Az utolsó vonat Ungvárról - 12. 1944.nyár,Kárpátalja:két birod..

István szinte hálát adott a sorsnak, hogy emberei között volt naphosszat, így nem kellett látnia, hogy otthon, Ungváron mi történik. Katonatiszti becsületével összeegyeztethetetlen volt, amit az új közigazgatás a zsidókkal tett. Sárga csillag viselése, gettósítás – egy olyan városban, amelynek negyede izraelita volt. Úgy érezte, a magyar nemzet ezzel önmagát csonkolja meg és fogát csikorgatta tehetetlenségében. Örült, hogy leendő frontvonalon ezzel nem kell szembesülnie, ott a haza az a valami volt, amit védeniük kell, nem pedig az, ami lassan felfalja saját gyermekeit.
Valójában nem sokan gondolkoztak úgy, mint István: a többség, zsidók, nem zsidók egyaránt, ragaszkodott a pót-ország illúziójához, ahogy Budapesten is, hogy minden rendben lesz. A sárga csillag? Csak egy nem túl divatos kiegészítő, amit a németek túlzott pedantériája kényszerít rájuk. Gettókba gyűjtik a zsidókat? Csak az atrocitásoktól akarják megvédeni őket. Deportálások? Ugyan kérem, a magyarokat fegyveres szolgálatra viszik keletre, a zsidókat meg dolgozni nyugatra, még jobban is járnak. Hogy a gyerekeket és öregeket is elviszik? Ez is mutatja, hogy milyen humánusak: nem akarják szétválasztani a családokat. Vagyonelkobzás? Ez is csak ellenséges propaganda, valójában állami letétbe kerülnek a vagyontárgyak, amiket a háború után visszaadnak. Hogy semmi hír sincs azokról a zsidókról, akiket a Főkormányzóságból, illetve Szlovenszkóból vittek el évekkel korábban? Háborús időkben, ahogy a sanzon is mondja, „lassan jár a posta”. Különben is, a háború gyakorlatilag véget ért, nemsokára a nyugatiak békét kötnek Hitlerrel, hiszen nem akarhatják, hogy fél Európa a vörösök birtoka legyen, pár hónap és otthon is lesznek az elhurcoltak.
A nácik akármennyire is megvetik a zsidókat, csak nem fogják lelőni őket, mint a kutyákat.
És a legtöbben mélyen magukba temették a kérdést, hogy „mi van, ha mégis?”.
István hálát adott azért, hogy a katonaságnak nem kell részt vennie ebben a méltatlan feladatban, a polgári közigazgatás, a csendőrök és a rendőrök a zsidótanácsok* együttműködésével és a németek irányításával mindent megoldottak. A hadseregnek „csak” be kellett hunynia a szemét.
A „mundér becsülete”, mondogatták ezekben a hónapokban sokszor: a tisztikar összezárt, és megvédte azokat, akik már egyszer felvették az egyenruhát, még akkor is, ha a tiszta keresztény árja származásukat igazoló iratok nem is voltak teljesen rendben, hiszen tudták, a hamarosan elkezdődő harcokban minden emberre szükségük lesz. Nem engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak több tízezer hadra vagy segédszolgálatra alkalmas férfiról, s azt meg végleg őrültségnek tartották, hogy amikor a háborús gazdaság legfontosabb kérdése a szállítmányozás, százezreket utaztassanak vasúton tisztázatlan célokból.
Cinikus haszonelvűség volt így gondolkozni? Igen, de a háború és a pusztulás racionalitása erre nevelte az embereket.
Istvánnak ezekben a hónapokban olyan kérdésekkel kellett volna szembenéznie, amikkel még sohasem: „hazáért mindhalálig!” esküdött egykor, de vajon az az állam, amely deportálja a saját polgárait, hazának nevezhető-e még? De szabad-e bármilyen állami intézkedésért az országot, nemzetet, mint hazát megbélyegezni? Amióta az egyenruhát viselte, mindig előtte volt a tilalomfa, hogy a katona nem politizál, hanem szolgál. Most viszont, hogy a hazája egy másik ország impériuma alá került, vajon azzal, hogy elfogadja az új rezsimet, nem politizál-e? De azzal nem szegné-e meg az esküjét, ha szervezkedni kezdene az ellen a bárdolatlan szövetséges ellen, akivel a fennálló legitim hatalom kiegyezett?
