Az utolsó vonat Ungvárról - 23. 1944. november 13: telefonhívás

Egy alig felismerhető hang szólalt meg a telefonban:
- Holnap kihirdetik a parancsot, hogy minden magyar és német férfit deportálnak. De előtte még ma éjjel elindul egy vonat Magyarországra, aki akar, még azon el tud menekülni, ha akar.
Mielőtt István bármit is kérdezhetett volna, már meg is szakadt a vonal.
Ilona kérdőn nézett a férjére:
- Ki volt az?
- Nem tudom, csak annyit mondott, hogy a németeket és a magyarokat elviszik. De még indul egy vonat Magyarországra. Azon még el lehet menekülni. Talán… - gondolkozott el István.
- És ha csak egy provokatőr volt? Ha az a vonat nem Magyarországra megy, hanem Szibériába?
- Vállalnunk kell a kockázatot. Iván is mondta, hogy nagyon rossz előérzete van.
- Iván! Rendes ember, de mit tudhat a politikáról? – tamáskodott a felesége.
- És mi mit tudunk? Amióta bejöttek az oroszok, csak sodródtunk az eseményekkel, hagytuk, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak és majdnem kezet csókoltunk nekik, hogy életben maradhattunk.
- És most mi magunk megyünk el, attól való félelmünkben, hogy elvisznek? Nem érzed ennek az abszurditását? – István izgatottságában áttért a tegeződésre…
- Ez a világ abszurd. Mennünk kell. Nincs idő vitatkozni - próbálta meg lezárni a vitát.
- Te mondtad mindig, hogy ki kell tartanunk, ha egyszer ide rendelt minket az Úristen és a magyar haza.
- Hát, majd máshol fogunk kitartani. Talán még marad annyi Magyarországból, ahol megmaradhatunk. De értsd meg: most csomagolnod kell és indulnunk. Ha elmegy a vonat, akkor nem lesz még egy ilyen lehetőségünk.
- A megfutamodásra? – kérdezte alig érezhető megvetéssel Ilona.
- Nem. A túlélésre, hogy a gyerekeinknek ne egy munkatáborban kelljen élniük.
- Csomagoljak... Ez az asszony dolga, a férj parancsol és én engedelmeskedem, nem lehet beleszólásom a döntéseidbe. Nem érzed, hogy te ugyanúgy bánsz velem, mint a nyilasok vagy az oroszok? Megmondjátok, hogy hogyan legyek boldog, mit kell tennem, kérdezés nélkül.
- Egyszer a szemedben kérdés volt… Emlékszel? Amikor a frontra indultam, a szemed azt kérdezte, hogy szeretlek-e és azt válaszoltam, hogy igen. És ma is ezt válaszolom: szeretlek. És ennek a szeretetnek a nevében kérlek, hogy keltsd fel a gyerekeket és csomagolj.
A nő a férfi szemébe nézett és csak ennyit mondott: - Hiszek neked.
- Köszönöm. Én addig elmegyek, de legkésőbb egy óra múlva itt vagyok.
- Hová mész?
- Akit lehet, riadóztatok. A barátainkat, az alárendeltjeimet.
- Már nincs hadsereg, nincsenek alárendeltjeid. Nincs semmid, csak mi – szembesítette Ilona a tényekkel.
- Le kellett vennem az egyenruhát, de felelős vagyok értük. A becsület ezt kívánja.
- A becsület juttatott minket ide! – vágta rá dühösen az asszony.
- De a becsület is fog megmenteni. Isten áldja – szólt a férfi, magára terítette a kabátját és nekiindult a városnak, mielőtt a felesége válaszolhatott volna.

Először a pályaudvarra ment, hogy ellenőrizze, hogy valóban elindul-e a vonat. Először bosszankodva vette tudomásul, hogy sehol semmi jele nem volt a készülődésnek, senki nem tudott semmiről, mindenki csak a vállát vonogatta, de végül egy masiniszta, aki korábban alatta szolgált, a fülébe súgta:
- Alezredes úr, valóban indul egy vonat, de titkolnunk kell a muszka elől. Egy mellékvágányon már fűtik a mozdonyt, amint lehet, indulunk, siessen!
István örömében legszívesebben megölelte volna:
- Köszönöm! Legfeljebb egy óra és itt leszünk. És hogyan jutunk át a határon?
- Alezredes úr, már minden el van rendezve! Mindenki tudja, melyik váltót hova kell állítania ma éjjel.
- És az oroszok?
- Aki még nem részeg, azt lefizetjük. De csak egy lehetőségünk van. Ha nem sikerül, mindenki itt marad. És alezredes úr, akinek tud, még szóljon! Nem vagyunk sokan a régi világból, el fogunk férni rajta.

István megfogadta a tanácsot és végigrohant azt a kis titkos magyar világon, ami még megmaradt. A legtöbben nem hittek neki, hiszen ők nem tettek semmit sem, miért akarnák őket begyűjteni a kommunisták, míg a szökéssel pont a bűnösségüket támasztanák alá. A tisztjei, akik ismerték, ha nem is könnyű szívvel, de hittek neki, már megtapasztalták fronton, hogy a parancsai az életben maradást jelentik. István az előző csoportnak megpróbált érvelni, de tudta, minden egy perc, amit a hitetlenkedők meggyőzésükre szán, a többieknek az értesítésétől veszi el az időt.
Közben idegesen nézte az óráját: nem kellene már a családjáért indulnia, nem fogják lekésni az életet jelentő vonatot?
Végül csak hazafelé indult, erőt kellett vennie, nehogy loholjon, ne váljon gyanússá. Már csak egy saroknyira volt a házuktól, amikor egy erős férfihang ordított felé: - Sztoj!
Ebben a pillanatban megfagyott körülötte a világ…