Éjszaka egy halott asszony ágyában 05: Filmhíradók (1938)

Visszaestem a mába, de nem bírtam abbahagyni a kutakodást. A következő tárgy egy videoszalag volt: Emberek a havason. Emlékszem, egyszer meglátogattuk őket, a nagyapával beszélgettünk, szóba kerültek a régi filmek. Mesélte, hogy régen, amikor még csak udvarolt, sokat jártak moziba, alig néhány címére emlékeztek, inkább csak a hangulatra, de amikor megemlítettem, hogy fiatalkoromban ezt adta a TV az egyik Karácsonyon, felcsillant a szemük, hogy igen, az nagyon szép film volt.
Akkortájt, a kilencvenes évek elején nem nagyon adták ezeket, ezért bementem egy videotékába és ezt a filmet vettem meg karácsonyi ajándékul. Az ünnepek alatt pár napot kint töltöttünk, kivittük a videónkat is és rendeztünk egy mozizós estét. Emlékszem, alig tudtunk a filmre figyelni, folyamatosan kommentálták a látottakat, sőt a nagyinak eszébe jutott egy Erdélyről szóló vers, amit az iskolában tanult, még akkor is, több mint fél évszázaddal később hibátlanul el tudta mondani.


Abban az időben két kávéház is volt a faluban, a nagyobbikban, ahová inkább az „úri” közönség járt (ahogy akkoriban hirdették magukat az „elit” filmszínházak: fűtött nézőtérrel), hetente vetítéseket rendeztek. Korábban, néha-néha a barátnőjével elmehettek egy-egy filmet megnézni, persze előtte apja megkérdezte a tulajdonost, hogy vajon az ifjú lányok szemérmét nem sérti-e az a mozgókép, anyja pénzt adott hangos sóhajjal, hogy mindenféle hiábavalóságra megy el… De most már egy szót sem szólt és nem csak azért, mert az udvarlója vette a jegyet, a drágábbikat, ülőhelyre. Majd, talán egy hónap múlva már bérletet váltott, s ez, bár nem mondta ki, Katának nagyon jól esett. Mert ez volt az első kézzelfogható jele annak, hogy van közös jövőjük, nem csak egy-egy alkalommal találkozgatnak.
Már mások voltak ezek a mozizások, mint korábban a barátnőjével, s nem csak azért, mert most már nem kellett végigállniuk a filmeket.
Régebben mindig a filmre voltak kíváncsiak, a filmhíradó csak a szükséges rossz volt. Bezzeg a filmek… Pedig mindegyik ugyanarról szólt: a szegény lány hogyan talál egy gazdag férjet, sok nevetés és néhány sláger közben. A férfiak mindig jóképűek voltak, lenyalt hajjal, a telefonok mindig fehérek, a lányok frizurája és sminkje mindig tökéletes. Régebben mindig fellázadt benne valami: ő is dolgozik, ő is küzd, neki miért nincsenek olyan ruhái, miért nem jön el érte is a herceg fehér lovon?
Most már csak nevetett egykori, pár hónappal fiatalabb, gyermekkori önmagán. Hisz az csak egy buta álom volt, a valóság itt ül mellette – és ez a valóság sokkal szebb, mint amiről régen álmodott.
Ferivel a filmekről nem lehetett beszélgetni, a legszebb szerelmes történethez is csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy „no, ezek sem dolgoztak soha életükben”.
Ellenben a mozi után mindig ottmaradtak, s figyelte, hogy a férfiak hogyan vitatják meg a filmhíradóban látottakat. Mert ott egyre gyakrabban tűnt fel egy alacsony bajszos alak, akit vezérnek és kancellárnak szólítottak, s bár igaz, kicsit érthetetlenül beszélt, de valami delejes erő áradt belőle. Katát egyszerre vonzotta és taszította, de azzal nyugtatgatta magát, hogy távol van, más világ, mint az övék.
A kávéház tulajdonosa viszont lelkesedett érte: - Végre valaki talpra állítja Németországot és móresre tanítja Európát!
- És ez jó nekünk? – kérdezte valaki bátortalanul az egyik asztaltól.
- Igen, mert németek vagyunk. És újra büszkék lehetünk arra, hogy mi is részesei vagyunk az egy népnek! Ein Volk, ein Reich, ein Führer!* – Tette hozzá a tulaj, ellentmondást nem tűrő hangon.
- De mi Magyarországon élünk, magyarok vagyunk.
- Mit kaptunk mi a magyarságtól? Amióta felbomlott a Habsburg birodalom, egy nyomor országban élünk. Ráadásul, állandóan siránkoznak, hogy Trianon így meg úgy, hogyan nyomják el a magyarokat az elszakított részeken, de közben ők is ugyanazt teszik velünk, lehetetlenné teszik, hogy németül tanuljunk az iskolában, be akarnak olvasztani minket…
- Ez azért nem teljesen így van. Az unokaöcsém a Szudéta-vidéken él, ott tényleg elnyomják őket. Mi lehetünk katonatisztek, tisztségviselők… A nyelvet meg megtanulják a gyerekek otthon.
- Persze, hogy lehetünk katonák meg irodisták, nélkülünk összeomlana az ország. Ha az őseink nem építették volna fel, itt minden mocsár meg puszta lenne.
- És mit tudna tenni ez a Hitler? A Dunáig mindent a Reich-hez** csatolna? – a kávéház tulajdonosa csak egy pillantással válaszolt, amitől megfagyott a levegő egy pillanatra. Az asztalnál ülő alak, engesztelően hozzátette: - Azért azt el kell ismerni, hogy ott jól mennek a dolgok. Az unokaöcsém, akiről meséltem, sokszor megy át a határon és azt mondja, hogy pár éve még minden így ment – a kezével az asztal alá mutatott – aztán jött Hitler és minden így ment – intette a kezével felfelé.
- Igen, - csatlakozott be valaki még a társalgásba – azt mondják, hogy mindenkinek van saját rádiója, lesz autója és épülnek az autópályák és a gyárak is.
- Ha a Kormányzónak lenne egy kis esze, szövetkezne vele. De ennek a szövetségnek ára lesz… - zárta le a beszélgetést a tulajdonos, nem túl sok jót sejtető mosollyal.
Igaza volt. A szövetségnek ára volt.
Katát felkavarták ezek a beszélgetések. Mert igaz, hogy németnek vallották magukat, németül beszéltek, hogy különbnek tartották magukat, mint a szomszéd tót vagy magyar falvak lakói, mégis, a magyar ünnepeket ülték meg, a trianoni hiszekegyet őszinte szívvel mondták, ezek a hegyek, völgyek és folyó volt az otthonuk. Igaz, hogy a „Volksdeutsche”*** sokkal jobban hangzott, több erő volt benne mint a „svábban”, de az a világ, amit a filmhíradók mutattak a Birodalomból, idegen volt neki. Bár megérintette az erő, ami ezekből a képsorokból áradt: az ütemesen lépő fekete és szürke egyenruhás alakok, a cövekként álló férfiak, a hatalmas birodalmi sasok, de valahol érezte, hogy ez az erő sokkal inkább megsemmisíti, semmint felemelné a világot, amit szeret.

