A halhatatlan

Róma, 1992 augusztusa

Forró, tűző nap az olasz fővárosban, és csak ülök a lépcső legalsó fokán, szemlélve az embereket, a világ mozgását. Meredten nézem a Kolusszeum hatalmas méreteit. Régen jártam
már itt. A legutolsó civilizáció - mely majdnem 2000 éves - egy híres bálványa. Láttam már e Földön mindenféle helyet, mégis vannak, melyek mindig lenyűgöznek. Pedig a Kolusszeum
nem is régi, természetesen megfelelő viszonyításban. Itt voltam, mikor épült, láttam, mikor keresztények százait áldozták fel a "derék" rómaiak, hogy kedvüket töltsék s itt voltam,
mikor leégett. Bizony furcsán hangzik, mégis, talán egy millió ember élete is kevés lenne, hogy lássa, amit én láttam eddigi életemben.

Körülbellül 29 évesen vettem észre magamon, hogy fejlődésem megállt, testfelépítésem állandósult. Halhatatlan vagyok. Nem öregszem, halálosnak tűnő sebekből épül fel testem, lehetetlen rövidségű idő alatt. Ezután indult útjának véget nem érő történetem,mely megannyi kultűrát és civilizációt
megélt emberré tett.

7 kontinens. 171 napfogyatkozás. 3000 szökőév.

Ezelőtt körülbellül 12 ezer évvel láttam meg a napvilágot, az ősi Atlantisz szigetén, mely a mai ember számára misztikus, izgalmas jelentést rejt. Nekem a hazámat jelenti, ahová
soha többet nem térhetek haza... Míg minden embernek legalább a szülőföldje ottvan vele, nekem több ezer méter mélyen van otthonom.

Kicsivel több, mint 600 évet éltem Atlantszion, melyhez foghatót azóta sem találtam sehol a világon. Gyönyörű kék ég és tenger, dús növény és állatvilág, gazdag tisztások... Az vizes
fű illata eső után... egy álom. Itt találkoztam tanítómesteremmel, aki halhatatlan volt, mint
én. Ő mondta el, hogy a Föld már régen elpusztult, csupán árnyéka egykori önmagának, egykori civilizációja, melynek központja Gondvána volt, elveszett. Ő mondta el, hogy az ajándék, melyet kaptam, még a régi világ jellemzője volt, az istenek megajándékozták a jövendőbeli harcosokat halhatatlansággal a csaták kedvezőbb kimenetele érdekében. Mesterem rengetet mesélt, de soha nem adott magyarázatot létünkre. Habár nem tudtam mennyi idős, és soha nem mondta el, látszott rajta.

Arca nem olyan volt, mint a miénk, elképzelhető, hogy egy koraibb embertípushoz
tartozott, s talán megvolt 100 ezer éves is. Mindig mondta, hogy az Ő ideje lejárt, és igaza is volt. Az Atlantiszi világpusztulást még megérte, de azután 200 évvel minden előjel nélkül elkezdett látványosan öregedni, és a kezem közt halt meg egy hideg télen valahol a mai Alaszka területén. Ezután bejártam az akkori világot, legtöbbet harcmodort és vallást tanultam. Szüntelenül kerestem, de semmi és senki nem adott választ arra, hogy miért vagyok e kihalt bolygón idestova 1500 éve egyedül. Ahogy teltek az évek, a bolygó valóban újra elkezdett feléledni, mintahogy mesterem megjósolta : "A világ, amiből én származom, elpusztult.

De temérdek földön és sziklán mely beborította egy régi kor városait, épül majd egy új világ". Körülbelül 3000 éves voltam, mikor látványosan elindult a fejlődés, habár a legtöbb közösség mai szóval barbár volt, mégiscsak közösség volt, és én velük éltem generációrol generációra. Számtalan szeretőm és gyermekem volt ezidőtájt, de rá kellett jönnöm, hogy csak szenvedés a szeretteim elvesztése.

Volt olyan törzs mely elfogadta különcségem, máshol pár év vagy egy kínos incidens után mennem kellett, de egyik sem ért el olyan szintet mint amiről mesterem beszélt, sőt, még az Atlantszi emberek szintjét sem. Valóban olyan volt az emberiség, mint egy nemrég születt gyermek. De ez a gyermek határozottan fejlődött...