon van, csak nem tudni hol?
- Igen. Lehet, hogy ez nem jelent semmit sem… Egy magyar munkatábor sem jobb, mint az orosz. Sőt. Talán nem kellett volna eljönnöm és elmondanom, hiszen, amit tudok, az a semminél is kevesebb, de úgy éreztem, hogy joga van tudni, hogy a férje pár hete még élt.
- Nagyon köszönöm. Talán, ha megtudják, hogy mi, a családja itthon vagyunk, akkor elengedik… - reménykedett Kata.
- Vagy pont ellenkezőleg. Nézze, én nem vagyok itthon régóta, de nem messze lakom, tudom, hogy ha valaki illegálisan visszaszökik, azt kitoloncolják Ausztriába… Biztos, hogy megéri a kockázatot?
- Nekünk papírunk van arról, hogy itt élhetünk.
A férfi keserű iróniával válaszolt:
- És tudnak ezek olvasni? Az új rendszer, pont arról szól, hogy a papírok és az igazolások burzsoá csökevények, csak az számít, ki minek született, mert az osztály, a születés, a származás szab meg mindent. Pont, mint a nácik, csak éppen másra pikkelnek. Önök németek, tehát született fasiszták, az ilyeneknek nincs helye az új, demokratikus Magyarországon.
- Maga mit tenne a helyünkben?
- Ugyanazt, amit önök is. Megpróbálnék mindent. Mit veszíthetünk? Olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Ott a hadifogságban legalább reménykedhettünk, hogy ha hazajövünk, egy kivérzett, szegény, de mégis normális országot találunk. A legrosszabb álmunkban sem gondoltunk volna erre. De gondoljon a kisfiúra: van joga az ő életét is kockára tenni a férjéért, aki lehet, hogy már nem is él és szinte biztos, hogy semmit sem tehet érte?
Gondolja meg.
És Kata meggondolta. A kis Ferit elvitte a keserűi rokonokhoz, minden hivatalos papírt, amijük csak maradt összeszedett, majd bement a városba és jelentkezett abban az épületben, amit mindenki, ahogy csak tudott, került. *

Abban az időben az erőszakszervezetek sem voltak mások, mint hivatalok, saját bürokráciájukba, papírhegyeikbe fulladtak bele, csak éppen fazekak helyett hullákat és ítéleteket gyártottak. Mindeközben nevetséges aprólékossággal próbálták meg fenntartani a törvényesség látszatát: addig verték a tanúkat, amíg össze nem gyűlt a kellő számú vallomás, ha bizonyíték kellett, gondosan hamisították, s mindig volt szakértő, aki azokat hitelesítette.
Katának is ez volt a szerencséje; bár mindenki az öngyilkos hajlamú őrülteknek kijáró sajnálkozással nézett rá, hogy önként lép be abba az épületbe, ahonnan kilépni nem nagyon szokás, azonban mindezzel együtt, a bizonyosra vehető letartóztatása előtt neki is kijár a hivatalos eljárás, hát megkeresték, kihez tartozik az ügy. Végül egy félnapos tologatás, küldözgetés és várakozás után megérkezett az illetékes tiszthez, Duna elvtárshoz.
Katának földbe gyökeredzett a lába. Deutsch Dávid volt, a boltosék fia.

Dávid nem volt gonosz ember. Valamikor gyermekként még hitt apjának, a legjobb és legigazabb embernek, akit valaha is ismert, hogy sorsuk felett az igazságos Isten, az Örökkévaló vigyáz. De apját megölték és vele az igazságos Isten is meghalt. A szüleit a Dunába lőtték, a húga, a kisfiával, az unokaöccsével egy gázkamrában végezte. Ő meg hiába lobogtatta a keresztlevelét, hiába bizonygatta, hogy ugyanolyan magyar, mint bárki más, csak ránéztek és kész volt az ítélet: zsidó. Hiába akarta volna letagadni, arcára, hajára volt írva, a neve volt a vádirat. Nincs Isten, nincs igazságos Úr felettünk, minden hazugság volt.
Dávidnak szerencséje volt. Fiatal volt, erős, így hagyták, hadd dolgozzon, mielőtt betolnák a hulláját a krematóriumba. Aztán, ő maga sem tudta hogyan, hiszen leszámolt minden reménnyel, mégis túlélte.
