Éjszaka egy halott asszony ágyában 07: Tábori lap (1942)

A fénykép mögött egy halványzöld tábori levelezőlap, olyan, amiről Karádi Katalin is énekelhetett. Egy pillanatra elbizonytalanodtam; szabad-e elolvasnom? A levél az levél, a titok az titok, még ha egy halott férfi és asszony titkáról is van szó. Mi lehet benne? Mit írhat az ember a halál árnyékában, amit a tábori cenzúra is átenged? Azt hazudja, hogy jól van, hogy nincs veszélyben, miközben mind ő, mind akinek írta, tudja, hogy az egészből egy szó sem igaz? Hogy bármikor meghalhat, a partizánok elvágják a torkát, egy eltévedt golyó szétroncsolja a koponyáját? Hogy a halál mocskos és undorító, nem olyan hősies, mint a hazafias énekekben és filmekben? Hogy a hazáért valóban meg kell halni, ha úgy hozza a sors, de a háborúért lelkesedni bűn?
Eszembe jutottak a korabeli katonadalok, amiket a rádió állandóan ismételgetett. A német zenék mind lelkesítők voltak, gondolkodás nélkül úgy állították be a harcot, mint az emberi lét csúcsát, amiért mindenki lelkesedik. A magyarok viszont mindig szomorkásak voltak, hazavágyók… Talán a két nép eltérő karaktere okozta a különbséget? Nem hiszem, sokkal inkább az, hogy a totalitárius rendszerek nem engedik meg a gondolkodást, a kételkedést a célokban, ha a cenzúrán keresztül csúszik egy olyan dal, mint a Lili Marleen, a gyilkoló gépeknek beállított harcosok is otthonra gondolva éneklik közösen: „Wie einst, Lili Marleen!”.
Banális hazugság és a banálisnak tűnő igazság van ezekben a levelekben: „szeretlek”. Kimondva, kimondatlanul minden levélnek ez a lényege. Ahogyan hat évtizeddel később, 2001. szeptember 11-én is, a halálra ítélt amerikaiak is ezt üzenték utolsó sms-ükkel. Mi újat tudna nekem mondani ez a levél? Visszaraktam, olvasatlanul…

Igen, a háború elérte Istenadtát is. Ez már más volt, mint a diadalmas, virágfüzéres bevonulások a Felvidékre és Erdélybe, más, mint a gyors hadműveletek Kárpátalján vagy a Délvidéken: ez a Háború volt, aminek már senki sem látta az értelmét. A filmhíradók a diadalmas előrevonulás képeit mutatták, a hálás helyi lakosságot, mégis mindenki tudta: a halottak útján járnak. Aki búcsúzott, mintha örökre tette volna.
A kézbesítő, akit korábban mindenki az utcán várt, a falu talán leggyűlöltebb embere lett. Régen behívták egy-egy szóra, egy-egy pohár pálinkára, hátha jó hírt hoz… Most kerülték a tekintetét, mintha titokban abban reménykedtek volna, ha nem találkozik a szemük, akkor talán nem jön feléjük, nem adja át a vészhozó levelet. Ha feltűnt a postás, senki sem arra a halványzöldszín tábori levelezőlapra gondolt a szokásos banális közhelyekkel, hanem a hivatalos értesítésre: …eltűnt …hősi halált halt…Akiknek férjük, fiuk otthon volt még, egyre kevesebben, a behívótól rettegtek.
Ferinek szerencséje volt, az ő korosztálya később került sorra. Esténként az iratait rendezte, hogy ha egyszer el kell menni, és talán, sőt valószínűleg sohasem tér vissza, Katára ne hagyjon nyitott ügyet. Majd hetente ment egy-egy barátjával búcsúpoharat inni a kocsmába. Az asszony nem szólt semmit, csak minden nap egy órával tovább fennmaradt és meleg ruhát vart a férjének: tudta, muszkaföldön nagyon hidegek a telek.



Egy nap nem várt látogató érkezett hozzájuk: a kávéház tulajdonosa. Elegáns öltönyén szokás szerint ott fénylett a Volksbund kerek jelvénye.
