Az utolsó vonat Ungvárról - 22. 1944. november 12: 0036

És a két kutya, a cseh és az orosz majd két hétig csak vicsorított egymásra, a konc fölött, amit Kárpátalja jelentett nekik… Iván viszonylag szabadon mozgott, de ez a szabadság nem volt több, mint amit a börtönudvaron élvezhet a rab. Istvánnak olyan volt ez a csend, mint a bíróságon, amikor az esküdtek visszavonulnak ítéletet hozni.
Remélni akarta, hogy még vannak erők, amik egymásnak feszülnek, s nem csak Sztalin kommandíroz nekik. Morbid helyzet volt, hogy korábbi ellenségük, a csehek erejében kell bizakodniuk: de talán Benesék nem azért harcoltak annyit Kárpátaljáért, hogy most egy gáláns mozdulattal odadobják az oroszoknak. Talán a szovjetnek sem annyira fontos ez a terület, hogy a nyugati szövetségesek jóindulatát kockáztassák… De tudta mindez csak önámítás: amit Sztalin meg akar szerezni, meg is fogja kapni. És a civilizált nyugat hallgatni fog, mert így kényelmesebb. A saját gyilkosoknak mindig van mentség, csak a vesztesek bűnei megbocsáthatatlanok. És Sztalin mindent akar, nem nyugodhat addig, amíg az egész világot vörösre nem festi.
Egyik nap Iván ezzel búcsúzott tőlük:
- Valami nagy dolog készülődik és én kisember vagyok, nem szeretem a nagy dolgokat. Nem jó, ha az ember belekerül a történelemkönyvekbe.
- Mi történt?
- A faluban járt egy furcsa alak, valami Turjanica. Szovjet egyenruhát viselt, de csehnek mondta magát és agitált minket, hogy lépjünk be a kommunista pártba.
- Most ők az urak, ez nem természetes? – jegyezte meg rezignáltan István.
- Nekem ugyan nem! Ha kell, elfogadom tőlük az igazolványokat, a dokumenteket, de azt, hogy még be is lépjek a pártjukba, azt már nem! De ami nagyon nem tetszett nekem, ahogyan nevezték a pártjukat: „Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja”. Persze nálunk becsületes emberek élnek, nem is jelentkeztek a pártba, erre elvörösödött a feje és kiabálni kezdett, hogy mindannyian fasiszta csőcselék vagyunk, majd meglátjuk mi lesz, ha nem lépünk be! És hogy egy szavába kerül, és az egész falut elviszik, ahogy mondani szokás, átnevelésre.
- Ez őrültség, Iván.
- De egy őrült világban élünk, alezredes úr, az őrültség általános. És november 13-ára összehívták a kommunistákat Munkácsra. Messze vannak, de ez a Turjanica is ott lesz állítólag, ez nem sok jót jelent.
- Az még két nap. Addig talán nyugodtan aludhatunk. Ott majd elhatároznak valamit, azt nyilvánosságra hozzák és akkor ráérünk aggódni. Egyenlőre nem úgy látszódik, mintha nagyon akarnának valamit. Még szabadon mozoghatunk, a határok sincsenek légmentesen lezárva, ha tényleg deportálni akarnák a magyarokat és a németeket, akkor először a körül kellene minket zárniuk.
- Adja Isten, hogy az alezredes úrnak legyen igaza… Én rosszat sejtek.
- Talán holnapután többet fogunk tudni – próbálta meg magát is nyugtatgatni István.
- Nem tudom, hogy ettől a tudástól boldogabbak leszünk-e…

Amikor Iván elment, körbenézett a lakásban. Hat éve ez az otthonuk és valamikor még remélték, hogy ha nem is örökre, de amíg a katonaélet engedi, az lesz. Itt nőnek majd fel a gyerekek. Most mégis, itt lebeg a kérdés: mi van, ha tényleg igaz, és el kell hagyniuk? Ha hátra kell hagyniuk mindent, amiben éltek, amiben nevelkedtek a gyerekek, amiben hittek? Ha az életben maradás parancsáért fel kell áldozniuk a hűséget?
És hova menjenek? A nyilaskereszt árnyékában megbúvó Magyarországba? Maradt-e még annyi abból a földből, hogy hazának lehessen nevezni? Az ország látszólag mindenkinek behódolt: a náciknak, a nyilasoknak, mindenkinek, aki fegyvert adott a kezébe és vele harcolt a legnagyobb rossz, a kommunizmus ellen? De meddig lehet védekezni azzal, hogy ez a kisebb rossz? A történelem minden gazembere ezzel mentegette magát, hogy igaz, hogy ő is követett el bűnt, de az ellenség is, és az ő gonosztettei még mindig a kisebb rosszat jelentették… Ha szórványosan is, de kaptak híreket „otthonról”. Hogy Szálasiék mindent felszámolnak, amiről azt gondolták régebben, hogy a magyarság ezért értékesebb, mint a környező népek. A szabadság, a türelem, az életszeretet… Mindent, kivéve egyet: hogy véres harcok árán is, de fennmaradjon a „magyar faj”. A puszta fennmaradásért minden erkölcsi elvet áthágnak – és a túlélés parancsának szolgálatában megölnek mindenkit, aki másképpen gondolja a nemzet túlélését.
De vajon Szálasi nem azt csinálja-e nagyban is, mint ő kicsiben? Ő vasmarokkal mindent bedarál, hogy az a hungarista ősgyepü, vagy mi a csoda, amiben hisz, fennmaradjon, miközben ő ugyanezt teszi a családjáért, hogy a gyermekei életben maradjanak… Van-e különbség kettejük között?
Igen, kell, hogy legyen, gondolta István, miközben sokadik cigarettájára gyújtott rá. Soha nem szabad, hogy ugyanarra a szintre süllyedjen. Soha nem szabad, hogy másokon átgázoljon, hogy a sajátjai túléléséért másokat halálba küldjön. Soha nem szabad jó szándékának határait a családjánál meghúznia. A szeretet, a becsület csak akkor ér valamit, ha nincs határa. És bármi is lesz, csak ezekkel együtt fogja megóvni a családját. Mert csak egy becsület és egy hűség létezik, aki bármilyen kicsiben is megszegi egyiket vagy másikat, az egészet elveszíti.
Mert Darwinnak és Hitler uraknak nincs igaza: az ember több, többnek kell lennie, mint egy ösztönvezérelt, túlélésre és szaporodásra játszó állat. Mindig ott van a jó és rossz közötti választás és mindig választani is kell. Talán nem is az a fontos, hogy mindig a jót válasszuk, hiszen gyengék vagyunk, tudatlan parasztok a történelem sakktábláján, hanem maga a választás, hogy ne hagyjuk magunkat sodorni az aktuális árral. Igen, küzdeni fog és megőrzi a családját és azt, ami emberré, morális lénnyé és gondolkodó személlyé teszi.
- Min gondolkodik? – lépett oda hozzá Ilona.
- Hogy túl fogjuk élni, bármi is jön. Emberként. És együtt maradunk.
És ebben a pillanatban megszólalt a telefon.