A fény

1.
- Miben mesterkedsz Lamont?
Raun szúrós szemmel nézte a fiatal formázót, Lamont meg mert volna esküdni rá, hogy tekintete gúnyos, már-már cinikus jellegű. Még el sem kezdtem dolgozni, de már kárörvend, gondolta. Majdhogynem haragot érzett mentora iránt, az pedig megpecsételte volna formázói karrierét. Érzelmei mostanában néha előtörtek, csapongtak, nehezen tudta őket kordában tartani. Talán a rá bízott feladat súlya, felelőssége teszi ezt?
- Tudod Lamont, irigyellek ezért a különleges alkalomért. Nekem nem volt lehetőségem alkotni a felkérésem előtt. Ritkaság az ilyen lehetőség, és tudom, hogy megvan benned a képesség arra, hogy valami nagyot alkoss. De ez az első munkád, nincs tapasztalatod, és ezért biztos vagyok benne, hogy el fogsz bukni.

A nyugalom. A nyugalom a kulcs az alkotáshoz, ez különbözteti meg a formázót másoktól. A nyugalmat egyszerű technikákkal fenn lehet tartani, például az összpontosítással. Összpontosítani egyetlen dologra, tudatosítani a végtelenséget. Ennyi.
Lamont hangja tökéletesen kiegyensúlyozott, és színtelen volt. Bölcsesség áradt belőle.
- Minden cselekedetemet a céltudatosság vezérli. Elkötelezett vagyok a tökéletesség iránt. Tudom, hogy lényem távol áll a tökéletességtől, és ezáltal cselekedeteim, döntéseim sem feltétlen helytállóak. De előttem álló munkámban megteremtem azt a paradigmát, amit mentoraim helyesnek láttak nekem átadni.

Ahogy elsuhant Raun mellett, nyoma sem volt mozgásában annak a tétovázásnak, ami azóta kerülgette, amióta megbízták. Nem láthatta, de mentora büszkén nézett utána.
A kékes fényben hatalmas tálak sorakoztak a tágas katedrálisban. Hófehér boltívek a falak mentén, márványból faragott fehér oszlopok, tetejükön gömb alakú kék fénykristályok. A boltívek közt hologramképek, folyton változó gázok, eső, és a felhők alatt fortyogó tenger képei. Egy ébredő világ. A bolygó, ami mellett állt a gigantikus, mégis parányi űrhajó.
- Amellett minden tudásom, meggyőződésem mentoraim fáradozásait dicséri. Ha elbukom, az mentoraim kudarca is egyben.

Lamont fel sem nézett, miközben kimondta e szavakat. Most már ideje volt elkezdeni. Bizonyos értelemben már dolgozott is. Önmagát hozta a megfelelő állapotba. Raun elismerően biccentett, noha ezt Lamont nem láthatta. Figyelte a teremtő mezőket amiket az ifjú formázó alapként a katedrális belső terében felépített. Helyes. Először mindig tervezz. Tudd, hogy képes vagy rá. Ő is felvette azt a nyugodt, szemlélődő ritmust, ami a formázók sajátja. Feje felett lassan, mint egy éteri tűz, felragyogott a szignál, vörös fénye halványan lüktetett bele a fénykristályok kékjébe.
- Rendben Lamont, én felkészültem.

Lamont szignálja jóval agresszívebb volt, méregzöld színű, vadul lobogó fénygömb, de pontosan kontrollálva, alárendelve a teremtésnek. Lassan lebegett az ifjú előtt, miközben Lamont maga is elhaladt a hatalmas tálak mellett. Odakinn némán úsztak a kisbolygók a hatalmas-parányi fémhüvely körül, teljesen átadva magukat a tehetetlenségnek. Az űrhajó a bolygó vonzásában végtelenül lassan úszott a semmiben. Raun otthagyta az ifjút, még hosszú idő, mire megerősíti a teremtő mezőket.
Inkább a csillagokat nézte, és elmélkedett. Egy néhány méter átmérőjű hideg kődarab sodródott lustán át a bolygó előtt, majd hamarosan eltűnt a semmiben. Raun mindössze pár percig látta, ennyi ideig volt kapcsolatban vele, és talán sohasem látja újra, bármilyen hosszú is az az élet, ami megadatott neki. Hány sors fonódott össze az övével, még ha csak egy röpke időre is? Hány élet hatása az, amit most Raun néven említenek? És vajon ő milyen hatással volt a megérintett életekre?

Némán állt a csendes folyosón, a hatalmas, halványkék kristályból csiszolt ablak előtt. Mi az ára annak, ha megszűnik az anyag szabadsága, megszűnik anyagnak lenni, hogy az Életet szolgálva más értelmet nyerjen létezése? Öregnek, fáradtnak érezte magát. Annyi mindent átélt már. Megannyi alkalommal lelkesedett, érezve, hogy végre elérte azt, amit oly soká keresett, és mindannyiszor csalódnia kellett. Nem volt elkeseredett, de néha meg kellett állnia, és erőt gyűjtenie. Már nem érezte olyan fékezhetetlennek az alkotás iránt vágyát, hanem megállt gyönyörködni azokban a dolgokban, amiknek bölcsőjét ő ringatta, de mostanra már nélküle virágoztak.

Ezért is indult el, vette maga mellé az ifjú formázót. Túl soká időzött legutóbbi alkotásai közelében, most, itt az idő, hogy útjukra engedje őket. A fejlődésnek megvannak a maga szakaszai, egy entitás csak akkor életképes, ha többé-kevésbé tud magáról gondoskodni.
A kertek felé indult. A hajó mélyében négy világ, önmagát fenntartó rendszer virágzott. Nemrég még öt volt, de Lamont nagy feladata miatt fájó szívvel ugyan, de kiürítették az amúgy igen zord legkorábbi kertet. Egy jégvilág faunája volt benne, néhány zuzmó, és moha a hidegben. Raun belépett, és csak állt a gigantikus teremben. Az irdatlan fal a távolba veszett mindkét oldalon, csak halványan látszott a távolban a végük, a terem szemközti fele viszont elveszett a messzeségben. Odafenn a pajzsmembrán halvány vöröses derengésén túl látszottak a csillagok. Olyan távol voltak, hívogattak, ígéreteket suttogtak ősi nyelvükön. Olyan üres, magányos volt a hatalmas tér, hogy Raun inkább otthagyta. Most másra vágyott.

Visszalépett hát az ajtón, amit nyitott a terembe, visszalépett a kis, gyengén megvilágított folyosóra. Csalóka volt ez a tér, mert a folyosón, alig néhány lépésnyire másik ajtó nyílott a másik kertbe. Az ajtók egy technológiailag fejlett faj ajándékai voltak. Figyelemreméltó faj, három formázó dolgozott velük. Raun nem ismerte az elvet, ami az ajtókat működtette, ő csak használta ezeket. Különös. Vajon mi különbözteti meg az eszközt az eszközhasználótól? Raun nézte a márványból faragott díszes ajtót. Egy kövek között heverő különös, organikusra emlékeztető valamit ábrázolt az ajtó lapján a dombormű. Hosszú, vékony nyúlványok, (talán végtagok) gömbölyödő ívek jellemezték. Ahogy Raun megérintette, az ajtó nesztelenül feltárult.

Odabentről hűvös, párás levegő ömlött ki. Sötét volt, valami halvány vörös fény derengett, gőz gomolygott. Ahogy belépett, Raun mögött csendesen becsukódott az ajtó. Egy keskeny, kanyargós, mesterséges ösvény vezetett a különös, barnás növények közt, dús vegetációjuktól nem lehetett messzire látni. Fákra emlékeztettek, bár lombjuk nem volt. Függőleges, vékony lemezeik voltak, néhol csavarodtak a központi tengely körül, és egyenesen az égbe törtek. Raun felfelé nézve nem látott mást, csak a halvány vöröses fényt, ami a lemezek peremén növő kis gömbökből áradt. A növények az égig nőttek, ott is szétterültek, eltakarva minden természetes fényt. A lemezek felületén lecsapódott a pára, vízcseppekbe gyűlt, és gyorsan futva eltűnt az ösvény alatti mélységben. Apró, kecses, rovarszerű lények repkedtek a párás levegőben, kergetőztek, sebesen cikáztak a lemezek közt. Hosszú, vékony pálcákra hasonlítottak, hajlékony karokkal, és nagy fejjel. Két pár szárnyuk pálcaszerű testük két végén nőtt, sebesen verdesett, hogy mozgásuk egybemosódni látszott.

Raun lassan haladt a keskeny ösvényen, gondolataiba mélyedt. Ez a fauna egy nagyon távoli világról származott, régi barátja ajándékozta neki a kertet, amit azóta is magával vitt. Próbálta kitalálni, mi az evolúció következő lépcsője itt, merre haladhat tovább az élet? Szignálja lassan felfénylett előtte, ahogy körvonalazódott a teremtő erő. Átadta magát a gondolatnak. Teste csatornaként közvetítette a szignálba az erőt. Lassan tudatosította a nyugalom mantráját.
A nyugalom. A nyugalom a kulcs az alkotáshoz, ez különbözteti meg a formázót másoktól. A nyugalmat egyszerű technikákkal fenn lehet tartani, például az összpontosítással. Összpontosítani egyetlen dologra, tudatosítani a végtelenséget. Ennyi.

