Az utolsó vonat Ungvárról - 24. 1944. november 13: elválás

István előtt egy pillanat előtt lepergett minden: az otthon, amit elveszíthet, bárhol legyen is az, Ilona és a gyerekek csalódottsága, aki hiába várják, a haza, amit már sohasem láthat viszont…
Az árnyékból kilépett egy orosz katona. A fegyvert nem fogta rá, de látszott rajta, hogy elegendő egy rossz mozdulat vagy szó és máris lelövi.
Csak arra tudott gondolni, hogy a vörösök rájöttek arra, hogy kitudódott a tervük és már azonnal elkezdték összefogdosni a magyarokat. A papírjai első ránézésre rendben vannak, de vajon lesz ideje megmutatni?
A katona odalépett hozzá és a szájára mutatott: - Szigareta!
István értetlenül nézett rá: - Tessék?
- Mahorka! – sürgette türelmetlenül az orosz a kezével a cigizést imitálva. István erre felnevetett. Cigarettát akar csak! Elővette a cigarettatárcáját és a másik felé nyújtotta. Az teljes természetességgel nem egy szálat, hanem a tárcát vette el és elégedetten nézegette. – Harasó.
Ezüstből volt a dobozka, még a feleségétől kapta házassági évfordulójukra, de most nem számított.
A katona zsebre rakta és intett Istvánnak, hogy odébb állhat, az meg csak annyit bírt mondani: - Paszíba, daszvidányia! – és hátra sem nézte eltűnt a sötétben. Közben megfogadta, hogy mindig lesz nála egy doboz cigaretta; a dohányzás szemmel láthatólag a hosszú élet titka.

Otthon a családja útra készen várta. A felesége csak ennyit kérdezett:
- Jól meggondoltad? – majd választ sem várva folytatta: - Minden rendben van?
- Igen, az állomáson már fűtik a vonatot. Akinek tudtam, szóltam. Nem lesz semmi baj – tette hozzá, inkább csak saját magát nyugtatgatva.
- Akkor induljunk – mondta a nő, de mozdulatlan maradt.
István tanácstalanul nézett körbe a lakásban. Csak a legszükségesebbeket vihették magukkal, életük nagy része ott marad. A bútorok, a képek, az evőeszközök… Intett a fiának, felkapták a ládákat és otthagyták a lakást. A lépcsőházban Ilona vissza akart fordulni:
- A villany… A víz. Meg kell néznem, hogy mindent elzártam-e.
- Már nem számít! – szólt rá a férje. – Az már nem a mi lakásunk. Majd a cselédek elintézik.
- De ez mindig az én dolgom volt. Lesz még otthonunk?
- Talán igen. Pesten, a bátyáméknál meg tudjuk húzni magunkat.
- Hát ennyi maradt nekünk. Kegyelemkenyéren húzzuk meg magunkat – sóhajtott a nő és ő is nekiindult.