Este a film után sohasem egyenesen mentek haza, kicsit mindig a folyóparton sétálgattak. Szép volt az őszi éjszaka, a Duna csendje, a faluból érkező zajok, még a részegek danolászása a kocsmában is. Amikor a közelbe értek, hallották, hogy egy magyar nótát énekelnek. Régi volt, giccses, népieskedő, de azokban az években ezek a kopott dalocskák új értelmet nyertek, mert arról a földről szóltak, amit elvettek, elszakítottak, megaláztak:
Országúton hosszú a jegenyesor
Hosszú a jegenyesor hazáig

Csizmám talpa százszor is lekopik, hej,
Százszor is lekopik, hej, odáig.

Nincsen pénzem a vonatra,
Szeretőm sincs, aki haza hozatna,

Fáradt lábam estére hazatalál,
Nem messze van ide Kolozsvár.

Azoknál a szavaknál, hogy „szeretőm sincs”, megszorította Feri kezét és büszkén kihúzta magát. Neki már van szeretője (még ha akkor mást is jelentett ez a szó, mint manapság), ő már felnőtt!

1938 őszén már az esküvőjükre készülődtek. Katalin úgy gondolta maga varr ruhát magának, szépet, divatosat, olyat, amilyet a városban is hordanak a nők. Anyja egy kicsit ellenkezett, mert, hogy néz ki, ha egy parasztlány páváskodik a templomban és mit mondanak majd az asszonyok, hogy a lányukon akarnak spórolni, sajnálják a pénzt a szabótól. De a lány kitartó volt és meggyőzte a szüleit: már más idők járnak, a fiatalok közül egyre kevesebben hordják a régi öltözetet, gyerekkorától varrni tanítják, ha megházasodnak, nem lesz annyi földjük, hogy megéljenek belőle, így majd neki is varrnia kell, s ha szép és divatos lesz a ruha, majd minden asszony vele akar dolgoztatni. Anyja lassan meghátrált, apja, pedig eleve bölcsebb volt annál, hogy állást foglaljon ezekben a kérdésekben.
Csodálatos volt ez az ősz. Feri állást kapott a bányában, olyan igazi, „nadrágos”, irodai munkát, ő maga varrta neki a ruhát az első napra, a mintát az egyik újságképből vette. A bánya a faluban a jólét, a városiasság jelképe volt mindenki szemében: aki ott dolgozott, még ha bányász is volt, már több volt, mint egy paraszt. „Úr”.
És eljött az a csodálatos novemberi este, amikor a rádió Bécsből jelentette: visszatér a Felvidék! Katának Trianon nem jelentett közvetlen fájdalmat, nem élt egy napot sem a régi, nagy Magyarországon, nem voltak rokonaik az elszakított területeken, inkább csak az újságban olvasott az ottani helyzetről. Persze, az iskolában megtanulta, hogy neki is kötelessége, hogy fájjon, hogy naponta imádkozni kell a trianoni igazságtalanság feloldásáért. Fájt is neki, imádkozott is, de eddig a napig csak egy történelmi tény volt. Mégis, amikor a rádióban elhangzott a hír, megdobbant a szíve. Valami életre kelt, eddig olyan távoli volt, mint Krisztus második eljövetele.

Könnyezett, amikor a filmhíradóban a visszacsatolás képeit látta. Egy kép beleégett az emlékezetébe: egy kislány, magyar pártában, aki úgy nézett ki, mintha a boltos lányának húga lenne, áttört a sorfalon, odarohant a bevonuló honvédek egyikéhez és átölelte és virágcsokrot nyomott a kezébe. Furcsa módon, még a kávéház tulajdonos sem merte szóba hozni ezekben a napokban a nagynémet álmokat.
Azon az estén úgy érezte, hogy a világ nem lehetne szebb, jobb és igazabb: hamarosan megesküsznek, biztos a megélhetésük és végre hazája is beteljesíti régi álmait.

Pár héttel később, amikor Ferivel újra moziba mentek, a kávéházason egy apró jelvényt vettek észre: középen egy meghajlított szárú, arany horogkereszt, körülötte piros körben a felirat: „Volksbund der Deutschen in Ungarn”****.
A szövetségnek valóban ára volt.

* Egy nép, egy Birodalom, egy Vezér!
** a Birodalomhoz
*** népi német
**** Magyarországi Németek Népi Szövetsége