Éjszaka egy halott asszony ágyában 11: A kópia (1944 augusztus)

A polcon egy festményről készült színét vesztett fekete-fehér fotó. Alig lehetett kivenni, hogy mit ábrázol: valami víz, fák, egy szikla… Bárhol készülhetett volna, a képen nem látszott semmi egyedi.

1944 augusztusa volt. A szövetségesek már partra szálltak Normandiában, Hitler túlélte a Stauffenberg-merényletet*. A haditudósításokban egyre közelebbi városneveket említettek, s a hangzatos szavak mögül mindenki kihallotta a visszavonulást:
„Honvédeink hősi helytállással szállnak szembe a bolsevista tömegrohammal. A nehéz harcokban…”
„A Kárpátok bércei közé, jól védhető állásokba vonuló hadsereg mögött német műszaki csapatok levegőbe röpítik a hadifontosságú berendezéseket és vasútvonalakat.”
Kósza hírek terjedtek a varsói felkelésről, hogy a lengyelek, magukra hagyatva a szövetségeseiktől, felkeltek a nácik ellen, s minden támogatás nélkül folytatták reménytelen élet-halál harcukat. Talán már nem is a szabadságért, csak azért, hogy egyszer megérezzék, hogy milyen az, ha kezükbe veszik a sorsukat.

Mindez olyan távoli volt, ahogy ott fürdött a kisfiúval a folyóparton. Forró augusztusi délután volt, a fiatalok és a gyerekek megszállták a homokos partot, ott, ahol a patak beleömlött a folyóba. Kata egy pillanatra sem engedte el a kisfiút maga mellől. Bár a kis Feri nagyon okos és óvatos volt, de pár méterre már ott leselkedett életre éhesen az örvény.
Huszonnégy éves volt, túl egy szülésen, minden férfira rengeteg nő jutott, mégis büszke volt arra, hogy a saját maga varrta fürdőruhában mennyien megnézik. Még az a furcsa idegen is, aki egy napozóágyban, egy festőállvánnyal szemben, szalmakalappal a fején, sziesztázott. Csak akkor mozdult meg, amikor a kisfiú rohantában elsodorta a festőállványt. Kata szégyenkezve kért elnézést:
- Bocsásson meg kérem, tudja, milyen szelesek a gyerekek…
- Kisztihand**, a gyerekek már csak ilyenek.
- Remélem, nem tette tönkre a festményét… - Nézett Kata a vászonra, de legnagyobb csodálkozására az teljesen üres volt.
- Nem, őszintén szólva, csak az ihletet gyűjtöm. Tudja, magamba szívom a békét és a nyugalmat. Istenadta egy csodálatos hely, egy barátom mondta, hogy érdemes eljönnöm ide és nagyon igaza volt. A kisfiú miatt ne bánkódjék, biztos, hiányzik neki az apja. A háborúban van?
- Igen. Most minden tisztességes férfi ott van. – Egy pillanatra megfagyott köztük a levegő, de a férfi minden mentegetőzés nélkül válaszol:
- Bár nem látszik rajtam, de katona vagyok. Orvos. A hősies magatartásomért rendkívüli szabadságot adtak. Amikor jött a roham, azt mondták, mindenki fogjon valami fegyvert a kezébe és harcoljon. A híradósoktól kezdve az ápolókig mindenki. A kezembe nyomtak egy Panzerfaust***-ot és azt mondták, ha biztos vagyok benne, hogy eltalálom, ami szembe jön, lőjek. Lőttem, a vaskasztni a levegőbe repült, kitüntettek és hazaengedtek. Ennyi a történetem.


