Éjszaka egy halott asszony ágyában 08: Fakereszt (1942)

Egy fakereszt, tenyérbe illő… Kék háttéren egy naiv Krisztus. Látszik rajta, hogy festőjének a keze nem szokta az ecsetet.

Kata furcsa kettősségben élt a következő hónapokban. Istenadtán a teljes békesség, az asszonyok új ruhákat varrattak maguknak, a boltban ugyanazt lehetett kapni, mint eddig, ugyanúgy pletykáltak, mint eddig, csak a moziból tűntek el az angolszász filmek (bár, a tulaj, ismert politikai irányultsága miatt eddig sem nagyon tűzött műsorra ilyen alkotásokat) és egy nemzedéknyi férfi tűnt el. Az otthon maradottak megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Az apák és a nagyapák nemzedéke szó nélkül átvette fiaik és unokáik munkáját, mintha ezzel vezekelnének azért, hogy ők nem mentek el a háborúba.
A kávéházat átrendezték, mert már nem fértek el a nézők, annyian akarták nézni a filmhíradót. Hiába tudták, hogy a rosszat nem mutatják, a katonai cenzorok nem engednék, de hátha, egy kockán feltűnik valaki, akiről azt hihetik, hogy a férjük, fiuk… És akkor megnyugodhatnak, hogy jól vannak, jól néznek ki, jó ellátást kapnak.
Az asszonyok, akik soha egy kedves szót sem szóltak a férjükhöz, most esténként szerelmes leveleket írtak, fiatal lányok, akik a fiúkkal négyszemközt még szót sem váltottak, ismeretlen katonákban tartották a lelket soraikkal.
Amikor hazaértek, az asszonyok felvették új és divatos ruháikat, csirkét vágtak és megpróbálták kárpótolni férjeiket a távol töltött hónapokért és talán az előző, megszokás-évekért, amit házasságnak neveznek. Hogy aztán pár nap múlva, kikísérjék őket a hajnali buszhoz és folytatódjék furcsa özvegységük.
A korai háborús évek furcsa csendjét Kata jól viselte. Volt munkája, amiből eltartsa magát és a kis Ferit, tudta, hogy szüleire is számíthat és biztos volt benne, nem csak hitte, hogy férje haza fog érni. Épségben, és minden olyan lesz, mint régen. Sőt, még annál is szebb és jobb, mert a megpróbáltatások megerősítik őket és, bár korábban soha nem mondta ki még magában sem ezt a szót: a szerelmüket.
És amikor végtelennek tűnő idő után lassan begördült a megállóba a délutáni busz és leszállt róla Feri, úgy érezte, hogy Isten különösképpen is szereti őket. Kicsit lefogyott, kicsit beesett az arca, de az orosz front mégsem szanatórium, a fő, hogy ép és egészséges. Alig várta, hogy végre kettesben legyenek, de persze először végig kellett látogatni a szüleiket, egész este ott ültek a barátok, rokonok. Kata csak rohangált a konyha és a szoba között. Legszívesebben ordított volna, hogy menjenek el, kettesben akar lenni a férjével, de a szokás, a legerősebb törvény, máshol jelölte ki akkor a feleségek helyét.
Már éjfél is elmúlt, amikor végre kettesben lehettek. A férfi levette a zubbonyát. Már nem szabadságos katona volt, a Magyar Királyi Honvédség tagja, csak egy megfáradt ember, aki egy kis békére és nyugalomra vágyik. Kata annyi mindent szeretett volna mondani, mégis csak némán nézte.
- Mesélj, kérlek. Mindent.
- Sok minden történt. Azt hiszem, más ember lettem.
- Kezdd az elején! Mindent tudni akarok.

- Érdekes utazás volt. Furcsa volt látni a vonatablakból a váltakozó országokat. Slovenskoban* fájt arra gondolni, hogy ez valaha még magyar föld volt, a Főkormányzóságban** az elkeseredett embereket, akik szemmel láthatóan nem élvezik a Birodalom áldásait. Engedelmeskednek a németeknek, de hidd el, ott még sok harc lesz, mire a nácik teljesen megtörik őket. Az átszállás közben volt egy kis időnk, megpróbáltunk felvilágosítást kérni tőlük. Furcsamód, ha egy Wermacht vagy SS egyenruhát viselő személy fordult egy lengyelhez, nem tudtak egy szót se németül, de ha mi, hirtelen mindenki értette mit akarunk. Szinte kérés nélkül kínáltak minket étellel, itallal. Mintha nem vették volna tudomásul, hogy mi most éppen az elnyomóikkal vagyunk szövetségesek.
Aztán a végtelen vonatozás az egykori szovjet területeken. Mindenütt csak síkság. A vonat szinte száguldott, mégis úgy éreztük magunkat, mintha egy helyben állnánk. Olyan nagy az a föld, hogy úgy éreztük, nincs az a hadsereg, ami meg tudná szállni, ellenőrizni tudná.
- Annyi minden szörnyűséget hallani… Nem féltetek, hogy a partizánok felrobbantják a síneket? Tudod, az ember félelmében annyi mindenre gondol…
- Nem, a német parancsnokság közölte a helyi lakosokkal, ha valami baj lenne, akkor lelövik a civileket. Ez használt, saját maguk őrszolgálatot szerveztek, folyamatosan ott álltak párszáz méterenként, nehogy a partizánok valami gazemberséget csináljanak. Végül aztán a vonatozásnak is vége lett, közölték, hogy most már saját erőből kell tovább haladnunk.

