Az utolsó vonat Ungvárról - 13. 1944 július-szeptember, Kárpátok

Alig több, mint két hét múlva, július 23-án, Sztalin rosszul felszerelt, de bosszúszomjas hadereje elérte a Hunyadi-állást, melynek az eredeti célja csak annyi volt, hogy lassítsa az előrenyomulást, amíg a hátrébb elhelyezkedő védelmi vonalakba megfelelő erőt tudnak átcsoportosítani. Nem volt több, mint néhány tábori erődítés a támadás várható irányában, mégis megtörtént az, amire józan ésszel senki sem számított: a 4. Ukrán Front támadása megtört. Hiába tört rájuk a már-már legyőzhetetlennek tűnő Vörös Hadsereg, bombázta őket a 8. légi hadsereg, a honvédek kitartottak. Beigazolódott a régi igazság: a magyar nem szívesen harcol, még Kossuthnak is kétszer kellett üzennie érte, nem fanatizálható, de a hazáját, amikor nem távoli csillagok alatt kell küzdenie, oroszlánként védi. István gyakran beszélgetett az ezrede honvédjeivel. Lelkes szavakat most sem hallott tőlük, de mindegyiknek a szemében valami különös fény égett. Míg a Don-kanyarban kimondatlanul mindig ott volt a kérdés, mit keresünk mi itt, miért nem gondoskodik rólunk a hadvezetés, a „nincs” volt a leggyakoribb kimondott szó, itt már nem kételkedett senki a harc értelmében.

A Hunyadi állás messze túlteljesítette a feladatot, amire előzetesen szánták, pár hétre új remény éledt a szívekben. Ebben a reményben sok, túl sok volt a „ha”, de végre lehetett álmodozni. Ha az állások feltartóztatják az oroszokat, ha a románok is olyan keményen tartanak ki, mint mi, akkor a vörösök északról kerülik meg a Kárpát-medencét, végtére is a fő csapásirány Berlin és a Budapest-Bécs vonal csak másodlagos. Ha ki tudunk tartani, talán a nyugatiak előbb érnek ide és előttük tehetjük le a fegyvert és a háború után igazságosabb rendezésre számíthatunk… Talán a Kárpátokat tényleg azért teremtette az Úr, hogy megvédjenek minket. Az ország ezekben a napokban a „ha”-kból szőtte magának a reményt.
Néha István is reménykedett, mosolygott, s azon kapta magát, hogy dúdolgat – erre már évek óta nem volt példa. Igaz, gyakran eszébe jutott Jenő. Vajon mi lehet vele? Bujkál vagy egy német lágerban küzd a túlélésért?* Vajon ő most mit mondana? Az egyik legintelligensebb ember volt, akit ismert, cinikus eszmefuttatásai kiállták az idők próbáját, de vajon a lelkesedés, a hazaszeretet nem írja-e felül a logika hideg szabályait? Hiszen ő csak órákban számolta a védelmi vonalak teljesítményét.
Egy hónapnyi vérző reményt kapott az ország, az orosz támadás mintha kezdett volna kifulladni. A szónokok Szent Istvánkor gyakran hivatkoztak a Szent Jobbra, ami ezer év múltán is védi az örök magyar határokat. És az események igazolni is látszottak ezt: a szovjet támadás már nem erre, hanem a Bukarest felé indult meg. És ekkor következett be, amire senki sem számított: Mihály király vendégül látta a német vezérkart, de az ajtó csak befelé volt nyitva. A románok, Hitler kedvencei lefejezték az ott állomásozó német erőket és átálltak.
Bár a tisztek fennhangon csak arról beszéltek, hogy ez várható volt, hiszen ezt tették a Nagy Háború végén is, ’18-ban. Bukarestben bizánci politikusok ülnek, hogy kár volt Hitlernek a románokat ajnároznia, nekik adnia a korszerű fegyvereket és támogatást. És, ami a legjobban fájt, Erdély felét is kár volt nekik hagynia. Hiába mondogatták magukban ezeket, mindannyian tudták, hogy a román kiugrással és az orosz déli átkarolással Magyarország minden reménye elveszett arra, hogy ebből a háborúból szerencsésen kerüljön ki.
Fennhangon mindenki árulást emlegetett, de magukban azt kérdezték: nekünk magyaroknak, nem ugyanezt kellene-e tennünk? Mert szép dolog a szövetségesi hűség, de a nácik nem árulták-e el már sokszorosan? Megszálltak minket, letartóztatták a magyar hazafiak jó részét. De csak eddig jutottak a gondolataikban, mert eszükbe jutott a másik oldal: mi vár rájuk, ha a szovjet birodalom kebelezi be őket. A náci koncentrációs táborokról még csak ellenőrizhetetlen rémhírek terjedtek, de Katyn** borzalmait mindenki ismerte, maguk is látták a megszállt orosz városokban a börtönök és haláltáborok nyomait. Ez volt az, ami ellen az utolsó csepp vérükig harcolni kell, hogy szeretteik ne jussanak erre a sorsra. És ezért úgy érezték érdemes félrefordítani a fejüket, amikor olyan dolgot láttak otthon, ami túlságosan is hasonlított ahhoz, amitől rettegtek.
Augusztus 23… ezen a napon úgy döntött a magyar hadvezetés, hogy a Hunyadi-állás tarthatatlan, egy Románia felőli támadástól védhetetlen: ki kell üríteni, az erőket visszavonják a középső Szent László állásba. Az ezeréves határokra.