De ha nincs is igazságos Isten, azért igazságnak kell lennie. Dávid a felszabadulás után csak azért élt, hogy bosszút álljon a gyilkosokon és egy olyan igazságos világot építsen, ahol soha többé nem ölnek meg egyetlen ártatlan embert sem. Amint hazatért, belépett a kommunista pártba, a Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályára személyesen Péter Gábor vette fel, gyorsan haladt előre a ranglétrán. Élvezte a munkáját, hogy a régi rendszert felszámolják, a bűnösöket eléri a végzetük. Büszkén viselte az egyenruháját, örömmel énekelte az Internacionálét és a munkásmozgalmi dalokat, büszkén lépdelt a felvonulásokon. Az sem okozott neki fájdalmat, hogy a nevét magyarosítania kellett, már emlékeiben sem élt a hatágú csillag, amit lecserélt az ötágúra. Fájdalom nélkül tagadott meg mindent, amiben az apja hitt. Bosszút állt Istenen és a világon, ami kivetette magából, és örömmel szolgálta azt, amelyik befogadta.
Ez az egyetlen öröme, a bosszú maradt meg. A szíve mélyén, bármit is tett, nem volt gonosz ember. Egyre kevésbé hitt abban, hogy a világ, amit építenek, valóban jó lesz, legfeljebb jobb, mint az avítt Horthy-fasiszta, királytalan királyság. Az első kétségei akkor jelentkeztek, amikor a barátai, akik ugyanúgy zsidók voltak, ugyanúgy a pártért, ugyanúgy meg- és túlélték a fasiszták őrjöngését, akik a népért éltek, mint ő, kezdtek eltünedezni. Aztán észrevette, hogy egyre több olyan ember letartóztatásában, kihallgatásában, kitelepítésében kell részt vennie, akiket néhány éve még vele együtt üldöztek. Nem tehetett mást: megkeményítette a szívét, elfelejtette a kétségeit és tovább szolgált. Csak a vörös csillagos címert simogatta meg egyre ritkábban a sapkarózsáján.
Csak a bosszú, az igazság, a megtorlás maradt meg. Nem sokkal Kata előtt egy idősebb férfi látogatta meg, aki a fiáért akart közbenjárni, akasztófára ítélték. Megnézte a férfi dossziéját: korábban horthysta altiszt volt. Kéjjel vágta a képébe, hogy örüljön, ha „feltételes akarategységért” őt is le nem tartóztatják. Ismerte a fajtáját, élvezte, hogy végre bosszút állhat mindazért, amit a munkaszolgálatban el kellett viselni ezektől. A férfi teljesen összetört és könyörögni kezdett, hogy ő volt, aki az apjának, az istenadtai boltosnak élelmet küldött, amikor bujkálnia kellett. Dávid itt kapott dührohamot:
- Ha annyian segítettek neki, akkor hogyhogy meghalt?
Régen volt annyira elégedett, mint amikor elküldte ezt az embert.
Most azonban itt áll előtte ez a remegő nő, falubéli, ismerték is egymást, még abban a bizonyos előző életben. Sokszor látta együtt a húgával, kamaszként sokszor nézte őket, még ha meg sem merte szólítani. Apja mindig arra tanította, hogy hiába rendes emberek, mégis mások, mint ők, s neki ezt tisztelnie kell. A régi pillantásokban nem volt semmi vágy, csak annyi, amennyit egy férfivá érő fiú érez, ha a közelében egy nő tűnik fel.
Most a régi csoda már eltűnt, egy reszkető asszony volt csak. Egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy ez a nő bármit megtenne neki, csak hadd lássa még egyszer a férjét, vagy csak hadd jusson ki ebből az épületből… Mi lenne nagyobb elégtétel minden megaláztatásért, ami eddig az életben érte? Csak egy pillanatig tartott, Dávid undorral hessegette el a gondolatot. Ő csak igazságot akar, nem akar annyira lealjasulni, mint a nyilasok. Egy vékony határvonalnak mindig kell maradnia aközött, ami ellen, és amiért harcol.
- Nos, hallom a férje ügyében jött.
- Igen, Duna elvtárs. Azt hallottam, hogy már hazatért, de Tiszalökön tartják fogva.
Dávid a szavába vágott:
- Kitől?
- Nem tudom, egy idegen férfitől hallottam, azt mondta, együtt jöttek haza Oroszországból…
- A Szovjetunióból. Majd utána néztünk, ki terjeszt ilyeneket.
