Éjszaka egy halott asszony ágyában 03: A születésnap nélküli kis

Minden folyó másképpen formálja medrét, minden folyó más és más sorsokat görget maga előtt. Istenadta kis sváb falu volt, beszorítva a folyó és az úttalan hegyek közé, még a történelem is elkerülte. Közelgett Trianon, a Császár és Király, a Kaiser und König helyett király nélküli királyság lett az ország, de az élet, csak folyt tovább a maga csendes medrében. Lakói hajnalban korán keltek, felmentek kis hegyi parcelláikra, mert termőföldből keveset adott nekik a Teremtő, bajlódtak dolgos növényeikkel, amit aztán hajón szállítottak a városba. Aztán reggel ki-ki ment a dolgára: a gyerekek az iskolába, a felnőttek a munkába, s késő este tértek csak nyugovóra. A férfiak esténként elmentek a kocsmába, vagy, ha éppen úriasabban éltek, a kávéházba, hogy megbeszéljék a világ dolgait, de a végén mindig csak abban maradtak, hogy Istenadta áldott föld, ami fölül kitérnek még a viharok is. S ha néha el is öntötte a falut az ár, az sem volt tragédia: pár napra felhúzódtak a hegyoldalba, majd visszatértek, újrameszelték házaikat s gyertyát gyújtottak Nepomuki Szent Jánosnak, akinek biztos, ami biztos alapon, a víztől messze állítottak szobrot.

Vasárnaponként mindannyian felvették ünneplő ruhájukat, templomba mentek, s amikor a szentmise után kiléptek a kapun, ismét csak arra gondoltak, van miért hálát adniuk.
Ebbe a világba született Kata, a kislány, akinek nem volt születésnapja. A születési anyakönyvben ez a dátum szerepelt 1920. június 4.
Akkor sírt fel, amikor az egész ország gyászolt, a harangokat félrehúzták, az emberek néma csendben gyülekeztek az utcákon és tereken. A párizsi kis Trianon kastélyban Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston aláírták az okmányokat, diplomáciai szokások szerint a példányokat kicserélték egymás között – és Katát édesanyja karjaiba adták. Mindenki gyászolt, de ő csak nézte azt a csöppnyi életet, amit a kezében tartott.
Mintha a természet, vagy Isten, ezt akarta volna üzenni: ti emberek buták vagytok, minden erőtökkel egymás ellen hadakoztok, arra törekedtek, hogy azt a pár évtizedet, ami nektek rendeltetett, minél több keserűséggel töltsétek meg, de mindig születnek gyerekek, és amíg gyerekek születnek, addig lesz remény és lesz okotok örvendezni.
Apja a falu egyik leggazdagabb embere, hatalmas házuk volt a főutcán, nem csak a szomszéd faluból irigykedtek rájuk (felettük magyarok, alattuk tótok* laktak, mind a ketten szegényebb népek), hanem még a falubeliek is. Mégis, a kislánynak, amint már betöltötte a kort, hajnalban kellett kelnie a többiekkel, utána iskola. Ha néha panaszkodott, apja helyrerakta: „A föld és a ház évszázadok óta a miénk, de emberséget, mesterséget magadnak kell tanulnod”. Abban a világban nem volt szokás az apa szavát megkérdőjelezni, tehát tanult és dolgozott. Kati tehát elhatározta, hogy a föld mellett varrásból fog megélni.



Kicsit félt, hogy édesanyja hogyan fogadja az elhatározását, de szerencséje volt: egyik este a szomszédasszony átjött panaszkodni.
- Szörnyű...
- Mi történt? – érdeklődött édesanyja.
- Tudja, a férjemet a 17-es hőstettei miatt vitézzé avatták… - Persze, hogy tudták, hiszen a férj minden ünnepségen, minden vasárnap kitűzte magára a rend jelvényét, de szemmel láthatóan a feleség úgy érezte, ezt nem lehet elégszer elmondani. – És most megkaptuk a meghívót a vitézi bálra, a Főméltóságú** úrhoz. Tudja, hogy sohasem pazarolunk, takarékosan élünk, de mondtam az uramnak, hogy erre az alkalomra neki is, és akkor magamnak is varratunk ruhát! Csak olyan nehéz jó varrónőt találni itt falun, be kell mennünk a városba…
Kata édesanyjára nézett, és mind a ketten ugyanarra gondoltak: ez olyan panasz volt, ami inkább dicsekvés, de érthető: azelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy paraszt az ország első emberével közös bálon vegyen részt, nem csoda, ha szegény asszony majd eszét veszti az örömtől. Vitéz a férje, egész életükben derék emberek voltak, megérdemlik, hogy egyszer az életben úrnak érezzék magukat. Amikor kettesben maradtak, Kata elérkezettnek látta az időt, hogy a tervébe édesanyját is beavassa:
- Ha varrónő lennék, most én varrhatnám meg ezt a ruhát… És többet keresnék vele, mint egy havi robottal a földön.
Anyja kicsit elgondolkozott:
- Hát, akkor tanuld ki a mesterséget. – És ezzel megoldódott Kata pályaválasztása. Amikor apjának is elmesélték, hiába tették hozzá, hogy ők így gondolják, de döntsön ő, nem volt más dolga, csak bólintania kellett arra, amit az asszonyok már előre eldöntöttek.

