BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Az utolsó vonat Ungvárról - 14. 1944 október, Kárpátalja: ...

István ekkor új parancsot kapott: gyűjtsenek össze minden fegyveres erőt és irányítsák a védelmi állásokba. Az írásbeli utasításokat Gyula szóban egészítette ki: mindenkit, aki el tud sütni egy puskát, harcba kell küldeni.
- Akkor is, ha nem megfelelő a kiképzésük? – kérdezte István.
- Akkor is. Mindenkire szükségünk van.
- Ha nem képezzük ki őket a hegyi harcokra, a biztos halálba küldjük őket.
- Ahogy a Don-kanyarban is ez várt rájuk. Mégis, visszatértünk – próbálta megnyugtatni Gyula.
- Kevesen és vesztesen.
- Vesztettünk, de nem semmisültünk meg. Ez is győzelem. Mohácsnál létszámarányosan ugyanannyian haltak meg, mint most a Donnál, de akkor megsemmisült az ország, most viszont még képes harcolni. És harcolni is fog.
- Eddig nem volt jellemző rád a történelemfilozófia – csodálkozott István.
- Katasztrofális időkben az ember Istenhez vagy a történelemhez menekül. Mivel nem vagyok vallásos, nekem az utóbbi jutott.
- Szerinted még van értelme küzdeni? Mit mond a történelem?
- Te is tudod, mi jár azoknak, akik csüggeteg szavakat ejtenek ilyen helyzetben.
- A helyszínen felkoncolandók – bólintott István. – De most nem a szolgálati szabályzatról kérdezlek, hanem az őszinte véleményedről.
- Olyanom nincs. Katona vagyok, a parancsok mögé tudok bújni.
- Akkor is, ha tudod, hogy nincs értelme?
- A hazáért mindhalálig, emlékszel, ez volt az eskünk.
István erre olyat válaszolt, amit eddig még sohasem mert kimondani:
- És hol van az a haza, amiért még érdemes meghalni? Ma már Magyarország elveszítette önállóságát, csak a nácik egyik megszállt tartománya, egy Gau vagyunk. És ami még rosszabb: elveszítettük a becsületünket is.
- Arra gondolsz, amit a megszállt területeken műveltünk a civilekkel és itthon a zsidókkal?
- Igen. Arra is. És arra, hogy minden viszonylagossá vált. A becsület, az erkölcs. Amikor Budapesten voltam a kórházban, láttam, hogy mindenki csak az élvezeteket hajszolja, a kereszténység csak egy vékony máz az országon.
- Sötéten látod a dolgokat. Gondolj arra, hogy mi még mindig a jobbat képviseltük. Az ukrán és az orosz paraszt a felszabadítót látta bennünk, aki visszaadja a földet és a szabadságot.
- Nem sokáig – legyintett István.
- Persze, az álmok, az első napok lelkesedései mindig szertefoszlanak. De amikor visszavonultunk, hányan könyörögtök, hogy vigyük őket magunkkal? Magyarország szemére hányod, hogy összegyűjtöttük és deportáltuk a zsidókat Németországba, ahol ki tudja, miket csinálnak velük, de elfelejted, hogy Romániában élve hentes kampóra akasztották őket és úgy kínozták őket halálra.
És szidod a pesti világfiakat is, hogy nem elég erkölcsösek. De elfelejted azt, hogy amikor reggel kijönnek a mulatókból és bevonulnak, ők is az utolsó csepp vérükig harcolnak. Minden viszonylagos, de ebben a felfordult és becstelen világban mi még mindig a jót, a jobbat képviseljük. És ezért kell harcolnunk.
- Nem veszed észre, hogy ugyanazt mondod, amit én? – vetette barátja szemére kétségbeesetten István.
- Mire gondolsz?
- Hogy minden viszonylagossá vált. A jó, az erkölcs és az is, hogy mi helyes. Én viszont abban hittem eddig, hogy a haza, Magyarország jó. Hogy nekünk az a küldetésünk, hogy valami többet, valami jobbat mutassunk a többi népnek. Az igazságot, a jogot, a szabadságot. Trianon se csak azért fájt, mert a magyar testvéreink nem élhettek szabadon, hanem azért, mert a korábban velünk élő népek az új határokkal ettől az igazságtól zárták el magukat. Ha csak a mi szabadságunkról lett volna szó, talán nem arra teszem fel az életemet, hogy visszaszerezzük az elcsatolt magyarlakta területeket, de hittem abban, hogy az egyetemes igazság és szabadság nevében is cselekszünk.
- Ezt pont te mondod és pont itt? Kárpátalján, ahol a lakosság kétharmada még a régi világban sem volt magyar? Ezzel hogy számolsz el magadban?
István elgondolkozott.
- Hittem abban, hogy ide nem csak a magyar világot, hanem a szabadságot hozzuk el. Hogy többet nem kell senkinek sem hátrányt szenvednie, azért mert német, ruszin vagy akár zsidó. Hogy a Szent Korona újra összefogja ezt a soknyelvű és szokású nemzetet.
