Éjszaka egy halott asszony ágyában 06: Esküvői fotó (1938-41)

A videót visszaraktam a polcra. A következő tárgy szinte kínálta magát: a nagyiék esküvői képe volt. Emlékszem, régen kint lógott a nappaliban, a kereszt alatt. Odavittem az ablakhoz és a beszűrődő sárga lámpafényben percekig nézegettem a vőlegény öltönyét. Szerencsére nem találtam azt, amit kerestem. Egy pillanatra arra gondoltam, ahogy állnak a dolgok, talán pár év és a mi esküvői fotónk sem lesz kint sehol sem, legfeljebb egy íróasztalfiók mélyén. Az ilyen magányos, álomtalan éjszakákon reménytelennek tűnt, hogy Luca kimondatlan szeretetéhségén és összetörtségén kívül bármi is egybe tartson minket.
Mégis, ahogy néztem a képet, lassan újra süllyedni kezdtem a régmúltba…

A Volksbund megjelenése, ha nem is szakított szét családokat és barátságokat, mégis megosztotta Istenadta népét. Nem mintha, bárki is úgy gondolta volna, hogy nem fontosak német gyökereik, de a hajlított horogkereszt és amit képviselt, sokakat elidegenített. Jellemző módon, a régi Népművelődési Egyesületből sokan, köztük Feri, nem léptek át az új szervezetbe.
Régebben, az egyesület jórészt a falu ügyeivel foglalkozott, ülései nyitottak voltak, Németország és a Birodalom, legfeljebb „bezzeg-példaként” szerepelt a beszélgetésben, nem követendő minta. A sör mellett egyszerre énekeltek magyar és német nótákat, de az utóbbiak sohasem voltak nemzetiszocialisták.
A Volksbund már egy új, szervezett, fegyelmezett világot képviselt és jelenített meg. Az utcán nem a falusi, hanem tájidegen német népviseletben masíroztak, mintha valami rossz paródiáját adták volna a sörpuccs előkészületeinek. Amikor üléseztek, a kávéház ajtaját becsukták, de az új indulók dübörgése kihallatszott. Majdnem mindig megjelent köztük egy német „turista”, aki gyakorlatilag levezette az üléseket és a szavát nem volt ildomos kétségbe vonni. S egy-egy ilyen látogatás után a faluban kézről kézre adták a könyveket és brosúrákat, amiket magával hozott. Aki elolvasta, megtudta, hogy Németországban már a Volk, a nép az úr, mindenki jól él s a világnak róluk kellene példát venni. A Volksbundban egy új világot építenek, ahol nincs szegénység, minden németesen jól szervezett, amely inkább Berlinhez, mint Budapesthez húz. Bár viszonylag kevesen voltak, a svábok harmada lépett csak be és ennél még kevesebb volt az aktív tag, és ezek is gyökértelenek, nem a nagy családokhoz tartozók, hanem a falu szegényebb rétegeiből jöttek, mégis, mindenkivel éreztették, hogy hamarosan ők lesznek az urak.
Ha a volksbundista fiatalok a kocsmában énekelni kezdtek s a rádióban ismételt dalhoz értek, annak a vége már nem úgy hangzott, hogy „… visszaadta Horthy nékünk”, hanem hangos röhögések között így fejezték be: „… visszaadta Dolfi nékünk”. Ilyenkor a csendes többség arrébb húzódozott. Megszólalni, tiltakozni kevesen mertek, talán csak Feri, Kati férje és még néhány fiatalember, akik hittek abban, hogy a világnak van rendje és igazsága – hamarosan meg is kapták, hogy ők a magyar urak és a zsidó pénzemberek talpnyalói. De majd új idők jönnek, ahol végre… - A mondatot sohasem fejezték be, csak sokatmondóan körbenéztek.
Közben pedig csendesen, mint a Duna, folyt az idő. A vitákból nem lett verekedés, s a konjunktúrának köszönhetően egyre jobban éltek az emberek. Úgy tűnt, az idősebbeknek, akik azt hajtogatták, túl fogjuk élni Hitlert és a háborút is, ahogy túléltük a császárt és az első nagy háborút, lesz igazuk.
Kata az egészből alig érzett valamit. Összeházasodtak, volt egy saját szobájuk, a falon kereszt és az esküvői fotójuk, a férje jól keresett, vele egyre többen varrattak s azzal együtt, ami a kertben megtermett, minden hónapban félre tudtak tenni, nem is keveset. Még szüleik házában éltek, de már önállóan. A sok megrendelés miatt szinte semmi szabadideje sem volt, de a lopott percekben magának is varrt divatos ruhákat, olyanokat, amiket a városbéli nők hordtak, olyanokat, amilyeneket kislánykorában a filmekben látott. Ahogy végigment az utcán, egyre több férfi fordult utána, nem csak azért, mert szépen visszafogyott a szülés után, hanem már egy másik, sokak által csodált világot testesített meg könnyű nyári ruhájában. És ugyanezért fordultak utána az asszonyok is, csak az ő szemükben irigység volt, mert ugyanaz a ruha a szemükben gazdagság és jólét jelképe volt, amiből ők sohasem részesültek.
A filmhíradókban a Maginot-vonal bevételét, a Dünkirchen-i* beszorítást, a párizsi diadalívet megkerülő német katonákat mutatták – és közben megszületett a kisfiuk, akit apja után Ferinek kereszteltek. A háború nem volt több mint pár vágás a filmhíradókban, nem több mint a gyarmati háborúk képei egy évtizeddel korábban.



Megszületett a második bécsi döntés – és a Német Birodalom és a Magyar Királyság megkötötte a népcsoport egyezményt. Visszatért Észak-Erdély – és egyre több fiatalt csábított ki Németországba a Volksbund, hogy aztán néhány hónap múlva, vagy Isten tudja mikor, SS egyenruhában térjenek vissza. A szülők panaszt tettek a hatóságoknál, azok továbbították tiltakozásukat a németeknek és tanácstalanul széttárták a karjukat, már nem tehetnek semmit sem, hiszen a fiaik már nem magyar állampolgárok.
Egy szép nyári napon, úgy egy éves lehetett Ferkó, amikor megtette első lépéseit. Addig négykézláb járta a világot, de aznap, amikor apja este hazatért a munkából, rámosolygott, lassan felemelkedett, egy pillanatig megállt, s mielőtt visszadőlt volna, mintha egy bizonytalan lépést tett volna apja felé. A büszke szülők persze megbeszélték egymással, hogy már szinte rohan a gyerek. Kata felkapta, hogy a szüleinek is eldicsekedhessen, milyen nagy már az unokájuk. Egy fél perc sem volt az út, elképzelte, hogy anyja hogy csapja össze a kezét, hogy apja előveszi a pálinkát és koccint a férjével… Kopogás nélkül lépett be az ajtón, hogy elújságolja a nagy hírt, de azonnal megdermedt.
A család néma csöndben ült és a rádiót hallgatta: Kassát bombatámadás érte.
A háború elérte őket is. 1941. június 26. volt. Örökre beléjük égett a dátum. 

* Dunkerque német neve; 1940-ben itt kerítették be a brit-francia csapatokat. Ekkor Nagy-Britannia lakossága összefogott, és minden elképzelhető vízi járművet elindított a megmentésükre a Dinamó hadművelet keretében. Május 25. és június 4. között mintegy 350 000 katonát és menekültet vittek át a La Manche túloldalára, állandó bombázás, tüzérségi tűz közben. Mind a német, mint az angol propaganda győzelemként állította be az eseményeket.