Éjszaka egy halott asszony ágyában 19: Katonafotó

A polcon egy katonafotó. Megszürkült kép. Drága keret, látszik, hogy valamikor valakinek nagyon sokat jelenthetett…



Kata ezerszer is elképzelte, milyen lesz, amikor Feri hazaér. Ha a kutya felugatott, ha nyikorgott az ajtó, ha lépéseket hallott, mindig megdobbant a szíve, hátha Ő lesz az… Tudta, hogy most már csak idő kérdése. Az internálótábor nem haláltábor, egyszer csak vége lesz ennek az őrületnek, talán az az ÁVH-s tisztben is győz az emberség (nem tudott rá gyermekkori ismerősként gondolni, annak az egyenruhának túl vastag volt a szövete), haza kell jönnie.
Mégis, amikor végre nyílt az ajtó, éppen nem nézett fel, csak amikor megállt előtte a férfi. Egy férfi, aki valamikor a férje volt. Lefogyott, a ruhája rongyos. Csak állt és nézett az asszonyra, aki valamikor a felesége volt.
Kata érezte, hogy valami fontosat, valami szépet kellene mondani, valamit, amiben benne van a sok ezer magányos éjszaka, a deportálás, a hazaszökés, a kisemmizés, a napi megaláztatások, s hogy mégis egész idő alatt azt érezte, hogy mindez semmiség, csak visszatérjen a férje. De csak nézte azt az idegent, aki az ajtóban állt. Lefogyott, már nem volt az a büszketartású legény, akit azon a Szentistvánon megismert… Mindez nem számított volna, de már a nézése is halott volt. Csak álltak, percekig némán, mint egyszer régen a nászéjszakán, félve megismerni egymást, mire a férfi megszólalt:
- Megjöttem.
Kata nem tudott semmi értelmeset sem mondani, csak a legbanálisabb mondatra volt képes:
- Isten hozott. Mindjárt kész a vacsora.
- Jut nekem is?
- Minden este úgy főztem, hogy ha hazaérnél, neked is jusson.
- Köszönöm. Örülök, hogy legalább ez a ház megmaradt.
- Ennyit tudtunk megőrizni. A többi mind elveszett. A régi ház is.
- Nehéz volt? – Kérdezte a férfi.
- Nehéz. De nem nehezebb, mint neked.
- A kis Feri?
- Játszik a szomszédban. Hazahívom.
- Nem kell. Hadd legyünk kettesben.
- Csinálom a vacsorát.
A férfi leült a hokedlire, maga mellé a földre rakta a zsákját, s csendben nézte az asszonyt. Kata nem mert rá nézni. Annyiszor elképzelte ezt a pillanatot, hogy fogják egymást megölelni, megcsókolni, hogy élik át ezerszeresen az első szerelmes pillanatokat, most meg semmit sem érzett. Amit eddig biztosnak érzett, hogy visszatér a régi életük, az ebben a pillanatban már csak remény volt. Ahogy melegítette a vacsorát, zavarban volt a férfi pillantásától. Mintha egy idegen nézné a legintimebb pillanataiban.
Nem nézett hátra, csak hallotta, hogy a férfi feláll, mögé lép és ügyetlenül átölelni, mintha terhes kötelességnek kellene eleget tennie. Tudta, meg kellene fordulnia, neki is megölelnie, megcsókolnia, de a teste tiltakozott ez ellen. A férfi csendesen beszélni kezdett.
- Tudom, hogy nehéz volt egyedül, de most már csak megleszünk valahogy. A bánya még meg van?
- Igen, de már a városi elvtársak irányítják. Már nem mehetsz oda vissza.
- Sejtettem. Majd csak találok valami munkát, ha nem itt, majd a városban.
- Biztosan.
- Fáradt vagyok, lemosakodnék.
- Hozok ruhát. A legtöbbet ott kellett hagynunk a kitelepítéskor, de néhányat megőriztek nekünk a rokonok.
- Majd varrsz másikat. Még mindig varrsz?
- Már nem, csak a rokonoknak, titokban. Az olyan kapitalista dolog, azt mondják. A magunkfajta már nem mer csinosan öltözni, nehogy észrevegyék. Még a nők sem. Az elvtársaknak meg nem varrok.
- Igazad van. Azoknak semmit sem. Már nem tarthat sokáig ez a rendszer. Vége kell, hogy legyen.
- Nem lesz vége. A mi életünkben már nem. Már eleget hallottuk ezt a hazugságot. A templomban az öregasszonyok mindig azt mondják, hogy valaki azt hallotta a Szabad Európában, hogy már nem kell sokáig várnunk, de annyi ideje mondják… Nem lesz belőle semmi. Így kell már leélnünk az életünket.
- Akkor így éljük le. De együtt. Megyek mosakodni.
- Menj.
Amikor odavitte a ruhát a férfinek, az félmeztelenül a lavór fölé hajolt, s Kata alig mert ránézni. Mintha egy idegen embert lesne meg. Egy kendőt dobott a vállára, mielőtt elindult volna a kisfiúért. Közben arra gondolt, hogy bezzeg fiatal asszonykorában mindig divatos ruhákat varrt magának, különbözni akart a többi falusi lánytól, az öregasszonyok csak „pesti” lányként emlegették, hiába született Istenadtán, mint minden őse emberemlékezet óta, most bezzeg már ő sem mer különbözni a többiektől, csak be akar olvadni, hogy ne tűnjön ki, hogy legalább élni hagyják. Örömöt erőltetett az arcára, úgy újságolta a Ferkónak, hogy megjött az apja. Alig tudta követni a kisfiút, úgy repült haza. Egyszerre látták meg a férfit. A kisfiú addig repült, de a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, arcára volt írva a csalódás. Kata nem tudta, kit sajnáljon jobban: a férjét, vagy a fiát… A kisfiú tisztelettel beszélt az apjával, válaszolt a kérdéseire, de egyszer sem nézett a szemébe.
Este odasomfordált az anyjához. A kezében apja régi képe, még katonakorából, s majdnem sírva csak annyit mondott: „Azt hittem, ő az én édesapám”.
Kata lefekvés előtt hosszan fésülte a haját, felvette a régi hálóingét, amit a férje annyira szeretett, s amit, mint szent ereklyét őrzött. S közben azon aggódott, hogy nőként tud-e eleget adni a férjének, hiszen már majdnem egy évtizede nem volt férfival… Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Az arcát nézte: nem tudta nem meglátni a ráncokat. „Így szállt el a fiatalság”. Dúdolni kezdett, egy régi dalt még a Háborúból:
„Es geht alles vorüber,
es geht alles vorbe...”*
Amikor befeküdt az ágyba, a férfi már aludt. Nyugtalan álma volt, értelmetlen szavakat nyüszögött és dobálta magát. Sokáig cirógatta, simogatta az arcát, buta szavakat suttogott, mint régen Németország felé a vonaton a kisfiának. Órákba telt, mire a férfi álma nyugalomba fordult. Kata csak feküdt és hallgatta. És bár maga sem tudta miért, boldog volt.

* Minden elmúlik egyszer, s minden végéhez ér (német dal a világháborús időkből)