Régen jó ismerősök voltak, mielőtt még a barna köd megszállta volna az agyát, és mégiscsak egy faluban éltek, hát hellyel kínálták.
- Tudom, maguk azt hiszik, hogy ellenségek vagyunk. – Kezdte a látogató.
- Mi nem, – válaszolta a férje – de amiben hiszünk, az ellentétes.
- Nem azért jöttem, hogy meggyőzzem magukat. Erről már lemondtam. Hamarosan egy új világ kezdődik. A Birodalom győztesen robog előre Oroszországban, nemsokára Sztalin megbukik és Európa megszabadul a nemzetállamok béklyóitól. Nem lesznek határok, hanem csak népi államok, melyek egy nemzetek feletti Birodalomban egyesülnek. Mindaz, amit a mai világunkban gyűlölünk, akkor megszűnik. Nem lesz szegénység, kizsákmányolás, feudális maradványok, urizálás, ez a fojtogató neobarokk giccs… De addig győznünk kell.
- Ez az apróság még valóban hátravan a nemzetiszocialista idillig… – válaszolta gúnyosan Ferenc.
- Nehogy azt higgye, hogy nem tudom. Sok tiszta vérnek kell még folynia addig. S nem vigasztal, hogy a szolganépek közben jobban fogynak, mint mi.
- Nem sírna, ha a zsidók mind elfogynának, ugye?
- Remélem, nem hiszi el a nyugatiak propagandáját?
- Akik a keleti frontról hazajönnek, sok mindent mesélnek… Sok minden történik ott, ami nem kerül be a filmhíradóba.
- Nem vagyunk gyerekek, a háborúban mindig történnek csúnya dolgok. Csak az számít, hogy a végén egy jobb világ szülessen. A vérből. Ez az ára. Mérlegelni kell. Minden háború ilyen. Cenzúra nélkül nem lehet egyetlen háborút sem megnyerni.
- Nem akarok udvariatlan házigazda lenni, de ha csak azért jött, hogy ezt elmondja, azt hiszem végeztünk. Ebben sohasem fogunk egyetérteni.
- Mondtam már, hogy nem azért jöttem, hogy meggyőzzem magukat. Ha eljön a végső győzelem, majd úgyis belátják, hogy igazam volt. De addig is… Kár lenne magáért. Rendes ember, kár lenne, ha ott veszne a fronton.
- Háború van. Kell a katona.
- De nem mindegy, hogy hol. Magyarországnak nincs igazi hadserege. Nincsenek fegyvereink, ellátmányunk, kiképzett tisztikar… Úgy ugrott bele a háborúba, hogy ezzel egy generációt halálra ítélt. Ráadásul nézze meg, kiket küldenek a keleti frontra: a nemzetiségeket, az öregeket… Akikért szerintük nem kár.
- Ez a hazánk, akkor is harcolni kell. – Kata fülét megütötte a szó: „haza”. Feri még sohasem nevezte Magyarországot a hazájának. Istenadtát igen, de az országot sohasem. Pedig tudta, hogy szereti, de ezt a szót mindig kerülte.
- Németország is a hazánk, németek vagyunk. És a német hadsereg a legjobb a világon, a legjobb fegyvereink vannak, a legjobb tisztikarunk… Én csak azt mondom: ha már harcolni kell, a Waffen SS*-t kell választani, ott könnyebb túlélni a háborút. A háború után pedig azok lesznek az urak, akik német egyenruhát viseltek.
- És német állampolgárok lesznek.
- Az új Európában már másodlagos kérdés lesz az állampolgárság… Magukat mindig kedveltem, elárulok valamit, amit a Volksbundban sem mondtam még. Láttam a térképeket az új Európáról. Még nem végleges, de könnyen lehet, hogy Istenadta a Birodalom része lesz. És akkor felesleges mondanom, mit jelent majd, ha valakinek az igazolványán a birodalmi sas díszeleg.
- És akkor mi lesz Magyarországgal?
- Ennek az országnak is az lenne a jobb, ha mi irányítanánk. A háború hamar véget ér. Utána eltakarítják ezt a feudális-zsidó uralmat és valami új jön. Vagy mi, vagy a nyilasok. És mi lennénk a jobbak, nem az a zsidóverő, bikacsökös bagázs, a hungarista ősföldjükkel meg mindennel. Ezt mindenki belátja.
No, ennyit akartam mondani. Gondolkodjanak. Nem maga lenne az első, már vagy harmincan jelentkeztek az SS-be a faluból. – Az asztalra rakott egy horogkeresztes fejlécű formanyomtatványt és kezet nyújtott a férfi felé. Az egy pillanatig gondolkodott, hogy elfogadja-e, de végül ő is kezet nyújtott. Végül is falubeliek, nem szabad, hogy a politika megossza Istenadtát.
Kata már lefeküdt, de látta, hogy a férje tollal a kezében ül az asztalnál, mozdulatlanul. Reggel felvette a jobbik ruháját, s mielőtt még a bánya irodába ment volna, tett egy kitérőt a kávéház felé és visszaadta a papírt.
Egy héten belül megjött a behívója a Magyar Királyi Honvédségbe.
Este a férfiakkal elment a kocsmába. Az öregek egy sör mellett mesélhettek a nagy háborúról**, a fiatalabbak együtt érzőn néztek rá, köztük egy szabadságos katona is volt, aki, a többiekkel ellentétben, meg sem szólalt. Nem húzták sokáig az estét: szertartásosan megitták a sört. Régebben elképzelhetetlen lett volna, hogy a férfiak ne énekeljenek a kocsmában, most suttogni is alig mertek. Mert nem volt már dal, ami ne szított volna viszályt: ha németül szólt azért, ha magyarul, azért. Jobb volt megalkuvó csend.
Fiatal volt még az este, amikor hazaért. Mint az öregek, Katával kiültek a ház elé a padra és csendben nézték a falu mindennapi életét. Az apróságokat, amik felett máskor oly könnyen elsiklanak, most mégis annyira fontosnak tűntek.
Ahogy az öreg tehenész hangosan kiáltozva tereli be a faluba az állatokat a faluba a lapályról.
Ahogy a busz végigzörög a kövezett főutcán.
Ahogy a falu bolondja, fehér kesztyűben és csúcsos sapkában, magát katonatisztnek képzelve végigmasírozik a járdán.
Ahogy a szomszédasszonyok hangosan perlekedtek, ki tudja, mi miatt.
Ahogy az ismerősök és a rokonok rájuk köszöntek. A béke hangjai.
Órák teltek így el néma csendben. Amikor már indulniuk kellett a házba, Feri megszólalt:
- Vigyázz magatokra. Tudod, hogy nagyon nehéz lesz egyedül helyt állnod a világban.
- Tudom. De helyt fogok állni. De ígérd meg, hogy semmi hősködés, hogy te is vigyázol magadra. Nekem vaskereszt nélkül is tetszel.
A férfi megvárakoztatta a válasszal:
- Ígérem. De nem leszek gyáva. Azt ne kérd tőlem.
- Nem kérem. Csak azt, hogy gyere vissza. Várni foglak.
- Visszajövök. Bármi is történik, vissza fogok jönni. Szeretlek.
Az asszony meglepődött. Tudta, hogy a férje szereti, mégsem tudott egyetlen egy alkalmat sem felidézni, amikor ezt így kimondta volna. Válaszul alig hallhatóan suttogta: „Én is”
Reggel a hajnali busszal indult be a laktanyába. A kisfiú még aludt. Csendben az ágyához lépett, megigazította rajta a takarót és szótlanul nézte. Kata az ajtóban állt és nézte ezt a csendes férfiszertartást. Arra gondolt, hogy talán sohasem lesz még egy ilyen tiszta és boldog pillanat az életükben. Ha nem a halál leselkedett volna arra a férfira, akit legjobban szeret, elnevette volna magát, mert arra gondolt, hogy ez olyan giccses pillanat, amit egy hangosfilmen is bemutathatnának a moziban.

* az SS (Schutzstaffel) katonai szárnya, Németországon kívül is toborozták a tagjait
** korabeli szóhasználattal így nevezték az I. Világháborút