Az utolsó vonat Ungvárról - 10. 1943-44 Kárpátalja: Halálvonalak

István lassabban gyógyult, mint bárki gondolta volna, lassan már ősz volt, mire újra aktiválták. Az ezrede, vagy inkább annak maradéka (a tisztikar 70, a legénység 60%-át veszítették el) még mindig kint volt a keleti arcvonalon, de ahogy ígérték, neki a védelmi állások fejlesztésében adtak feladatot.
Az építkezések teljes titokban folytak, hiszen a náci ideológia még mindig ellenezte a mélységi védelem kiépítését. Jenőnek igaza volt abban, hogy Magyarország már képtelen a megfelelő erőforrásokra támaszkodni, de amit nem tudhatott, hogy a hiányosságokat leleménnyel és lelkesedéssel próbálták meg pótolni, kihasználva a természetes adottságokat.

A határtól 30-40 kilométerre építették ki az első védőövet, a Hunyadi-állást. Ennek csak annyi volt a szerepe, hogy lassítsa az előretörést, míg a háttérben aktivizálják a védelmet és végrehajtják a saját erők átcsoportosítását, miközben a támadók minél nagyobb veszteségeket szenvednek. Igaz, ahogy maguk között keserűen megállapították, ez utóbbi nem igen számított, a Don-kanyarban megtapasztalták, hogy az oroszok erőforrásai szinte végtelenek.
A második védelmi vonal, a Szent László állás a határt követte, lezárva az utakat és a völgyeket, tartós eredményt ettől sem reméltek, csak annyit, hogy megtörje a támadók lendületét, bomlassza alakzataikat.
Végül a magyar határokon belül, a magas hegyek között, épült ki a később legendássá vált Árpád vonal. Természetesen légmentes lezárásról, mint a Maginot- vagy a Siegfried-vonal, vagy az Atlanti fal* esetében, nem lehetett beszélni, azonban bunkerok, vasbeton lőállások megakadályozták, hogy a támadó erők gépesített állásai felfejlődjenek, a gyalogsági rohamokat meg dinamikus védekezéssel verhették vissza. István gyakran gondolkozott el azon, hogy ha ennek a tört részével rendelkeznek volna a Donnál, januárban, nem veszett volna el százezernyi magyar. Az eszével tudta, hogy így helyes, logikus, hogy a legjobb erőket a haza védelmére kell összpontosítani, de nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy őket meghalni küldték oda, nem harcolni. Százezer magyart feláldoztak a szövetségesi hűség oltárán.
Éjt nappallá téve dolgozott, hogy ha az ezrede végre hazatér, a túlélés reményében tudják felvenni a harcot, s nem gondolt arra, hogy az utóbbi években mindig csak menekült. Kárpátaljáról tehetetlenségében a frontra. A fronton mindig a hazára gondolt, de amikor hazavitték Budapestre, rájött, hogy ez már csak póthaza. Ott mindig arra gondolt, hogy az igazi Magyarországot Kárpátalján, a magas csúcsok és tisztavizű patakok között találja meg, de ebben is csalódnia kellett.
A nyomor, ami régóta jellemezte az országrészt, minden háborús konjunktúra ellenére nem akart csökkenni, ezért sokan nemtelen eszközökhöz nyúltak, s a vitatott állampolgárságú izraelita lakosság vagyonából próbálták meg enyhíteni a szociális feszültségeket. Kezdetben, a hivatalos verzió szerint, a megszállt szovjet területekre szállították őket, ahol az elmenekült parasztok javait használhatták volna, de a helyi ukrán lakosság idegenkedése, amit a német közigazgatás csak tovább tüzelt, ezt megakadályozta. Aki ennek az idegenkedésnek fizikai megnyilvánulásait túlélte, az erdőkbe menekült. A helyzet tarthatatlanságát látva, a nácik intézkedésre szánták rá magukat. Az eredmény ismert: Kamenyec-Podolszk. 12-15 ezer, a Magyar Királyságból kiutasított zsidót gyilkolt meg az „Einsatzgruppe C”. Rajtuk már nem segített, hogy a további deportálásokat leállították.
Háború volt, az emberélet árfolyama sokat esett, de ez a fenyegető árnyék mindig ott lebegett Kárpátalja felett: az izraeliták bármilyen jogfosztást, bármilyen zsidótörvényt hajlandók voltak elfogadni, csak hadd maradhassanak a magyar közigazgatás alatt, a nem zsidók pedig rossz előérzettel gondoltak arra, hogy egy rezsimváltásnál nem ők kerülnek-e ugyanilyen helyzetbe.
István bármit is gondolt arról, ami körülötte történik, teljesítette kötelességét és készült a nagy összecsapásra.
Ami kevés szabadideje maradt, azt mind a családjával töltötte. Nem tudta, mennyi időt ad még nekik a sors, nem akarta elpazarolni. A gyermekek szépen cseperedtek, egy normális világban szép jövő várt volna rájuk.
Egyszerre siettette, s marasztalta volna az időt. Néha szerette volna, ha minél hamarabb túlesnek az egészen, hogy a romokból akárhogyan is, de újrakezdjék az életüket, mindegy hogyan, csak nézzenek szembe a rájuk váró rettenettel, néha meg görcsösen kapaszkodott volna a jelenbe, csak ne múljon el.
Ebben a furcsa kettősségen telt el a véresen kezdődő 1943-as esztendő. Szilveszterkor még egyszer koccintottak Ilonával, de már nem ígértek semmit sem egymásnak.