Néha, amikor hajnalonként az utcát járta, látta, hogy a csendőrök hogyan gyűjtik be a zsidókat. Ungvárnak 1938 előtt több zsidó lakosa volt, mint magyar, nem is beszélve azokról, akiket csak később minősítettek a zsidótörvény hatálya alá eső személynek. Egész utcák néptelenedtek el. Leplezetlen megvetéssel nézte a csendőröket, akik a lelketlen parancsot szó nélkül teljesítik, de nem merte feltenni magának a kérdés, hogy vajon ő hogyan cselekedne hasonló helyzetben… A csendőr, legalábbis, akibe még szorult egy kis emberség, aki a háború előtt még a rendet, a törvényességet és a biztonságot képviselte, most lesütött szemmel egy idegen hatalmat szolgált.
Fekete kalapjukon a kakastoll mellett ott volt a szent koronás címer – de ez már nem a biztonságot és a jogrendet jelentette. István arra gondolt, hogy a sok vér, ami kifolyt ezért a címerért, le tudja-e mosni a gyalázatot, hogy ez alatt deportálják az izraelita lakosságot? Vajon pár nap alatt elveszhet az ezeréves múlt, az erkölcsi tőke? Elméletben talán nem, de István hús-vér emberekkel találkozott az utcákon és nem szép elméletekkel.
De voltak szép számmal, akik nem sütötték le a szemüket, akik örültek, hogy egy megszállt, megnyomorított, halálraítélt nemzet tagjaként találtak még valakit, a „zsidót”, akibe belerúghatnak. Ilonka egy vasárnapi séta után feldúltan érkezett haza:
- István, szégyellem magam.
- Mi történt?
- A gyerekekkel sétáltam az Ung partján és láttam, hogy a csendőrök a zsidókat sorba állítják. A legtöbbjük idegen volt. Lesütötték a szemüket, rongyos ruhákban voltak, zsákokban mellettük a cókmókjaik, minden, amit néhány óra alatt össze tudtak csomagolni az életükből.
István elkomorult: - Tudtuk, hogy ez történik. Hogy a zsidókat a rendeletek értelmében elviszik a Birodalomba. A német férfiak a fronton harcolnak, kellenek a munkáskezek.
- És minek kell akkor elvinni a gyerekeket is? Ők belehalnak, ha gyárakban kell robotolniuk.
- Azt mondják, azért viszik el őket is, hogy a szüleik gondoskodni tudjanak róluk – ellenkezett István, de valójában maga sem volt biztos abban, hogy igazat mond. Mintha ő is a hivatalos propaganda mögé bújt volna, mintha csak magában mert volna kételkedni. Gyűlölte magát, mert észrevette, hogy kényelmes megoldásként ő is ugyanazokat a lózungokat ismétli, amiket Gyulától hallott…
- Ezt mondjuk, mert ezt akarjuk hinni. És az Einsatzgruppe? Maga mesélt róluk.
- Az a fronton volt. A harcokban mindenkiből előbújik a vadállat. Ha biztos lenne, hogy a halálba viszik őket, ellenállnának. Ők sem bolondok.
- Ők sem akarják elhinni, ahogy mi sem, hogy valami embertelen szörnyűség folyik itt. Mi is éljük az életünket, korzózunk, dolgozunk, mert nem akarjuk tudomásul venni, hogy hamarosan minden összeomlik körülöttünk. Néztem őket és csak arra tudtam gondolni, hogy talán hamarosan minket is így állítanak sorban, csak azzal a különbséggel, hogy minket nem nyugatra, hanem keletre visznek. Aztán… - a nő nem bírta folytatni.
- Mi történt?
- Megláttam Rebekát.
- A boltos feleségét? – kérdezte István.
