Történetek

- Mi az, amit látnom kellene, Lamont?
Az ifjú formázó anélkül, hogy mentorára nézett volna, előremutatott a tengerre. A háborgó tengeren, egy ponton mintha nem lettek volna hullámok. Ott mintha a tenger vize valami kocsonyás, sötét, lassan lüktető, örvénylő anyaggá állt volna össze. Ha jól megfigyelték, még apró kavicsokat is észre lehetett venni benne. A lassan úszó valami megtörte a hullámokat.
- Elkezdődött!...

A lovag egy dombtetőn állva figyelte a csata utáni mozdulatokat. Sisakját levette, hogy a lenyugvó nap felől fújó szél felszáríthassa harc közben patakokban folyt verítékét.
Nem volt kedvére a csatározás. Ellenezte az erőszakot. Szeretett városának védelmében csatolta újra övére az évekkel ezelőtt letett kardját, mely most ismét tokjában pihen a támadó ellenség vérével színezve. Most csend volt. Fájdalmas szótlanság. Még fülében cseng a nemesacél fegyverek csattogása, a katonákból...

- Ember! Ismerd meg szíved, ismerd meg, hogyan működsz, s ha rátalálsz, ki vagy, már nem szűkölködsz, nem fogod hinni, hogy Júlia, ki kell, ha a Nap egyszer benned felkel, Júlia lesz minden, mit látsz, az egész világ megszűnik nem Júlia lenni, igaz, akkor nem így fogod hívni...

Mikor nagyapámhoz értem, nem mertem ránézni. Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy nappalijuk ajtaja be van csukva. Ekkor ütötték meg fülemet az első hangok.
Nyammogás... motyogás vékony, de félelmetes hangon... Egész testem remegett, ahogy kinyitottam az ajtót. S amit láttam, még most is minden este rémálomként tér vissza hozzám...

- Jó napot! Lépett közelebb a parancsnok, és a kezét nyújtotta – Mátravölgyi Géza vagyok, az Országos Rendőrkapitányság Gyilkossági osztályának parancsnoka.
- Pásztor István, ennek a diliháznak az igazgatója.
- Ugye még senki sem ment el?
- Nem, amint telefonáltak, azonnal két embert állítottam a kapuba, és mindenkit itt tartottunk. Pár szülő, főleg nők, hisztériás rohamot kaptak emiatt.
- Nos, akkor osztályonként meg kéne kérni a tanulókat, hogy jöjjenek a tornaterembe....

- Na jó tetszik egy kicsit Kradek, de semmi több. Hisz gondoljatok csak bel: ha lenne köztünk valami, sohasem érezhetném magam biztonságban. Mert, ha mellette fekszem vagy épp vele vagyok, sohasem tudhatom mikor kapja el a hév és harap belém.
- Jajj túl sokat aggódsz, úgysem harapna beléd soha, ha szeret. - próbálta nyugtatni Morgánát Júlia.
- Én is azt hittem, hogy Max sohasem fog belém harapni, és most látjátok mi lett belőlem! - mondta csak úgy teljesen mellékesen Lena......

Kicsivel több, mint 600 évet éltem Atlantszion, melyhez foghatót azóta sem találtam sehol a világon. Gyönyörű kék ég és tenger, dús növény és állatvilág, gazdag tisztások... Az vizes
fű illata eső után... egy álom. Itt találkoztam tanítómesteremmel, aki halhatatlan volt, mint én...

Három koporsó feküdt egymás mellett. Egy szénfekete, egy hófehér és egy mélybarna.
- A fekete tölgyfa - mutatott rá Gino. - Szállításnál kicsit nehéz ugyan, de vámpírok vagyunk, csak kibírjuk valahogy… Aztán ha utazol és benne fekszel, legalább nem szakad be, ha elejtik - mosolygott kópésan. - A fehér rózsafa - mutatta. - Kellemes anyaga van, olyan természetes, még így, feldolgozott állapotban is. Ha le akarod cserélni a mahagónikoporsód, csak ilyenre cserélnéd szerintem. - nézett...

Mikor a végtelennek tűnő kaland után felébredtem, szobámat jeges levegő töltötte be. Ez talán betudható a forró nyári napok döbbenetesen hideg éjjeleinek. Lerúgott takaróm a padlón terült szét, s egy pillanatig mozdulni sem mertem. Arra vártam, hogy a pokol gyermekei fagyos kezeikkel visszarántanak a mélybe. Nyugalmat erőltetve magamra felvettem a takarómat a földről, hogy aztán védelmében nyugtalan álomban, mozdulatlanul aludhassak tovább reggelig...

Magába zárkózva ment csak egyre tovább. Nem szólt senkinek kivel találkozott. Közelgő halálról mélyen álmodozott, lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, utolsó pillantást vetett a tájra. Levetette magát, a mélybe zuhant, földre csapódva a lelke elsuhant. Hiába várták, nem ment haza többé, barátai mentek, hogy megkeressék. Hűvös őszi reggelen rátaláltak végre, megmeredve feküdt egy szikla tövében...