Persze ez a saját erő mást jelentett a németeknek és nekünk is. Őket teherautók várták a pályaudvaron, minket lovas szekerek, amire felrakhattuk a málhát és aztán gyalogolhattunk. Mi tizenkét órákat menetelhettünk a porban, a melegben, ők meg a teherautón két-három óra alatt célba értek.
A napi pihenőállomásokon aztán percek alatt felállították a sátraikat, pihentek, cigarettáztak, mi meg feketén a piszoktól éjjel megérkeztünk, bajlódhattunk az öreg tábori felszerelésünkkel. Aztán tűzrakás, megvárni, amíg elkészül a vacsora… A németek meg közben vigyorogva mutatták nekünk az önmelegítős konzerveket: kis lyukat ütöttek az oldalán, vizet töltöttek bele és pár percen belül, anélkül, hogy hozzá nyúltak volna, már kész is volt minden***.  Ha a parancsnokunk nem fogott volna olyan szigorúan minket, szerintem még én is mosdás nélkül dőltem volna le aludni.
Kétségbeejtő volt látni, hogy bár hivatalosan szövetségesek vagyunk, mennyivel rosszabb szinte minden felszerelésünk, mint az övék. És tudod, akkor folyamatosan arra gondoltam, hogy nem lett volna-e jobb, ha mégis jelentkezem az SS-be. Akkor én ülnék a teherautón, akkor nekem is önmelegítő konzervem lenne…
- Én tudod, hogy mindig melletted állok. Talán, még el lehet intézni…
- Nem. Tudod, történt valami, ami valamit nagyon megváltoztatott bennem. Rájöttem arra, hogy magyar vagyok.
- Azok voltunk eddig is, nem?
- Denevérek voltunk. Svábok. Félig magyarok, félig németek. Kicsit mindkettő, de igazából egyik sem. Vigyázzba álltunk Szent István ünnepén, de büszkén néztük a filmhíradóban a németországi tudósításokat.
- Mi történt?
- Egyik nap, valami nevenincs kis faluban pihentünk egy kicsit, amikor megállt mellettünk egy német teherautó. Mintha kaszinó lett volna: kártyáztak, beszélgettek. Amikor megláttak minket, egyikük ránk mutatott, valamit mondott és erre a többiek hangosan felröhögtek. Egyikük fogta a csokit, amit éppen majszolt, ledobta elénk a földre és azt kiáltotta, hogy egyél magyar! Mintha kutyák, vagy csimpánzok lennénk.
Én akkor arra gondoltam, hogy ha a szemükben csak egy kutya-magyar vagyok, nem is akarok az ő fajukhoz tartozni.
Tudnod kell, hogy mindannyian nagyon éhesek voltunk, szerintem voltak köztünk olyanok is, akik még életükben nem láttak csokit, de senki sem nyúlt hozzá. Ott maradt a porban, a falusi gyerekek nagy örömére. Ők nem láttak benne semmi mást, csak azt, hogy valami finomságot kapnak, nem értették, hogy mi miért komorultunk el.
Kata ezeknek a mondatoknak a súlyát csak később értette meg… Abban a pillanatban, mint feleség csak erre tudott gondolni:
- Kaptatok rendesen enni?
A helyzet fonákságát a férfi megértette és felnevetett:
- Persze! Abban a legtöbbször nem volt hiba. Útközben csak egyszer fordult elő, hogy a málhás szekerek nem érkeztek meg időben. A parancsnok úr elintézte nagy nehezen, hogy a német hadtápból kapjunk valami vacsorafélét. Persze a német tiszt fogta a fejét, hogy nem tud majd elszámolni az ellátmánnyal, de mi megígértük, hogy majd másnap ők lesznek a vendégeink, így nem lesz semmi hiba a papírokon.
Meg kell mondanom, hogy a Wermacht**** ellátmány minden volt, csak ehető nem. Olyan ízetlen volt, hogy mi még a disznóknak sem adnánk olyat. Én nagy nehezen lenyomtam a torkomon, de volt, aki kiokádta az egészet.
Másnap a németek voltak a mi vendégeink. Az elején fintorogtak, de a végén mindegyik repetát kért.
- És milyen volt a falu, ahová mentetek?
- Csendes. A német egység bevette magát a kolhozházba, valami kúria lehetett azelőtt, Szögesdrót, őrbódék, mintha a Führer maga szállna meg ott. Hiába volt minden technika a kezükben, féltek, de minket kiküldtek a faluba, hogy a parasztoknál szálljunk meg.
- És nem féltetek?
- Az elején nem. Az elején csak azt láttuk, hogy ez a szovjet paradicsom a mi poklunknak felel meg… Többen közölték, hogy ők nem hajlandók olyan viskókban aludni, inkább az udvaron verik fel a sátrat, de a parancsnok úr rájuk szólt, hogy hagyják abba a finnyáskodást, nem lehet így megalázni a helyi lakosságot. Persze, az ő szeme is kikerekedett, amikor megtudta, hogy az egész faluban egyetlen budi sincs, így az első éjszakánk latrinaásással telt…
De a falusiak kedvesek voltak, szívesen megosztották velünk a szegénységüket. Erről jut eszembe, majdnem elfelejtettem… - A zsákjából egy újságpapírba csomagolt kis tárgyat vett elő.
- Ne haragudj, hogy csak így csomagoltam be… -  A papírban egy kis fakereszt volt, valami falusi naiv művész készíthette.
- Tudod, - nevetett a férfi – a fél falu abból élt meg, hogy a magyar katonáknak szuvenírt készítsen, amit becserélnek egy kis kenyérre vagy más ennivalóra. A házigazdám, egy öreg bácsi, kereszteket fest.
- Nagyon szép. Minden este ez előtt fogunk érted imádkozni. – Mondta Kata és felrakta a házi oltárra.
- Mondd, - folytatta, - harcolnotok is kell? Minden nap attól rettegek, hogy kivezényelnek…
- Nem, igazi háború ott nincsen. Persze, rendszeresen küldenek partizánvadászatra, de szerencsétleneknek olyan rosszak a fegyvereik, hogy nem tesznek bennünk komoly kárt. Átfésüljük az erdőt, a legtöbbször velünk jön egy átállt muszka***** is, aki ismeri a környéket, elfogunk mindenkit és átadjuk a németeknek, vagy a helyieknek. Aztán vagy felakasztják őket, vagy, ha túl sokat vittünk be, megverik és elengedik őket. Mármint a németek. Az oroszok agyonverik minden kérdezősködés nélkül a partizánokat.
- Sokan vannak?
- Isten tudja. talán néhány tucat, legalábbis többet egyszerre még sohasem gyűjtöttünk be. Mindenesetre feltűnő, hogy a faluban csak gyerekek és öregek vannak. Azt mondják, hogy a többieket elvitték Moszkvába, tudod, nekik a falu határán kívül minden Moszkva, de gyanítom, hogy az erdőbe mentek.