- Igen. A férje munkaszolgálaton van, ő a kislányával egyedül maradt itthon. Eddig mindig azt mondták nekünk, hogy a zsidók mások. Másképp imádkoznak, másképp néznek ki, más ruhát hordanak, még a szaguk is más. De Rebekán olyan ruha volt, mint bármelyik asszonyon az utcában. És ott állt mellette a kislánya… Még csak két éves, úgy szorította az anyja kezét, mintha az képes lenne megmenteni. És… Emlékszik a babára, amit a kislányunknak vett az első Karácsonyán? Ennek a kislánynak is ugyanolyan babája volt. És amikor ezt észrevettem, úgy éreztem, mintha az én lányom állna ott. Elvesztettem az eszemet.
- Mit tett? – kérdezte döbbenten a férje.
- Odarohantam hozzá, átöleltem és kiabáltam, hogy ne vigyék el, ismerem, jó ember. De a csendőr csak röhögött, hogy ha akarok, akkor én is velük mehetek, hogy örömmel viszi el a zsidóbérenceket is. És én… Szégyellem magam, de elengedtem Rebekát és eljöttem.
- Jól tette – válaszolta a férfi. – Nem megyünk semmire se azzal, ha minket is deportálnak.
- Nem tudom elfelejteni a szemét, ahogyan rám nézett az a nő. Ahogyan Jézus nézhetett Veronikára. Mint aki tudja, hogy meg kell halnia, de hálás azért, hogy valakitől még egy utolsó gesztust, egy kis szeretetet kap. Mondja, István, bűnös vagyok, hogy nem tettem semmit se, hogy otthagytam őket? De ha senki nem tesz semmit sem, akkor feladjuk az emberségünket.
- Ilona, eddig nem beszéltem róla, kérem, ígérje meg, hogy hallgatni fog.
- Miről? – nézett megtört szemmel a férjére.
- Hogy sokan vannak, akik megpróbálnak tenni valamit. Keresztleveleket, igazolásokat állítunk ki.
- Maga is? – nézetet csodálkozva a férfira.
- Igen, én is. Kérem, ne tiltakozzon. Én is tudom, mi lenne, ha ez kiderülne. De én is, mi is bent a hivatalban azt éreztük, amit maga. A zsidóknak van egy mondása, hogy aki egy lelket megment, egy világot ment meg. Nem hiszem, hogy pár pecsétes darabbal meg tudnánk menteni azt a magyar világot, amiben egész életünkben hittünk, de talán legalább a becsület megmarad. Ha már el kell pusztulnia, legalább méltósággal múljon el. Hogy ne csak a vérben kéjelgő csendőrök képe legyen az utolsó, hanem a papok, hivatalnokok, katonatisztek és becsületes csendőrök emléke is fennmaradjon, akik nemet mondtak a gonoszra.

A rémálom, ami körülöttük és a lelkekben zajlott rosszabb volt, mint ami keletről közelgett. Az ország élte tovább mindennapi életét, az üzletek nyitva voltak, a színházak és a mozik gondoskodtak a felhőtlen szórakozásról, a nyilasok még mindig a politikai perifériájára szorultak – és éppen ez volt az abnormális. Mert százezrek tűntek el az országból, s a maradék élethalálharcra készült. Mindenki tudta: a haza sorsa itt fog eldőlni, a Kárpátokban kiépített védvonalakon.
Már nem táncolt, haldoklott a remény… A szövetségesek partraszállásának híre csak a tájékozatlan átlagember számára jelentette a háború gyors lezárásának reményét. Mert igaz, hogy a második fronton végre megindultak a korlátlan erőforrásokkal rendelkező angolszászok is a Birodalom szíve felé, de az itáliai hadszíntér tapasztalatai alapján tudták, hogy így sokkal később ér véget a háború, mintha az eredeti hitegetések szerint a Balkánon szálltak volna partra, ahol a hadműveleti terület jelentős részét a jugoszláv partizánok tartották ellenőrzésük alatt. Akkor Magyarországot néhány hét alatt elérhették volna. István katonaagyával nem talált erre a baklövésre racionális indokot, hacsak nem azt, hogy Roosevelt és Sztalin már megegyeztek egymással: Közép-Európa a Szovjetunió birtoka lesz. És ez volt az a gondolat, ami miatt úgy érezte, hogy tovább kell szolgálnia lázadozás nélkül: mert az utolsó csepp vérig harcolni kell az ellen, hogy Magyarország a nemzetközi kommunizmus markába kerüljön.