Szignálja vörösen lüktetett, magához csalva a gyanútlan rovarlényeket. Halvány buboréknak látszott, amiben ritmikusan összehúzódott, majd kitágult valami leginkább lobogó tűzre emlékeztető valami. Egy értelmes lény idegennek, kutatónak érezte volna ezt a gömböt, egy szemnek, ami belelát a lelkébe, és ösztönösen húzódott volna el tőle. Ez volt a G-Raun, Raun teremtő énje. A felesleges sallangoktól megszabadított puszta létező tudat, ami a test által közvetített energia folyamatos tüzében élhetett csak ebben a formában.
A szignál egyszerűen magába szippantotta a legközelebb merészkedő rovarlényt, és a vörös lángok azonnal elemésztették a szerencsétlent.

2.

Raun ebben a pillanatban nem létezett. Csak tudás volt, és ismeret. Magába fogadta a rovarlényt, berántotta a G-Raun bénító, dermesztő tüzébe, ahol semmi más nem létezett csak a mindent kifürkésző, mindent meglátó Én. A rovarlény minden sejtjét, minden molekuláját ismerte, tudta, mert azonosult vele. Ő volt az anyag, a formálható, változtatható, képlékeny program. A rovar génjei feltárultak előtte, és Raun végigsuhant a rengeteg információn, míg végül megtalálta, amit keresett. Egyetlen gondolatába került az aprócska változtatás, egyetlen aprócska gondolat, a pillanat tört része alatt végrehajtva. A változás hullámszerűen terjedt szét a lény minden sejtjében, visszavonhatatlanul, kitörölhetetlenül.
Aztán az anyag újra felépült, szilárd formát vett fel, és visszatért a fagyos merevségből. A rovarlény talán észre sem vette a változást, amint a szignál utoljára fellobbanva körülötte semmivé foszlott.

Raun nézte, amint a lény elröppen, az egyik függőleges lemez éle mentén felfelé repül, aztán egy másik mögött örökre eltűnt szeme elöl. Testében ott hordozta a megújulás génjeit, egy apró változás, kibillentve a faj evolúcióját holtpontjából.
Hallgatta a rovarok zümmögését, és a vízcseppek visszhangzó csepegésének hangját, amiről nem lehetett megállapítani, honnan jön. Messze, lenn a kanyargó ösvény alatt a vízcseppek összegyűltek, összefüggő vízfelületet alkottak, amiben még apró, halszerű lények éltek, de látni semmit nem lehetett, csak szédítő mélységet, és sötétséget. Inspirálta ez a kert, ide szokott jönni erőt gyűjteni. A bolygóra gondolt, ami mellett sodródtak, és arra, hogy Lamont vajon mit tervez. Éppen csak megszilárdult a kérge, és addig csökkent a hőmérséklete, hogy a víz lassabban párolog el róla. A lávakőzetből kioldódott sók, ásványok szabadon keveredtek, és a majdnem ózonmentes levegőn átsikló ultraibolya napsugarak bonyolult molekulákat hoztak létre. Még egy kis idő, és spontán megjelennek a kebelező automaták.

Az élet kapuja. Hol végződik a vegyi folyamat, és hol kezdődik az élet? És mit fog tenni Lamont? Vár, amíg spontán módon megjelennek a leíró rendszerek, amik képesek továbbvinni a kebelező automatákban megjelenő elkerülhetetlen változásokat? Vagy beoltja saját elképzelését a születő világba, bizonyos mértékig sorsszerűséget adva ezzel neki? Izgalmas kérdések, és Raun rábízta a döntést az ifjú formázóra. Válaszok talán nem is léteznek, csak döntések, és döntések szülte újabb döntések.
Raun lassan továbbsétált a vörös árnyak közt a szűk ösvényen. Alakja beleveszett a homályba, nem maradt más utána, csak halk zümmögés, és a visszhangzó csepegés.

3.

Süvített a szél. A kopár sziklák éles peremei az ég felé nyújtózkodtak, ahol terhes felhők száguldottak, képlékeny foszlányaik folyamatosan változtak. Eső szitált belőlük, kiadós eső, ami jelentősen lecsökkentette a látótávolságot. Hullámzás moraja hallatszott a part felől, a tenger fékezhetetlenül tombolt.

