nevem:senki adatai

- Diákigazolványát láthatnám?
Furcsa, számon kérő hangnem. Hogynepersze. Lázas kutakodás következett, az igazolványa többnyire olyan helyen volt, ahonnan soha nem lehetett könnyen előbányászni. És most nem találta. Zsebek kifordítva mind, de igazolvány sehol. A vonaton még megvolt...

- Hát tudod mit csinált.
- Meg..
- …csalt, igen. Hazudott. Hát rossz bélyeg lett. Így az ember inkább elfelejti a szép dolgokat, és csak a rosszakat látja. Lefényképezve.
- Hogy...
- értem? Szóval, ha eszembe jut, akkor egy-két lábon járó rossznak gondolom. Vagy fénykép-rossznak...

Az elegáns tanári szoba elegáns tanárnője a lehető legegyüttérzőben nézett az elegáns párra.
- Iskolánkban - kezdte mondandóját, az elnyújtva kiejtett szó után szándékosan szünetet hagyva - volt már példa hasonló esetekre. És huszonkét évnyi tapasztalattal a hátam mögött állítom, hogy nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. A rengeteg amerikai film, a televízióban látható töméntelen erőszak sokszor ezt okozza a hasonló korú gyerekeknél...

- Nagyon szép a nyaklánca. Jól áll magának. - majd illedelmes félmosollyal eltűnt az áruházi forgatagban.
A pénztárosnő lemerevedett, nem akart hinni a fülének. A félelem felkúszott gombócnak a torkába, izzadtságnak a homlokára. Nem volt ura attól kezdve önmagának, rettegve húzogatta ide-oda az árukat, űzött vadként tekintett mindenkire...

Néhány hónappal ezelőtt valaki (elnézést, de nem emlékszem a nevére) írt egy történetet a buszozás kegyetlen valóságáról. Ha jól emlékszem, hosszasan elmélázott a mellette álló idősebb hölgy gondterhelt arckifejezése láttán. Miért nem törődnek egymással az emberek? Ilyen, és ehhez hasonlatos problémákat feszegetett a művében. A teljesség érdekében kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem tetszett. Nos, az író utólagos engedelmével én is írnék egy buszos történetet. Kicsit másképpen....

- Van, amit érez az ember. Nem mindig a logika diktál! -elgondolkozva fürkészte arcomat, várva őszinte vallomásomat, majd jó egy percnyi csend után újra megszólalt: Bántott valaki? Mondd el nyugodtan, többet nem lesz rá példa..
- Nem! Senki! -vágtam közbe durván - Elestem azzal a kurva motorral, ennyi! - ingerült kitörésemmel elárultam magam, ezt én is tudtam.
- Ne hazudj. Legalább nekem ne...

Mikor nagyapámhoz értem, nem mertem ránézni. Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy nappalijuk ajtaja be van csukva. Ekkor ütötték meg fülemet az első hangok.
Nyammogás... motyogás vékony, de félelmetes hangon... Egész testem remegett, ahogy kinyitottam az ajtót. S amit láttam, még most is minden este rémálomként tér vissza hozzám...

Mikor a végtelennek tűnő kaland után felébredtem, szobámat jeges levegő töltötte be. Ez talán betudható a forró nyári napok döbbenetesen hideg éjjeleinek. Lerúgott takaróm a padlón terült szét, s egy pillanatig mozdulni sem mertem. Arra vártam, hogy a pokol gyermekei fagyos kezeikkel visszarántanak a mélybe. Nyugalmat erőltetve magamra felvettem a takarómat a földről, hogy aztán védelmében nyugtalan álomban, mozdulatlanul aludhassak tovább reggelig...