- Nagyon gyűlölnek titeket az ottaniak?
- Meg lehet szokni. Egyedül még a latrinára sem megyünk, de azt hiszem, ha nem félnének a partizánoktól, akkor egész jól meglennének velünk. Amikor megérkeztünk, az első dolgunk volt, hogy egy keresztet állítsunk a falu közepén. Aztán újra megnyitottuk a templomot. Igaz, a német parancsnokság ragaszkodott hozzá, hogy fellógassuk a horogkeresztes lobogót is, mégis, látnod kellett volna az arcokat! Kezükben szorongatták a sapkáikat és könnyeztek. Mégis, mert minden családból valaki vagy katona, vagy a partizánoknál van, ha parancsot kapnának, gondolkodás nélkül átvágnák álmunkban a torkunkat… De ne aggódj. Egy nap majd véget ér ez is és hazajövök. Majd esténként erről mesélek az unokáknak. Hogy fogunk mulatni ezen! – Rámosolygott az asszonyra, de annak minden erejére szüksége volt, hogy viszonozni tudja…

* Szlovákia
** a Német Birodalomhoz csatolt lengyel területek
*** a német katonák önmelegítő konzerveket használta: az ételt dupla falú konzervbe rakták, a kettő közé oltatlan meszet helyeztek. Felhasználáskor felül kilyukasztották, a mészre vizet öntöttek és az étel tűzgyújtás nélkül megmelegedett.
**** a hivatalos német hadsereg
***** orosz