- Ez üres idealizmus, kávéházi világpolgárok filozofálgatása. Magyar vagyok, elsősorban a magyar szenvedés fáj nekem. A németekről gondoskodjon a Birodalom, a tótokról Szlovenszko. Miért kellene mindenki szenvedését a vállunkra venni?
- Ha csak a saját fajtánkkal törődünk, miben különbözünk a többiektől?
- Miért kellene különböznünk? Mire mentünk a Trianon előtti nagy türelmünkkel és szabadságunkkal? Széttiportak minket azok, akiknek nem voltak erkölcsi aggályai. Azok az erősek, akik harcolnak és nem gondolkoznak, nem kételkednek.
- De akkor mi értelme van a küzdelmünknek?
- Hogy minden hibájával együtt, de legyen egy magyar – nyomta meg Gyula alig észrevehetően ezt a szót - ország is, ahol otthon lehetünk. Ha elbizonytalanodunk egy magasabb erkölcsiség nevében, könyörtelenül eltipornak. És akkor még rosszabb világ jön ránk.
- És a még rosszabb felment minket a felelősség alól, hogy behunytuk a szemünket és néma cinkosként társtestessé váltunk?
- Igen, mert ha nem harcolunk azért a világért, amit te bűnösnek tartasz sok mindenben, akkor bűnössé válunk az elkövetkezőben. Aki ma nem harcol a nácik oldalán, bűnös lesz az újabb kommünben.
- És fordítva?
- Hogy érted? – kérdezett vissza Gyula.
- Tegyük fel, hogy mégis győzünk.  Nem mi, hanem a nácik. Szerinted akkor mi maradna meg Magyarországból? Szolganép, nibelungok lehetünk csak. Ebben nem lennénk bűnösök?
- A helyzet szerintem egyszerűbb. A németek velünk vannak, az oroszok lőnek ránk. Ha nem tetszik, nem kell részt venned benne.
- Ezt kikérem magamnak! – csattant fel István.
- Nézd, te még beteg vagy, bármennyire is tagadod, nem épültél fel teljesen, a Don-kanyarban, hogy már bizonyítottál, elintézhetem, hogy hazamehess. De mi maradunk.
- Ha nem lennénk barátok, akkor most kihívnálak párbajra.
- Felesleges rám pazarolnod a golyót, inkább egy ruszki lőjön le. Mégiscsak más érzés lenne. De komolyan mondtam, nem akartalak megsérteni: te jogosult lennél arra, hogy a hátországba menj a családoddal. Beteg vagy, már megjártad a hadak útját. Miért akarsz mégis maradni?
- Talán azért, mert bármennyire is ésszerűtlen, ez a föld is a hazám. Nem itt születtem, nem itt nőttem fel, még az őseim sem innen származnak, mégis ez a föld: magyar. És arra tettem esküt, hogy ezt fogom védeni, ha kell, az életem árán is. Maradok.
- Ha az eszemre hallgatnék, akkor megpróbálnálak lebeszélni, de azt hiszem, akkor magadat kellene megtagadnod.
- Már majdnem úgy beszélünk, mint a politikusok – nevetett fel István.
- Egy őrült világban élünk, néha tévedésből ők is mondhatnak igazat! – nyugtázta Gyula. De valahogy nem volt őszinte a nevetése.
Folytatások
Még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány magyar és német halt meg a kárpátaljai deportálásokban. Igaz, itt nem került sor olyan vérengzésekre, mint Erdélyben, vagy a Délvidéken, de az embertelen körülményekbe (élelmezés nélkül halálmenetek, ahol lelőtték, aki nem bírt továbbmenni, a téli hidegben szabadban töltött éjszakák, embertelen munka*) a deportáltaknak több mint a fele belehalt. Csak Szolyván (ahol összegyűjtötték a foglyokat, mielőtt továbbhajtották volna őket, 10-15 ezer teste nyugszik –...
Ezek lennénk mi, gondolta István. Egy csapat riadt szerencsétlen, akik tülekednek, hogy fel tudjanak szállni a vonatra. Minden civilizációs máz lekopott rólunk, hol van már a „kultúrfölény”, amiről annyit hallottunk régebben? Csak egyetlen ösztön, a túlélésé irányít minket. Engem is, gondolta őszintén. Ha már csak három hely lenne a vonaton, én is megölnék mindenkit, aki az utamba áll. Pattanásig feszültek az idegek, amikor végre hozzákezdhettek a felszálláshoz. Egy kalauz nyugtatgatta a...
- Egyszer a szemedben kérdés volt… Emlékszel? Amikor a frontra indultam, a szemed azt kérdezte, hogy szeretlek-e és azt válaszoltam, hogy igen. És ma is ezt válaszolom: szeretlek. És ennek a szeretetnek a nevében kérlek, hogy keltsd fel a gyerekeket és csomagolj. A nő a férfi szemébe nézett és csak ennyit mondott: - Hiszek neked. - Köszönöm. Én addig elmegyek, de legkésőbb egy óra múlva itt vagyok. - Hová mész? - Akit lehet, riadóztatok. A barátainkat, az alárendeltjeimet. - Már nincs hadsereg,...
