Rómeó és a halál

- Nem félek tőled, ragadj el, ha kívánod.
- Ostoba hazugok, mind ezt mondjátok. De remegne lábad, ne félj, ha mozdulnék, s lendíteném karom érted.
- Te vagy ostoba, ha ezt nem érted. Júlia másé, s mondd: mi tartson tőled vissza még?
- Félrebeszélsz, ebből elég! Tudjuk mindketten, hogy nő nem ér fel egy egész élettel. S te nem akarsz engem. Élni vágysz, és csak a csalódás beszél szíved helyett.
- Nem kell se szívem, se maradék éveim. Dönts sorsom felett!
- Rómeó, te ostoba! Miért hiszed, hogy jobb lenne az, ha esélyed is sírodon nyugodna? Miért érzed, hogy nincs más út, hogy az élet fénytelen alagút, miért szűkölködsz, miért szólítottál egyáltalán meg?
- Mert borítja egeim számos borús felleg, s nem érzem így, e sötét napok mögül: hogy van tovább, s hogy lesz, mikor kiderül.
- S mindennek oka Júlia?
- Ó, igen, szép, szépséges Júlia. Bár nem értem, szépségének mért kell így fájnia.

- Rómeó, te ember, te ostoba! Nem szépsége fáj, s nem is az, hogy van, ki ölelje helyetted. Az igazi okot, bizony mondom, feledted.
- Mi lenne az? Mondd, ha már mindent tudsz.
- Te pont a boldogság elől futsz, mert azt hiszed, szíved ki csak akkor tárul, ha ő a te karjaidba ájul, s azt hiszed, az öröm máshonnan nem ered. Hát mondd, hol marad a józan eszed?
- Józan ész? Látod, nem értheted. Nem is értem, mért vitatkozom veled. Hát nem tudod? Ember vagyok, s a józanész belőlünk tovaszáll, ha a szerelem bennünk körbejár, a logika csupán azoké, kiknek szívűk konok, s oly nyugodtan áll, oly halottan stagnál, mint te magad: a vég, a halál.
- Ne végy engem szádra, míg nem ismersz. Mért gondolod, hogy bennem megnyugvásra lelsz, hogy ki belém költözik, nem őrjöngve kiáltozik, hogy ki engem választ, magából nem tomboló érzelmeket áraszt?
- Igaz, ezt csak tudni vélem.
- Ezért mondom: ne játszadozz vélem, felejts el, és élj, eljön még az óra, mikor időm elér.

- Hát nem az jobb néked, minél több lélek fullad el benned?
- Rómeó, Rómeó, ki tömte neked ezzel fejed? Nem érted még mindig, miért vagyok én, s miért élsz, mikor élsz?
- Világosíts hát fel!
- A halál nem rossz, nem gyarló és gonosz, nem gyűlölni kell. A halál értelem, a halál életet ád: hisz mondd, mit érne az élet, ha soha nem érne véget? Lenne-e gyönyöre a csóknak, ha tudod, hogy száma végtelen, s hogy ki adja - csak véletlen. Nem, nem, Rómeó, az élet tartalmát éppen én adom: hogy tőled mindezt el is ragadhatom...
- Istenemre, mondasz valamit.
- Akarsz-e még hát bármit?
- Na és Júlia? Éljek tőle elválasztva, szívemet, vágyamat megtagadva?
- Ember! Ismerd meg szíved, ismerd meg, hogyan működsz, s ha rátalálsz, ki vagy, már nem szűkölködsz, nem fogod hinni, hogy Júlia, ki kell, ha a Nap egyszer benned felkel, Júlia lesz minden, mit látsz, az egész világ megszűnik nem Júlia lenni, igaz, akkor nem így fogod hívni...

