Az utolsó vonat Ungvárról - 21. 1944. október vége: csont a föld

A város némán várta az elkerülhetetlent. Hírek szállingóztak: a szovjetek harc nélkül vették birtokba egymás után a településeket. 25-én Nagyszöllősre és Husztra került fel a vörös zászló. 26-án Munkács veszett el, ahol évszázadokkal korábban Zrínyi Ilona tartott ki négy éven át a császári seregekkel szemben. És minden ellenállás nélkül, 28-án bevonultak az utolsó két nagyobb városba is, Ungvárra és Beregszászra is. Bár nem messze, Csap–Kis-Téglás–Rát–Gálocs–Ungtarnóc–Bortfalva vonalon még folytak a harcok, Kárpátalja lényegében szovjet kézbe került.
Mivel a város harc nélkül esett el, az első napok viszonylag békésen teltek. Az oroszok díszsortűzzel ünnepelték, hogy már övék volt „a Csehszlovák Köztársasághoz tartozó Kárpátontúli Ukrajna fővárosa”, ahogyan rosszat sejtetően fogalmaztak. Az egyezmény, mely szerint ez a terület Csehszlovákiához tartozik, hivatalosan még érvényben volt, de a propaganda már azt hangsúlyozta, hogy ez voltaképpen Ukrán föld…
Ezekben a hetekben furcsa, négyes világ jött létre. Legfölül volt a szovjet katonai közigazgatás, a Vörös Hadsereg parancsnoksága, gyakorlatilag mindenben ők döntöttek. Látszólag övék volt a főhatalom, valójában csak látható karjai voltak a láthatatlan Belügyi Népbiztosságnak, a mindenki által rettegett, láthatatlan NKVD-nek…
Jelen volt a Huszt központtal működő csehszlovák adminisztráció is, de gyakorlatilag semmilyen funkciót nem láttak el, mégis ők jelentették a reményt arra, hogy a harcok elcsitultával mégis egy polgári életforma alakulhat ki. A magyarok és a ruszinok nem egy ilyen világról álmodtak, de mégis, a megismert cseh rossz messze jobb volt, mint a rettegett kommunizmus. Sokan azok közül, akik korábban meggyőződéssel álltak a magyar világ mellé, most a cseheket támogatták. Ahogy maguk között mondogatták: magyaránt már nincs megoldás, bárcsak csehül állnánk, de végül o-rosszul leszünk.
A harmadik hatalmi centrumot a frissen felállított, helyi népi bizottságok képviselték. A bizottságok tagjai talán elsőre nem is vették észre, hogy a szovjetek csak azért hívták létre őket, hogy a nyugati szövetségeseik előtt területszerző étvágyukat demokratikus jelmezbe tudják öltöztetni. Elhitték, hogy a csehszlovák burzsoá és a magyar feudalista elnyomás után itt valóban egy „népi” demokrácia születik, és őszintén elmerték mondani véleményüket: hogy a terület sorsáról egy háború utáni össznépi referendum döntsön, vagy Kárpátalja váljék önálló állammá. Örültek, hogy szabadon beszélhettek, nem figyeltek fel arra, hogy a bizottságok partizán tagjai, és azok, akiket a szovjet parancsnokság delegált, milyen szorgalmasan jegyzetelik felszólalásaikat.
És végül, immár minden hatalom nélkül, ott voltak az elsüllyedt magyar világ képviselői is, akik Istvánhoz hasonlóan nem akartak a hungarista államba szökni, így inkább maradtak. Az idő, ezekben a napokban látszólag őket igazolta, hiszen, ha megalázottan is, de viszonylag békében létezhettek. Igaz, nem tartottak igényt a szolgálataikra, hogy fenntartsák a közélet folyamatosságának látszatát, mint tették ezt a ’38 előtt is Magyarországhoz tartozó területeken, de élni hagyták őket. S ha nem is volt semmilyen hatalmuk, de viszonylag szabadon mozoghattak, tarthatták egymással a kapcsolatot, megoszthatták egymással a híreket és rémhíreket – nemsokára ezek az információmorzsák a túlélést jelentették.

Istvánék ezekben a hetekben nem politizáltak, nem reménykedtek, nem álmodoztak: minden erejüket lekötötte a puszta túlélés. Féltek az utcára menni: Ilona fiatal, csinos nő volt, aki túl nagy csábítást jelenthetett volna a vörös katonáknak, Istvánt mindenki ismerte, mint a letűnt világ prominens képviselőjét, bármikor letartózhatták volna, és az ellen, hogy a gyerekeket egyedül küldjék utcára, minden porcikájuk tiltakozott.
A segítség onnan jött, ahonnan végleg nem számítottak rá: egy nap bekopogtatott az ajtajukon…
- Iván! Hogy került ide?- lepődött meg István.
- A városban jártam, és gondoltam benézek az alezredes úrhoz, nincs-e valamire szükségük.
- Ilyen időkben? Nem fél, hogy őrjáratba botlik?
- Mitől félnék? Amikor bejöttek az oroszok, látták a keresztnevemet, és rögtön a szívükbe fogadtak. Még papírokat is adtak, hogy én megbízható népi orosz, vagy mi a csuda vagyok. Nem hittem volna, hogy egyszer a nevemen múlik az életem. Gondoltam, belátogatok a városba, a falusiak rám bízták, hogy próbáljak meg kicsit piacolni. És, ha már itt vagyok, hát meglátogatom magukat is. Csak szóljanak, ha bármire is szükségük lenne.
- Köszönjük, de nem tudjuk meghálálni. Csak régi pénzünk van, nem hisszük, hogy azt bárki is elfogadná.
- Azt valóban nem, de ha van valamijük, ami nem kell, szívesen becserélem arra, ami viszont kell. Toll, óra, könyv. Az orosz baka mindenre vevő, ami otthon nincs.
- Köszönjük, de nem hiszem, hogy maradt volna még bármi felesleges is a lakásban.
- Pedig, higgye el, alezredes úr, ha menni kell, minden feleslegessé válik.
- Nem szándékozunk elmenni. Úgy döntöttünk, maradunk. Ha önök kibírták a csehszlovák időket, mi is ki fogjuk.
- Hát… - vakarta meg a fejét Iván. – Nagyon úgy tűnik, hogy itt se magyar, se cseh világ nem lesz, hanem csak orosz, bocsánat, ukrán.
- Mit tud?
- Tulajdonképpen én egyszerű ruszin paraszt vagyok, nem értek a politikához, hogy a nagyurak vagy elvtársak hogyan egyeztek meg egymással, de azt látom, hogy hiába vannak itt a cseh hivatalnokok, se a nép, se a katonák nem veszik őket semmibe se. Ha reggel bejön a faluba egy cseh és mond valamit, az orosz estére csak azért is az ellenkezőjét rendeli. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt nem jó világ készülődik nekünk. És ha az a világ nagyon nem lesz jó, akkor jobb, ha csak menekül az, aki teheti.
- Reméljük, téved. De őket is csak anya szülte, csak nem fogják deportálni az összes magyart – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ilona is.
- Engedje meg, nagyságos asszonyom, a zsidók is így gondolták fél éve, hogy ez nem történhet meg. Aztán mégis. Én azt mondom, hogy jobb felkészülni mindenre. Nem kell sok, egy hátizsákban legyen háromnapi élelem és egy váltás ruha. Ami ezen túl van, a menekülés közben csak akadály.
Mert mi most olyanok vagyunk, mint egy földre hajított csont, ami fölött két kutya vicsorog. Nem tudjuk, melyik lesz az erősebb, de az biztos, hogy valamelyiknek a pofájában végezzük.