Mert Darwinnak és Hitler uraknak nincs igaza: az ember több, többnek kell lennie, mint egy ösztönvezérelt, túlélésre és szaporodásra játszó állat. Mindig ott van a jó és rossz közötti választás és mindig választani is kell. Talán nem is az a fontos, hogy mindig a jót válasszuk, hiszen gyengék vagyunk, tudatlan parasztok a történelem sakktábláján, hanem maga a választás, hogy ne hagyjuk magunkat sodorni az aktuális árral. Igen, küzdeni fog és megőrzi a családját és azt, ami emberré, morális...
- Hát… - vakarta meg a fejét Iván. – Nagyon úgy tűnik, hogy itt se magyar, se cseh világ nem lesz, hanem csak orosz, bocsánat, ukrán. - Mit tud? - Tulajdonképpen én egyszerű ruszin paraszt vagyok, nem értek a politikához, hogy a nagyurak vagy elvtársak hogyan egyeztek meg egymással, de azt látom, hogy hiába vannak itt a cseh hivatalnokok, se a nép, se a katonák nem veszik őket semmibe se. Ha reggel bejön a faluba egy cseh és mond valamit, az orosz estére csak azért is az ellenkezőjét rendeli....
Előző részek
Fennhangon mindenki árulást emlegetett, de magukban azt kérdezték: nekünk magyaroknak, nem ugyanezt kellene-e tennünk? Mert szép dolog a szövetségesi hűség, de a nácik nem árulták-e el már sokszorosan? Megszálltak minket, letartóztatták a magyar hazafiak jó részét. De csak eddig jutottak a gondolataikban, mert eszükbe jutott a másik oldal: mi vár rájuk, ha a szovjet birodalom kebelezi be őket. A náci koncentrációs táborokról még csak ellenőrizhetetlen rémhírek terjedtek, de Katyn borzalmait...
A rémálom, ami körülöttük és a lelkekben zajlott rosszabb volt, mint ami keletről közelgett. Az ország élte tovább mindennapi életét, az üzletek nyitva voltak, a színházak és a mozik gondoskodtak a felhőtlen szórakozásról, a nyilasok még mindig a politikai perifériájára szorultak – és éppen ez volt az abnormális. Mert százezrek tűntek el az országból, s a maradék élethalálharcra készült. Mindenki tudta: a haza sorsa itt fog eldőlni, a Kárpátokban kiépített védvonalakon.
Ha a lakosság tanácstalan volt ezekben a napokban, akkor a honvédség tehetetlen. A Legfőbb Hadúr, Horthy nem adhatott utasításokat, hiszen elvágták a külvilágtól, a miniszterelnöknek, Kállay Miklósnak bujkálnia kellett, a vezérkar egyértelmű utasítások hiányában nem mert lépni. Nagy kérdés, ha ezekben a napokban Horthy a várbéli őrhelyén tartózkodik, másképpen alakult volna-e a magyar történelem?
A negyvennégyes év a viszontlátással kezdődött: István ezrede végre visszatért Kárpátaljára, hogy felkészüljenek a végső összecsapásra. Belakták a védelmi vonalakat, hegyi kiképzést kaptak. A csontvázkatonák, akikből már kifagyott a lélek, most, az otthon levegőjén újra életre keltek. Most már nem a koncot, a megszállt területet kellett védeniük, hanem a szülőföldjüket. A kimenőn néha-néha hazalátogathattak, s egy-egy nap otthon többet ért, mint ezer lelkesítő szózat.
...mindent tudunk, még ha semmivel sem merünk szembenézni. Tudjuk, hogy ez a háború elveszett, de ha Hitler győzne is, akkor sem lenne sokkal jobb a sorsunk. Minket halálra ítéltek. És azzal, hogy fenntartjuk a régi életformánk látszatát, a gazdagság díszleteit, erre mondunk nemet. Hogy ha nem is tudunk változtatni a pusztulásunkon, de elfogadni sem fogjuk soha. Hogy mi sem a szép új európai rendet, sem a keleti despotizmust nem akarjuk, hanem a magunk módján élni. És élveteg mosollyal...
Hasonló történetek
Magasztos érzés kerítette hatalmába. Tartozott valahová. Az amazontábor. Igen. Az ilyen otthon volt, de akkor nem értékelte. Hogy elveszítette sokat jelentett neki. Sokat töprengett azon, hogy mért történt minden. Gina hogy halhatott meg? És miért űzte el az új királynő? Hisz Lofi ismerte gyerekkorától. Vajon mikor együtt játszottak a fák árnyékában, akkor is arra gondolt, hogy, majd ha felnő, megöli a királynőt, s ő fog uralkodni? Hogy elűzi majd kedvenc játszópajtását? ...
Hol van Kito? Vajon hol lehet az ő egyetlen édes szerelme? Az avar nem mozdult, mégis érezte, hogy valaki közeledik. Egett meglátta. A nőnek sötétbarna szeme volt, ami megnyugtatóan és gyengéden fénylett. Hosszú mogyoróbarna haján, mely egyenesen hullt alá gömbölyű meztelen vállára, egy koszorú ült. A koszorút barna levelek és soha nem látott erdei bogyók tarkították. Feje fölött egy különös lény keringett...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned