Merengő történetek

Ne sírj lelekecském! - simogatta meg a fejem.
A könnyeid elolvasztják az édes arcocskádat...

Csak emlékek kusza, összegabalyodott, szabálytalan, nehéz halmaza, amit leteszek itt örökre. Talán...

Mindig mindenki el akart venni belőlem egy darabot és miután persze megtöltekezett azzal, ami kellett neki, magamra hagyott. Nem tudjátok hová vitte?

Olyan volt benne lenni, mint kikövezett sétányon kopogtatni az esernyő hegyét, karba font szerelmünkkel áradozni a
fák és növények illatáról. Nézd! Ők voltak a barátok.

Rombolni fogok, ha nem tudom mitévő legyek, s hajnalban egy építkezésen találom magam, téglák és törmelék között. Arcok, tárgyak, felszínes léghullámok, izzadt kipárolgás rángatózik zsigereimben a paplan alatt.
Ébredj!

Kezemben felszabdalt mindent a szike, kecsesen hajlongva,
mint egy körző hűs ívének görbülete gondos árnyékot vet fehér
gumikesztyűmre.

Takard el szemed, s lásd az időt a messze
kipárolgó leheletet.

Majd egyszer, elég erősnek érzitek magatokat, hogy bábutok megmérettessen, és patkolatlan talpa legyen a szabad gerincű fának, hogy állandó élő erő járja át a zárt cipőben veszteglő, üzenetet hordozó akaratot.

Itt olyan békés minden. Nem érzed a magnetofon lágy sercegését, tölcséréből kiszabaduló, öblös törődését?

Újra a napköziben, az emeleten egy osztályban, ablak mellett nézek ki a tájra, piros-kék ceruza
vonalai folynak le az A4-ről a természet irányába.