Mégis, milyen áron? Terjengeni kezdtek a hírek arról, két szökött szlovákiai zsidó beszámolói alapján, hogy valójában miket is tesznek a deportált zsidókkal a Birodalomban, hogy csak egy részüket dolgoztatják, a többit, a munkaképtelen gyerekeket és öregeket azonnal meggyilkolják. Persze a többség nem adott hitelt ezeknek a híreszteléseknek, hiszen a németek, bármennyire is bárdolatlanok, mégiscsak az európai kultúrát képviselik, különben is, ki lenne az az őrült, aki ennyi szállítási kapacitást, üzemanyagot, kemikáliát elpazarolna egy hadműveletileg értelmetlen célra? Mégis, kimondatlanul mindenkiben ott volt a kérdés: mi van, ha mégis igaz a hír? Akkor mi magyarok is bűnösök vagyunk, ha másért nem, a hallgatásunkért, hogy elfordítottuk a fejünket.
Talán ebben az esetben nem marad más hátra, mint az, hogy harcoljunk, meghaljunk, és a vérünkkel mossuk tisztára a becsületünket.
István, ha a gyerekeivel játszott, mindig egy képet látott maga előtt: ahogyan őket tuszkolják egy marhavagonba, ami talán Szibérián, talán a Reich-en keresztül, de mindenképpen a halálba viszi őket. Ha Ilonát ölelte arra gondolt, ha a vörösök kezére kerül, hogyan marcangolják szét finom húsát. Ez ellen kell harcolnia.
De ha csak a sajátjaiért harcolt, ha csak az övéiért, csak a saját fajtájáért, miben különbözik a náciktól, akik a védelmet csak az árjákra terjesztik ki?

És az ország megmozdult, hogy ha a háborút már nem is nyerheti meg, de legalább a becsületét visszanyerje: 1944. július 6-án Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója bejelentette a deportálások leállítását, a szervezkedő csendőrpuccsot Koszorús Ferenc vezetésével leverte. Az ország megtisztulva állt készen, talán utolsó küzdelmére.

* a holokausztmagyarorszagon.hu így ír a zsidótanácsok működéséről: „A Zsidó Tanács tagjainak és a vidéken felállított helyi zsidó tanácsoknak a német és magyar hatóságok azt a szerepet szánták, hogy közvetítsék akaratukat a zsidó tömegek számára, és így biztosítsák a gettósítás, valamint a deportálás zökkenőmentességét. A testület ezt a feladatot - szándékai ellenére - ellátta. Tagjainak döntő többsége nem volt képes letérni a törvényesség útjáról akkor sem, amikor a jogszabályok már a zsidóság anyagi és fizikai megsemmisítését szolgálták. A cionisták illegális munkáját és a náci-zsidó tárgyalásokat támogatták, amíg merték. Memorandumokkal, kérésekkel bombázták azt a kollaboráns kormányzatot, amelynek legfőbb célja éppen a "zsidókérdés végső megoldása" volt. Időt próbáltak nyerni, úgy gondolták, hogy az engedelmesség politikája és a háború közelgő vége megmentheti a zsidóság legalább egy részét. A zsidókat minden csatornán engedelmességre és törvénytiszteletre szólították fel, és meghiúsítottak minden ettől radikálisan eltérő kezdeményezést. A tömeggyilkosságról rendelkezésükre álló értesüléseket, az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv tartalmát a testület tagjai érthetetlenül, indokolhatatlanul későn és kevesek számára tették hozzáférhetővé, akkor, amikor a vidéki zsidóság deportálása a végéhez közeledett.”