A negyvennégyes év a viszontlátással kezdődött: István ezrede végre visszatért Kárpátaljára, hogy felkészüljenek a végső összecsapásra. Belakták a védelmi vonalakat, hegyi kiképzést kaptak. A csontvázkatonák, akikből már kifagyott a lélek, most, az otthon levegőjén újra életre keltek. Most már nem a koncot, a megszállt területet kellett védeniük, hanem a szülőföldjüket. A kimenőn néha-néha hazalátogathattak, s egy-egy nap otthon többet ért, mint ezer lelkesítő szózat. Lassan tavaszodott, s bármilyen kétségbeejtő is volt a helyzetük, ez mindenkinek felfrissítette a lelkét. Sötétben az élet reménytelen, de napfényben még a halál sem ijesztő.
Ungváron ezekben a napokban nyitották meg a tífusz elleni védő-oltóanyagot készítő intézetet. A lakosság kicsit megnyugodott: a kormányzat hosszú távra tervez, a magyar világ fenn fog maradni minden előjel ellenére. Csak a tisztikarban terjedt a keserű vicc, hogy a tífusz ellen már védve vagyunk, de az ólommérgezés ellen nem…
1944. március 15-ének különös ízt adott a történelem. A szónokok kiemelték, hogy ma is, mint akkor a muszka akarja eltiporni a magyar szabadságot, de ma már a németek mellettünk állnak. Hogy 96 éve még az volt a kérdés, hogy rabként vagy szabadon éljünk, de most a puszta létezésünk.
Kárpátalja hőse ezekben a napokban Katona Gáspár volt, aki majd száz éve a Latorcán átkelő oroszokat megfutamította. István is ott volt az ünnepségen, mikor Munkácson újratemették. Ahogyan a középkorban a vész idején a szentek ereklyéit vitték körbe a városban, most ők úgy hordozták a holt hős csontjait.
István az ünnepség után odasúgta a mellette álló barátjának, Gyulának:
- Vajon egy év múlva is lengeni fognak itt még a magyar zászlók?
- Félek, nem… És már máshol sem. És száz év múlva a mi csontjainkat nem fogják újratemetni. De láttad az arcokat? Ők még hisznek benne – válaszolta a barátja.
- Magyarok vagyunk. Sohasem veszünk tudomást a realitásokról – mondta keserűen István.
- Katonák vagyunk. Amíg ők abban az illúzióban ringatják magukat, hogy van értelme a harcnak, addig mi sem adhatjuk fel.
- Akkor sem, ha tudjuk, hogy hiábavaló?
- Akkor sem. A magyar haza addig él, amíg hiszünk benne. Amíg egy honvéd is van, aki puskát tart a kezében, amíg harcol, addig létezik a Magyar Királyság. És ki tudja… Hátha igaz – gondolkozott hangosan Gyula.
- Hogy győzhetünk?
- Ha voltak is ilyen illúzióink, Sztalingrádnál semmivé foszlottak. A csodafegyver szemmel láthatóan csak propagandafogás. Az egyetlen reményünk, hogy kitartunk addig, amíg a nyugatiak ide nem érnek. Akkor talán tisztességesebb feltételekkel adhatjuk meg magunkat.
- Ha a szövetségesek a Balkánon szállnának partra…
- Igen. Ha… De ahogy elnézem, milyen csigalassúsággal haladnak előre Olaszországban, ez is csak illúzió. De mi nem az?
Istvánnak egy percig gondolkoznia kellett a válaszon.
- A hegyek és a honvédek. Ezek a hegyek a mieink. És a honvédek… Mi magyarok, bármit is állít a propaganda, nem vagyunk egy katonanemzet. A magyar katona nem megy ujjongva a háborúba, de ha a hazáját védi, az utolsó csepp véréig kitart. És néha még én is elhiszem, pedig már cinikussá tett a sok vér, hogy itt nem fognak tudni áttörni.
Gyula rezignáltan bólintott: - Igazad van. Higgyünk a csodában. A hegyekben és a népünkben. Más már nem maradt.
- És Istenben – tette hozzá István.
- Igen, Istenben, de azt hiszem, Neki fanyar angolos humorérzéke van. Különös kézzel skicceli fel a sorsunk vonalait.
- Milyen vonalakra gondolsz? – lepődött meg István, hiszen barátjára eddig nem voltak jellemzőek a költői képek.
- Az első a trianoni határvonal volt. A második az újrarajzolt térkép ’38 és ’41 között. Lehet, hogy ezek a valaha volt legigazságosabb határok Közép-Európában, de még így is jelentős magyar néprészek rekedtek a határokon kívül, cserébe viszont mi is rengeteg másfajú lakost kaptunk, a gyűlölet magvai megmaradtak. Aztán egy újabb vonal, ahogy kivezényeltek minket Oroszországba. Az ottani védelmi vonalaink, amiket órák alatt elsöpört a támadás. És most végül itt van az Árpád vonal, amiket csak a hitünk tart egybe. Halálvonalakkal rajzolta fel Isten a sorsunk.


* Maginot-vonal: francia erődrendszer a francia-német határon, Siegfried-vonal: német erődrendszer a holland-belga-francia határon, Atlanti fal: Finnországtól Spanyolországig terjedő védvonal, ami a szövetségesek partraszállását lett volna hivatott megakadályozni.