- Biztos örült a családja. – Nézett Kata a férfi jegygyűrűjére.
- Már nem. A szüleim és a feleségem meghaltak egy bombázásban. – Mondta érzések nélkül a férfi, mintha csak a vízállásjelentést ismertetné.
- Sajnálom… Részvétem. – Kata hirtelen kicsit elszégyellte magát, hogy ők még élnek és senki sem halt még meg a szűkebb családból.
- Köszönöm. Tudja, az egészről én tehetek. Én mondtam, hogy költözzünk a munkásnegyedbe, olcsó a ház és közelebb vagyok a betegeimhez. Tudja, szerettem a munkásembereket gyógyítani. Ők hálásak. Persze, ebből nem gazdagodtam meg, de legalább jó volt a lelkiismeretem. Aztán tavasszal a szövetségesek elkezdték a bombázásokat. Nem értem. Vagy nagyon is, de azt meg nem akarom elhinni.
- Ezt hogy érti?
- Egyszerű. Egy gyárat pár hét alatt újjá lehet építeni, vagy a föld alá telepíteni, de a szakmunkás érték, évekbe kerül pótolni. Logikus, hogy ha már szőnyegbombázás, akkor inkább a munkásnegyedeket pusztítják el.
- Tényleg ilyen gonoszok lennének? Azt hittem ez csak propaganda… – Kata megpróbálta elharapni a mondat végét, nem nézett ki provokatőrnek a férfi, de ilyen időkben ki tudja…

- Nem tudom. Annyi mindent láttam az elmúlt években, hogy már nem hiszek abban, hogy az emberi gonoszságnak határa lenne. Szerencsém volt. A támadás előtti este jött meg a távirat, hogy mindenkim meghalt. Talán ezért is voltam olyan őrült a harcban. Meg akartam halni. Szerencsém volt, mert mire hazaértem, már mindenkit eltemettek. Tudja, annyi halottat láttam az elmúlt években… A családom legalább nem így maradt meg az emlékeimben, hanem vidáman, élőként, ahogy utoljára láttam őket. A Feleségemen csinos nyári ruha volt, kávét főzött, igazit, nem pótot, nevetve zárta le a kávésdoboz tetejét, hogy majd csak akkor bontja ki újra, amikor visszajöttem, addig maradjon csak így lezárva… Bocsásson meg, hogy ilyenekkel terhelem. Biztos Önnek is meg van a maga baja. Nincs szüksége az enyémre.
Kata hirtelen nagyon közel érezte magához a férfit, mintha a férje állt volna előtte.
- Tudok valamit segíteni? Ha gondolja… – de nem tudta befejezni a mondatot.
- Azt hiszem, igen. Lerajzolhatnám önöket?
Kata egy pillanatra megdöbbent. Egy korty vízre, esetleg egy kávéra, egy ebédre gondolt, de az arc az más. Az a lélek tükre. Az csak az övé és a férjéé. Más, ha látja is, de nem örökítheti meg. Másrészt viszont… Itt van ez a szerencsétlen, aki mindenét elvesztette és csak ennyit kér.
- Így? Félmeztelenül? – Nézett le a fürdőruhájára.
- Majd rajzolok ruhát is. Festő vagyok, nem fényképész. – Mosolyodott el a festő, s Kata arra gondolt, hogy a faluban senki sem tud így mosolyogni, hogy ennek a mosolynak kevés nő tud ellenállni. A festő félreértette a hallgatást, így hozzátette:
- Természetesen a képet magának adom utána.
- Akkor mire jó az egész?
- Mert itt van a Duna part, a napfény, a béke, boldog emberek. Harmónia. Néhány hónap és mindez semmivé foszlik. Nézzen túl a szigetre! Hamarosan nem fákat fognak látni, hanem torkolattüzeket és a fürdőzők helyén rohamcsónakok úsznak. Ezért jöttem ide. Hogy ezt a látszatbékét és boldogságot megörökítsem. Mert talán egyszer még újra vissza fog térni valami… Ha töredékesen is, homályosan, ha tükör által is. És talán az én képem lesz a tükör.
- Miért látszatboldogság?
- A temetők megtelnek, nem messze tőlünk háború folyik, bombázók húznak el felettünk, a zsidókat deportálták… Háború van. Minden, amit látunk, amit érzünk, csak a pillanatban létezik. Álom. – Az utolsó szóval lezárta a beszélgetést és munkához látott.
Ügyes festő volt, pár perc alatt elkészült a rajzzal. Kata döbbenten nézte.
- Ezek mi lennénk? Nagyon szép ez a kép. Honnan találta ki, hogy van egy ilyen ruhám?
- Illik Önhöz. Tudja a feleségemen is ilyen volt…
A képen az asszony kicsit más frizurát viselt, kicsit kerekebb volt az arca, mint Katának, de nem mert rákérdezni. Érezte, hogy ő csak ürügy volt a festőnek, a feleségét akarta tudattalanul megörökíteni.
- Ha a férjem hazajön, majd odaadom neki. Biztos nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy ilyen kicsibe rajzolta, összehajtva magánál tudja tartani.
- Örülnék neki, ha így tenne, de akkor elmosódnak a vonalak. Önre bízom, mit tesz vele.
Egy felhő éppen eltakarta a napot. A férfi arca megváltozott.
- Egy pillanat! – felállította a festőállványt, vad dühvel színeket kevert ki, s pár perc alatt a vászonra varázsolta a partot. Emberek nélkül. Az asszony csodálkozva nézte: furcsa mód még nem látott akvarellt az életben. Sokkal finomabb színei voltak, mint az olajfestménynek, mint a színes illusztrált magazinok képeinek… Nem tudott betelni a csodával, hogy valaki képes a semmiből pillanatok alatt ilyet teremteni. 
- Ez csodálatos… Hogyan?
- Ez a titka az akvarellnek: lélekben órákig keressük a képet, amit szeretnénk megörökíteni, aztán gyorsan rögzíteni kell. A vízfesték olyan, mint egy nő: a legkisebb hibát is észreveszi, megbosszulja magát, örök nyomot hagy, de ha ügyesek vagyunk és eggyé válunk a festékkel, valami csodálatos dolog születik belőle. Mint amikor két rész, amit valamikor, a világ teremtése előtt elválasztottak egymástól, újra egymásra találna.
Kata valami olyasmit érzett a férfi iránt, amit talán még sohasem. Valamit, amit eddig csak a filmekben látott, amiről csak olvasott. Ez lenne a szerelem? Ebben a pillanatban, ha a férfi kérte volna tőle, átöleli, megcsókolja, olyan tűzzel, mint még soha az életben. Akarta, hogy a férfi vele is úgy váljon eggyé, mint az előbb az ecsettel és a festékkel. Nem érdekelte, hogy a fél falu látja őket, igaza van, csak a pillanat számít, minden más álom…
Egy percig álltak egymással szemben. Látta a másik szemében, hogy vár valamit, egy gesztust, egy csókot az arcára, egy apró mozdulatot és akkor ő is… De nem. A pillanat elmúlt. Lesütötték a szemeiket, mint akik titkos bűnt követtek el. A festő csomagolni kezdett.
- Ha gondolja, ha tetszik a kép…
- Igen, nagyon.
- Holnap indulok a frontra.
- Kívánjak szerencsét?
- Nem, meghalni megyek. Elhatároztam, hogy meghalok, de előtte még annyit ölök, amennyit csak tudok.
- Bosszú?
- Nem. Inkább ostoba remény. Hogy fel tudjuk tartóztatni őket. Hogy talán legalább egy olyan nőt meg tudok menteni, mint ön. Vagy talán pont az ön férje helyett halok meg. Tudom, – nevetett fel szárazon – ez olyan, mint egy szónoklat, amiket utálunk hallgatni.
- Én elhiszem. És köszönöm.
- De ha megadja a címét, akkor a barátomat megkérem, hogy fotózza le a festményt és küldje el önnek a másolatot. Jó lesz így?
- Igen. Akkor, Isten áldja.
- Magát is.

Egy pillanatig még kacérkodott a gondolattal, hogy legalább egy puszit adjon a férfinak, de mintha fal emelkedett volna a lelkében. A festő elment és soha többet nem látta.
De a kép néhány hét múlva megérkezett. Két nappal azután, hogy egy hivatalos táviratban tájékoztatták arról, hogy a férje harc közben eltűnt.

* Claus Schenk von Stauffenberg ezredes 1944. július 20-án sikertelen merényletet kísérelt meg Hitler ellen.
** kézcsók
*** páncélöklöt