Katában szívverése egy pillanatra megállt: lehet, hogy ezzel az oktalan mondatával szerencsétlent halálra ítélte? De gyorsan belekapaszkodott a szóba:
- Igen, a Szovjetunióból. Ő mondta, hogy a határon leszállították…
- Tudja, hogy már ezért lecsukathatnám, rémhírterjesztés címszóval?
- Igen, tudom. De a férjemért jöttem.
- Még ha igaz is lenne, hogy Tiszalökön van, az internálótáborban, jó helyen van ott.
- De nem csinált semmi. Csak katona volt. Háború volt, behívták, elment.
- Mint a Magyar Királyi Honvédség tagja, bizonyára elkövetett háborús bűntetteket a civil lakossággal vagy a partizánokkal szemben.
Katának eszébe jutott, hogy a férje miket mesélt a partizánvadászatról és megremegett… De nem volt szabad kimutatnia, büszkén a tiszt szemébe nézett:
- Ha bűnt követett el, állítsák bíróság elé. Ha nem, ha csak az volt a bűne, hogy katona volt, engedjék szabadon. Eleget szenvedett már a hadifogságban.
Dávid tisztelettel nézett a nőre. A bátorságot még az ellenségben is tisztelte, s visszagondolva gyerekkorukra, így türelmesebb volt vele, mint másokkal. Mondhatni, emberségesebb.
- Teljesen mindegy, hogy személy szerint mit követett el. A fasiszták oldalán harcolt, tehát bűnös. Mi nem csak személy szerint akarjuk a vétkeseket megbüntetni, mi a kulákokat, a földesurakat, a kapitalistákat, a klerikális reakciót, mint osztályt akarjuk felszámolni. A maga férje katona volt, ugyanazt az egyenruhát viselte, mint azok, akik meggyilkolták a családomat. Nincs helye kegyelemnek. Ő is beállt a sorba.
- Nem, ő mindig rosszallólag beszélt a nyilasokról és a nácikról, soha nem volt a Volksbund tagja.
- Ne hazudjon! Emlékszem, hogy milyen jó pajtások voltak a Volksbund vezetőjével! Mit tud a mentségükre felhozni?
- Én… Mi… a pincénkben bújtattuk a szüleit.
- A nyáladzó hóhéroknál nincs rosszabb. Vittek nekik élelmet. Na és? Meghaltak, vagy nem? Erre feleljen!
- Igen. De nem voltam ott, amikor elvitték őket.
- És ha ott lett volna? Akkor mi van? Beállt volna közéjük? Megszólalt volna? Szép csendben, fülét, farkát behúzva eloldalgott volna! Akkor mit akar? Maga is csak ugyanolyan fasiszta, mint azok, akik nyilaskereszttel a karjukon őrjöngtek! Tűnjön innen! És örüljön, hogy jókedvemben talált és hazamehet!
Csengetett és kivezettette a nőt.
Amikor egyedül maradt, elővette a dossziét. Arra tanították, hogy minden egyes jól megírt feljegyzés, ügyirat, csapás a reakcióra. Hát, a felhasznált papír alapján, ha igaz lenne a mondás, már régen el kellett volna tűnnie a reakció írmagjának is.
Első indulatában le akarta zárni a papírokat, de amint tollat vett a kezébe kicsit lehiggadt. Eszébe jutottak a régi idők. Annak a bizonyos régi világnak pusztulnia kell, de talán volt abban is valami jó. Eszébe jutott, ahogy a lányok az utcájukban szánkóztak, titokban leste őket, a nevetésük volt a legszebb hang, amit akkor el tudott képzelni. Talán ennyi még abból a világból is megmaradhat. Eszébe jutott az apja, aki arra tanította, hogy olyan kevesen tesznek jót velük, zsidókkal, hogy egyetlen jócselekedet sem maradhat jutalom nélkül. Talán ebben az egyben igaza volt. Sóhajtott és papírt fűzött az írógépbe, s egy feljegyzésben megindokolta, hogy miért kell szabadon engedni azt a hadifoglyot.
Nem tudta, hogy a feljegyzésből másolatot készítettek és az ő dossziéjához csatolták, az alábbi megjegyzéssel: „Duna elvtárs kapcsolatot tart fenn az osztályellenséggel”

Néhány hét múlva Feri hazaérkezett Istenadtára. De akkorra már Duna elvtárs vizsgálati fogságban volt.

* A látogatóról a Dróthuszár c. novellám szól.