Ezzel párhuzamosan a megnyílt román frontra csapatokat irányítottak át, s megkezdődtek a dél-erdélyi hadműveletek. Mindenki tudta, hogy mindez időre szól. Hiába ígérték a németek, hogy a román árulást követően felülvizsgálják a második bécsi döntést, és egész Erdélyt a magyaroknak adják, nyilvánvaló volt, hogy ez a hadművelet csak kétségbeesett kísérlet arra, hogy a Romániában rekedt német erők visszavonulását biztosítsák és késleltessék a vörösök előrehaladását. Mégis, lelkük mélyéig megrendültek, amikor hallották, hogy Arad újra magyar, hogy a vértanúk városában újra magyar zászló leng. A hadijelentésekben feltűnt egy baljóslatú név is: Világos.
És Világosnál a háború szigorú logikája győzött a lelkesedés és a hit felett: az egyesült román-orosz erők szétverték a magyarokat. Sztalin vassárkányai, a T-34-esek mint a gyerekjátékokat gyűrték maguk alá a magyar Toldi és Turán harckocsikat. A román tüzérek mintha vurstliban lettek volna, lőtték le a páncéltörő fegyverek és légi támogatás nélkül támadó magyar gyalogságot.
A teljes katasztrófát csak a tordai csata volt képes feltartóztatni: egyetlen magyar hadosztály három héten keresztül, október 7-ig, képes volt megállítani a támadást, míg a katlan bezáródott: az erdélyi és kárpátaljai magyar világ majd egy hónapnyi haladékot kapott…
A román átállással párhuzamosan tört ki a szlovák felkelés is: augusztus 27-én a partizánok előmerészkedtek a hegyekből és rajtaütöttek Rózsahegyen és a helyi német lakosokat lemészárolták. A felkelők nem képviseltek valódi katonai erőt, a németek és szlovák szövetségeseik, a Hlinka gárdisták számára nem jelentettek komoly veszélyt, inkább csak a civil lakosságra, de a hegyekben megbúvó állásaikat nehezen számolták fel. Kárpátalját az ellenség már három irányból vette körül: keleten az oroszok álltak, délről a szovjet-román átkarolás, nyugatról a szlovák felkelők…
Ezekben a napokban Kárpátalján is újult erővel megindult a szovjet előrehaladás. A 4. Ukrán Front 18 napos harc után, szeptember 28-ra átkelt a Kárpátok fő hegyláncán és biztosították a hágókat, igaz, minden talpalatnyi földért súlyos áldozatot kellett fizetniük, de ez már egyik oldalon sem számított. Az egyik oldalon az „áttörünk!”, a másik oldalon a „kitartunk!” írta felül az életösztönt.


* a családi emlékezet szerint egy tanyán bújt meg
** a Katyn-i erdőkben 1940-ben a szovjet belügyi erők húszezer fogságba esett lengyel tisztet végeztek ki. A gyilkosságokra 1943-ban került fény, bár a szövetségesek tagadták és elhallgatták, de a világ a szovjet barbárság bizonyítékaként ismerte el a tömeggyilkosságot.