- Mondj szebb nevet annál: Júlia.
- Élet s Létezés.
- Élet, Létezés? Ugyan mit adtak nékem, míg nem virradt bennem az észlelés, hogy van Júlia?
- Mit ad néked Júlia, ha nem az életet? Mi az, mit most áldasz, ha nem magát létedet? Mi az, mi most virágzik benned, mert megtaláltad őt?
- Júlia maga az élet, nélküle minden perc elrejt minden szépet.
- Rómeó, hát nem eszmélsz? A lány csak tükrözi azt, mit máskor meg nem élsz, Júlia nem más csak eszköz – általa fogadod be, mit máskor magadtól ellöksz. Mondd, miért kell valaki más, hogy a Létben, Létet, az Életben Életet láss?
- Mi hát a gyógyír? Ha az élet nem üröm, ha fakad mindenből öröm, ha a Lét végtelen tánc és muzsika, miért kell az embernek hullnia, miért taszítjuk magunk a mélybe, miért sínlődünk a sivár éjbe’, ha mit kaptunk maga a Nap, miért szenvedés minden újabb nap?

- Mert keresel, s elvársz. Úgy hiszed, a boldogsághoz ok kell, azt várod egyre el, hogy eljön a holnap, s boldog leszel. Így élsz évekig, míg el nem veszel.
- Azt mondod, keresni hiába?
- Azt mondom nincs szükség imára, nem adhat néked senki semmit. A Boldogság benned lüktet, s önmagába csak akkor lényegülhet, ha nem kívül keresed, csak figyelsz – ha nem messzi eget kémlelsz, ha nem csak Júliát vágyod. Ha feleded minden álmod, s csak azt éled, mi létesül véled, megvirrad, s Isten magáról hírt ad.
- Érzem igazad, de mondd: ha mindez ily’ egyszerű, miért mindenki oly’ nagyon hazug életű?
- Egyszerű? Az s mégsem az. A Létnél nincs egyszerűbb, s éppen ettől oly nehéz megélni. Hisz’ látod: te is mást próbálsz elérni. Gazdagság, hírnév, vagy akár szegénység. Alázat, önzés vagy akár Júlia. Az embernek nehéz látnia, hogy mit keres, már adott, hogy mit kér, már megkapott. Megdöbbenés csak az, mikor a látszat, mi befalaz, eltűnik: ha a keresés, a szándék megszűnik, s a tükörbe nézvén mondád: magam vagyok, mit nekem az Isten ád.
- Lelkesít ahogy szólsz.
- Mert igaz, s végre mélyedre hatolsz.

- Nem is éltem hát eddig?
- Úgy véled, élet az, ahol egy nő kell ahhoz, hogy újjászüless? Élet az, hol külső dolog kell, hogy lüktess, hogy sejtjeid táncra keljenek?
- Igen, végre látok, s ez te érdemed.
- Ne légy önhitt, Rómeó. Nem látsz te még semmit. Bár kezdetnek mindez jó, messze vagy értéstől, távol állsz látástól. Nem ébredsz még az alvásból, épp csak ködösebb álmod: érzed, van még mit meglátnod. Élj, és csak figyelj. Nézd meg jól, ki is vagy, s ha az éberség el nem hagy, megérted, mi is az: Emberséged.
- Mit fogok meglátni, mondd!?
-Azt, hogy ki most hozzád szól, fantom: csupán kreált hatalom.
- Hogyan? Nincs halál?
- Halál sosem volt. Az élet meg nem áll, az élet szüntelen, meglátod, ha látsz, ha éberséged már végtelen.

- Bolondokat szólsz! Ha nincs halál, a temetők mért állanak? S különben már modntad te is: az élet ízét éppen te adod.
- A temetők állanak, hogy téged tanítsanak. S az élet fűszere nem valóm, csak elképzelt állagom. Halál van, de nem úgy, ahogy most gondolod. Én csak stációként létezem: eljövök, nem kétkedem, ez igaz. De az életet elvenni nem tudom. Épp csak alakítom, épp csak változtatom, épp csak alvás vagyok: új reggelre hangolok, új ébredést szítok. Kár hát belém minden szítok.
- Halál után hát új élet vár?
- Ne foglalkozz, mi lesz holnap! A Boldogság kulcsa nem más, a jelen: s tudd meg: az az igaz jellem, ki megéli önmagát. S nem az önmaga éli meg őt magát!