A víz világa, gondolta Lamont. Mereven nézett a tenger felé. A víz birtokba vette az egész felszínt, csak néhány nagyon magas szikla tudott feltörni belőle, mint ez is, itt. Az ég folyamatosan dörgött, néha hosszú percekig, megállás nélkül. Közben csattogott, vagy különösen élesen felmordult. Hatalmas, szétágazó villámok cikáztak, másodpercekre vakító fénnyel megvilágítva a nyugtalan tengert. Lamont örült a villámoknak, szinte érezte az ózon illatát a levegőben. Az ózonra pedig kezdett szükség lenni.
Nagyon lassan történtek idelenn a dolgok, de Lamont kivárta. Nem avatkozott bele, pedig többször szalasztotta el a világ a lehetőséget, hogy továbblépjen. Megjelentek, majd eltűntek azok az egyszerű, glicerin alapú membránnal körülvett vegyületek, amik talán alapfeltételei lehettek volna valaminek. Talán.

Volt valami fékezhetetlen, vad energia a tenger vad hullámain, vagy a szél által kergetett felhőfoszlányok egymás fölött suhanó rétegei közt, ami Lamont lelkét elrepítette innen, felszabadította. Volt valami leírhatatlan szépség, ami a parton kószáló alakot arra késztette, hogy úgy figyeljen a tenger morajlására, vagy a szél zúgására, mintha zenét hallgatna. Gyakran megesett, hogy az alak csak állt, és nézett felfelé, mintha tekintete átsütne a felhők vastag takaróján, egyenest ki a csillagok közé.
Gyakran megesett, hogy lélekben nagyon messze járt. Egy olyan helyen, ahol sokkal kevesebb a víz. Ahol a mesterségesen kialakított hatalmas fennsíkokon gigantikus kőtaréjokra emlékeztető épületek álltak, ahol a sziklákat teljesen elborítja a smaragdzöld moszattakaró, ahol a tengerek zöldek a színükön úszó lusta lényektől, amik a napfényt gyűjtik össze. Ó az a hatalmas nap, a sápadt fényével! A perzselő nappalok, és jeges éjszakák a holdtalan, csillagos égbolttal!

Megérezte maga mellett mestere materializálódó szignálját. A halvány vörös fény a szürke sziklákra vetődött. Raun tanítványa mellett állt meg, nyugodt tekintettel, de kíváncsian szemlélte a tengert.
- Mi az, amit látnom kellene, Lamont?
Az ifjú formázó anélkül, hogy mentorára nézett volna, előremutatott a tengerre. A háborgó tengeren, egy ponton mintha nem lettek volna hullámok. Ott mintha a tenger vize valami kocsonyás, sötét, lassan lüktető, örvénylő anyaggá állt volna össze. Ha jól megfigyelték, még apró kavicsokat is észre lehetett venni benne. A lassan úszó valami megtörte a hullámokat.
- Elkezdődött!

4.

A fiatal nőstény alázatosan lehajtott fejjel állt előtte.
- Kérlek Lamont, mesélj még a szülővilágodról!
Lamont még mindig kedvét lelte teremtményében. Az a karcsú, törékeny, mégis erőt sugárzó alkat, a védtelen kecsesség, és az izmok precíz játéka. A tökéletesen kiegyensúlyozott szimmetria, vagy épp a szemekben lobogó értelem fénye. Mind-mind precíz, önfeláldozó munkájának gyümölcsei. A rengeteg energiáé, amit a fajba fektetett.
Ugyanakkor azt is tudta, elbukott. Hiába adott értelmet nekik, hiába adta a szabadságot, és a teremtés, az alkotás képességét, teremtményei gyarlók maradtak, képtelenek voltak önös ösztöneik fölé emelkedni.

- A mi világunknak nincs holdja. Az éjszakák sokkal csendesebbek, nem vakítja el szemünk a sápadt, tompa ragyogás, ami elrejti a csillagokat. Felhők is csak nagyon ritkán vannak. Ha éjjel felnézek az égre, milliárdnyi színes csillagot látok, csillagködöket, fátylakat. Bölcseink hosszú-hosszú évezredeken keresztül próbálják megfejteni a titokzatos képek jelentéseit.
- Jelentést keresnek a csillagokban? De azok csak fénylő pontok az égen nem? – A nőstény leheveredett a napsütésben felhevült homokba. Élvezettel nyújtózott végig a puha melegségen. Lamont önkéntelenül egy befogadottságában is független lényhez hasonlította, egy lényhez, amit ők macskának neveztek. Nézte a sima, csupasz bőr alatt megfeszülő, elernyedő izmokat. – Én szeretem a holdat nézni. Olyan szép, ezüstös fénye van, és olyan, mint egy puha lepel, ami mindent betakar éjjelenként.
Igen. Akár egy macska. Ezt a nőstényt a szépsége miatt tartotta néhány másik egyeddel együtt az új kertben. És azért, hogy emlékeztesse a felelősségre, amit magára vállalt. Bár néha tehernek érezte ezt a felelősséget.