Kati szerette ezt az életet, szerette a munkát, ahogy látta, hogy minden megtermi a maga gyümölcsét, örült annak, hogy már szebb ruhákat tud magának készíteni, mint a többi falubéli lány, szerette a búcsúkat, amikor félénken szemezhetett a legényekkel (ha szót nem is válthattak). Örült annak, még ha így nem is fogalmazta meg magának, hogy egy olyan világban élhet, ahol meg van a maga biztos helye.
Szerette az évszakokat: a Húsvéttal és Pünkösddel áldott tavaszt, a Szent Anna misét a kálváriahegyen, Szent Rókus napján a kukoricabúcsút (bár kislányként mindig elkerülte a Rókus kápolnát, mert az öregek azt mesélték, hogy pestisben elhunyt csecsemők csontjait földelték el körülötte), Szent István napját, amikor az egész falu ünneplőbe öltözött s a szónokok ékes sváb nyelven dicsérték az áldott király emlékét és művét. Szerette a rózsafüzér mormolós októbert, novembert, mikor a temető életre kelt, de legjobban a telet, amikor a világ a hótakaró alatt elcsendesedett.
A férfiak ilyenkor elővették a baltát, a fűrészt, a szánokat és persze a pálinkát is, s nekiindultak a hegyeknek, hogy este teli szánnal és üres üveggel térjenek haza. Anyja ilyenkor elengedte esténként a barátnőihez, s nem kellett az órát nézniük, mikor érnek haza.
Bolond az emlékezet, éveket felejt, de pillanatokra emlékszik. Kata is, gyermekkorából csak egyetlen dolgot mesélt el a dédunokájának… Amikor egy fagyos estén a barátnőjével sétált a faluban és látta, hogy a többi gyerek milyen boldogan siklik a templomdomb oldalán, s messze volt a házuk, hogy hazamenjenek a saját szánkójukért (no meg attól is félt, hogy ha meglátja anyja, akkor házimunkára fogja), barátnőjével huncutul egymásra, majd a szatócsbolt cégérére néztek. A Meinl Gyula kávét reklámozó, hatalmas fémkorong lógott a bolt előtt. Az üzlet már zárva volt, hát bakot tartottak egymásnak, leakasztották és máris volt szánkójuk… Talán még sohasem kacagtak ennyit, még soha nem repültek úgy, mint eddig, s mindezt megédesítette a tudat, hogy most először az életben tiltott dolgot művelnek. Furcsa, izgató érzés volt, olyan, amit sohasem felejt el az ember.
Minden jónak vége szakad egyszer, már lassan mindegyik gyerek hazaszállingózott, kettesben maradtak. Megpróbálták visszaakasztani a cégért, de rá kellett jönniük, hogy ez már sokkal nehezebb. Rájuk tört a félelem: mi lesz, ha a szüleik megtudják. Nagyon fáztak már, a ruháik átnedvesedtek, remegett a kezük, félelmükben már sírtak, a könnycseppek az arcukra fagytak, de a cégér még mindig nem akart fennmaradni. Legszívesebben mindent otthagytak volna, nekivágtak volna az úttalan hegyeknek, lelki szemeikkel már látták, hogy ott fagynak meg összebújva egy vízmosásban, vagy a farkasok rágják le a csontjaikat…
Aztán hirtelen a cégér súlytalanná vált és magától a helyére került. Ijedten fordultak hátra: a boltos, az öreg Deutsch bácsi állt mögöttük. Ha eddig remegtek, most megdermedtek. Százszor jártak már a boltjában, bár a szüleik inkább a szövetkezeti boltba küldték őket, de itt jobb iparcikkek voltak, finomabb volt a cukorka, valahogy sokkal elegánsabb volt ez a bolt, mint a másik. Istenadtán sohasem voltak összetűzések a népek, a magyarok és a svábok között, persze a férfiak másik asztalhoz ültek a kocsmában, a lányok csúfolták egymást, de a zsidó, az más volt. Egyszerre volt otthon a faluban és egyszerre volt idegen. A kislányoknak soha nem meséltek rémmeséket róluk, sokkal felvilágosultabb népek éltek a faluban, de elég volt látni, hogy másképpen öltözködnek, másképpen imádkoznak… Hiába kártyázott a zsidó boltos a plébános úrral a kávéházban: idegen volt. És most ott állt mögöttük.
- Kislányok, kislányok… Muszáj, volt a legszebb cégéremet kölcsönvennetek? – De közben mosolygott, s a zsebéből egy-egy cukorkát vett elő. – Legközelebb azért inkább a saját szánkótokat használjátok!
A cukorka finom volt, olyan könnyszárító. S legközelebb már Hannával, a boltos lányával szánkóztak hármasban – de a házukba soha nem hívták meg egymást. Később, valahányszor találkoztak a boltossal, az mindig mosolygott rájuk és csak „Meinl Mädchen***”-nek szólította őket.

A kávésdobozt visszaraktam a polcra és újra a szobában voltam. A szemem lassan hozzászokott a sötéthez. A polcon egy szentképet láttam, olyat, amilyent régen a búcsúkon vagy más nagy és szent alkalmakkor a papok osztogattak a híveknek. Talán négy szín, kis aranyozás a koronán és a glórián, Szent István arca Isten-ősöreg. És újra egy másik világban voltam…

* szlovákok
** Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója (államfője) a két világháború között
*** lefordíthatatlan szójáték: a kislányaim (Mein Mädchen) helyett Meinl kislányok.