Az állomásra szerencsésen eljutottak, az orosz járőröket sikerült messziről elkerülniük. Amikor málhás alakokkal futottak össze, egy pillantásból tudták, hogy ők is az életet jelentő vonathoz igyekeznek. A peron tömve volt menekülőkkel.
Ezek lennénk mi, gondolta István. Egy csapat riadt szerencsétlen, akik tülekednek, hogy fel tudjanak szállni a vonatra. Minden civilizációs máz lekopott rólunk, hol van már a „kultúrfölény”, amiről annyit hallottunk régebben? Csak egyetlen ösztön, a túlélésé irányít minket. Engem is, gondolta őszintén. Ha már csak három hely lenne a vonaton, én is megölnék mindenkit, aki az utamba áll.
Pattanásig feszültek az idegek, amikor végre hozzákezdhettek a felszálláshoz. Egy kalauz nyugtatgatta a tömeget:
- Ne féljenek, mindenkinek lesz helye!
Ő volt az egyedüli, aki még egyenruhát viselt. Ilona megpróbálta lebeszélni, de férfibüszkesége nem engedte meg, hogy gyáván, civilként meneküljön onnan, ahová a Magyar Királyi Honvédség tagjaként érkezett meg. Felfordult a világ: a békeidőben lenézték az úri osztályok tagjai, most engedelmes kisfiúként lesték minden mozdulatát. Ő meg teljesítette a kötelességét: ha minden össze is omlott körülötte, a vasútnak működnie kell!
- Alezredes úr! – kiáltott rá valaki a háta mögül.
István megörült az ismerős arcnak: - Iván!
- Alezredes úr, még nem volt szerencsém bemutatni a feleségemet – mutatott a mellette álló nőre, megpróbálva az úri osztályok szóhasználatával élni. István ránézett: a nagykabát sem tudta elrejteni, hogy az asszony várandós. Odalépett hozzá, kezet csókolt neki etikettszerűen és bemutatkozott. Iván felesége zavartan mosolygott; látszódott, hogy életében először kurizáltak neki így.
- Kérem, vigyázzon rá az úton – vette vissza a szót a ruszin legény.
- Hát ön nem jön velünk?
- Nem, nekem még dolgom van itt. De a feleségemet és a gyerekemet szeretném biztonságban tudni.
- Nem tudom meggyőzni, hogy velünk jöjjön? – kérdezte István.
- Nem, alezredes úr.
A kalauz intett, hogy megkezdhetik a felszállást. István, először, amióta ismerte Iván megszorította a kezét:
- Isten áldja.
- Isten áldja, alezredes úr. És köszönöm, hogy vigyáz a családomra.
- Csak István, szólítson csak így.
- Erre már nem fog ráállni a szám. Majd, ha elmúlik ez az őrület, látogasson meg minket.
- Azt hiszi, eljön még az idő, hogy az egészen csak nevetni fogunk? – nézett István a legény szemébe.
- Alezredes úr, ezen sohasem fogunk nevetni. De talán egy üveg bor mellett tudunk emlékezni.
A tömeg megindult, elszakadtak egymástól. A gyerekeknek és a várandós asszonynak köszönhetően viszonylag kényelmes helyet kaptak a vonaton. Az ablakból még látták a peront, ahogy lassan fogy a tömeg. Talán negyedórába telt, mire mindenki felszállt.
István nézte az állomást és arra gondolt, hogy talán ez az utolsó kép, amit Kárpátaljáról, erről az ősi, erről az örökre elvesztett magyar földből meg tud őrizni. Percek teltek el idegtépő feszültségben, mire a szolgálattevő vasutastiszt megjelent. Felismerte, ő igazította útba nem sokkal korábban.
A kezében volt az indítótárcsa. Milyen nevetséges. Egy hétköznapi eszköz, ami, mint egykor a királyok jogara az életet, a kegyelmet jelentheti nekik. Már éppen inteni készült, amikor hirtelen egy orosz tiszt jelent meg. Nem hallotta, csak látta, hogy kivörösödött fejjel kiabál a vasutassal. De az nem vesztette el a fejét, nyugodtan válaszolt. A tiszt már a pisztolyával fenyegette, mire a magyar a zubbonya zsebéből nyugodtan elővett egy pecsétes papírt és a tiszt orra elé tartotta.
Az egy fél percig tanácstalanul nézegette a számára idegen nyelven írt papírt, de mivel az „dokument” volt, nem tehetett semmit sem, így legyintett egyet és elvonult. A vasutas jelzett a masinisztának, mire a szerelvény lassú rángásokkal nekiindult a senki földje, a maradék haza felé. István először dicsérte meg magában a magyar bürokráciát, aminek köszönhetően nem is ember, akinél nincs legalább egy pecsétes papír.
Mert igaz, hogy a maradék hazában a vérgőzös nyilas őrület pusztított, új zászlók és jelképek alatt pusztítva mindenkit, aki nem akart vagy nem tudott az új rend része lenni, mégis az a föld: haza volt. Mert jöhetnek nácik, nyilasok, kommunisták, a haza örök. A hazának öröknek kell lennie, ha fiai és lányai számára több, mint egy ország, ahová a véletlen szeszélye folytán születtek. Ez volt a válasz a kérdésre, amin hónapok óta rágódott: haza.
Mindig és örökre.

És ahogy a vonat átrobogott a senki földjén, észrevétlenül véget ért Kárpátalján a magyar világ. És pár percig, a kommunista és a nyilas őrület földje között szabadok voltak és magyarok.