Tényleg beszélnie kell Raunnal. Most már nem halogathatja tovább. Nézte a homokban fekvő nőstényt, aki apró fehér kavicsokat gyűjtött kicsiny kupacokba, és tűnődött. Odalenn a bolygófelszínen a faj más egyedei hatalmas városokat építettek, dolgoztak, kutatták a világot, és háborúztak. Az ajándékokat, amiket Lamonttól adott nekik, nem önnön valójuk felszabadítására használták, hanem hogy teret, környezetet biztosítsanak sekélyes ösztöneik kiélésére. Az ösztönök, amiknek a célja az lett volna, hogy kimozdítsák őket, hogy motivációt szerezzenek.
Raun szintén a kertben tartózkodott. Egy kis tó partján tűnődött, nézte a szitakötők játékát a víz felszíne felett. A napsütésben kitinpáncéljuk kéken csillogott, szárnyaik szinte szikráztak. A tó partján ritkás fűcsomók, és egy-egy öreg tölgyfa állt. Raun érzékelte közeledő tanítványát.

- Ezek a fák csodálatosak Lamont. Sok-sok év alatt szinte alig változtak. Nyugodtak, fenségesek. Már a dinoszauruszok korában is itt voltak.
A dinoszauruszok hatalmas lények voltak, amik valaha benépesítették a földet. Lamont kiemelte egy fajukat, és értelmet adott nekik. Csodálatos faj volt. Bölcsek, nyugodtak, fenségesek. A föld virágzott létezésük ideje alatt. Békében éltek önmagukkal, és világukkal. A világ számukra illúzió volt, nem készítettek tárgyakat, nem avatkoztak bele a környezetbe. Ez lett a vesztük. Egy hatalmas meteor hatására egy csapásra eltűntek a föld színéről.
- Arra célzol, hogy ezeket a fákat nem én teremtettem? Valahogy emlékeztetnek valamire, vagy inkább valamikre… Apropó, tudtad, hogy téged „sátán”-nak neveznek?
Raun gondolatban elmosolyodott. Tanítványa megőrizte azt a dacos erőt, ami egyszer nagy formázóvá teszi. Efelől nem voltak kétségei. Csak azért aggódott, hogy nehogy megtörjön, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan önfejűvé váljon.

- Én csak segítettem nekik, hogy rálássanak a saját hibáikra. De olyan könnyen esnek a csábítás áldozatául… Még „teremtőjüknek” sem hisznek. Először az a két kőtábla, aztán az a szerencsétlen egyed, akit innen a kertből küldtél. Minek is nevezték? Jézusnak?
Jézus a kertben nevelkedett, genetikai kódját beültették egy Mária nevű nősténybe. Jézus idefenn istenszerű mentorainak köszönhetően ráérzett létezése értelmére, és megvilágosodott, ahogy ő mondta. Képes volt használni a teremtő energiákat, mégpedig hihetetlen mértékben. Amikor Mária porontya felnőtt, kicserélték a két egyedet. A cél az embereknek új út mutatása, de sajnos teljes kudarccal végződött. Az akkori hatalmi szervezet féltette saját erejét, és kivégezték.

- Az a társadalom hibája volt. Te talán meg tudtad kísérteni Jézust? Van potenciál a fajban.
- Én ezt sohasem vontam kétségbe. Ez a faj már nem az a pár egyed, akit te felneveltél, és szélnek eresztettél a Tigris folyó mellett. Kinőtte önmagát, és kinőtt minket is. Többé már nincs értelme, hogy rájuk erőltesd a hatalmad. A birodalmak, amiket alapítottál, mind lehanyatlott mert nem az ő eszméik szerint épült. Róma, Egyiptom, vagy a Maják birodalma, mára mind csupán emlék. De nézd meg, a kultúrájuk, ami saját szennyükön kezdődött, talán kezd virágozni. Nem olyan, amilyennek megtervezted, de mégis él, és fejlődik. A rengeteg ellentét, ami miatt háborúznak csak dinamikussá teszi őket, nyitottá a változásokra. Nekünk viszont ideje továbbmenni, Lamont. Hagyjuk sorsára az embert, a mi időnk itt lejárt.
Lamont csak nézte a szitakötőket és gondolkodott. Észre sem vette mikor ment el Raun. Érezte, igaza van a másiknak. Igen, menniük kell.